Charles Gati: Nőügyek

Két nőügy foglalkoztatja Amerikát. A lapok szexuális zaklatásról írnak, nemcsak itt, de világszerte; ez a pikáns nőügy. Kevésbé pikáns a másik: az, hogy a női szavazatok döntöttek el egy múltheti időközi választást. Ez várható a december elején esedékes alabamai szenátusi választáson is, ahol a demokrata jelölt máris néhány ponttal vezet a szexuális zaklatással vádolt republikánus, Roy Moore előtt. Erre Alabamában, a republikánusok egyik fellegvárában az utóbbi évtizedekben nem volt példa.

A nők zaklatása persze nem újdonság. Az 1990-es évek elején az oklahomai egyetem jogászprofesszora, Anita Hill sokmillió televíziónéző előtt durva zaklatással vádolta Clarence Thomast, George H. W. Bush elnök jelöltjét a Legfelső Bíróságba. Szintén a 90-es évek nagy eseménye volt Bill Clinton elnök gyakori kicsapongása – bár nála nem zaklatásról, hanem hűtlenségről és ezzel kapcsolatos ismételt hazudozásról volt szó.

Híres emberekről van szó most is. Több mint 80 nő vádolja szexuális zaklatással a hollywoodi filmcárt, Harvey Weinsteint, köztük Angelina Jolie és Gwyneth Paltrow. Az egyik legkulturáltabb amerikai esszéíró és a New Republic volt szerkesztője, Leon Wieseltier szintén a listán van. Öt nő emelt kifogást a kitűnő, magyar származású komikus, Louis C. K. ellen; a komikus hosszú nyilatkozatban kért bocsánatot. Négy vád van a korábbi elnök, a most 93 éves George H. W. Bush ellen, aki állítólag női fenekeket szeretett tapogatni.

A legsúlyosabb vád a fent már említett, szélsőségesen jobboldali alabamai szenátorjelölt, Roy Moore ellen merült fel a hétvégén, éspedig az, hogy 32 éves korában egy 14 éves lánnyal keresett szexuális viszonyt. Mitch McConnell, a Szenátus republikánus vezetője hétfőn elismerte a vád jogosságát, majd felszólította Moore-t, hogy lépjen vissza.

Nehéz eligazodni a „zaklatás” különféle formái között. A legtöbb eset a nők hivatásbeli előmenetelét tette függővé szexuális együttműködésüktől. Jó néhány eset azonban inkább a flörtöléshez áll közel. Mindkettő következménye azonban, hogy női választók - emlékezve Trump elnök hencegésére, hogy tudniillik ő hogyan használta ki hatalmát és pénzét a nála jóval fiatalabb nők „megnyerésére” – most egy új kampányt kezdeményeztek, főleg a munkahelyi egyenjogúságért.

Az sem kétséges, hogy a múltheti virginiai időközi választást az állam kormányzói pozíciójáért a fehér nők szavazatai döntötték el a demokrata Ralph Northam javára; csaknem kilenc százalékot vert rá a republikánusok ismertebb jelöltjére, Ed Gillespie-ra. Míg a fehér férfiszavazók 36 százaléka, addig a fehér nők 48 százaléka támogatta Northamot. Összehasonlítva a tavalyi elnökválasztás eredményével: akkor egy demokrata elnökjelölt, ráadásul egy olyan jól ismert nő, mint Hillary Clinton, a fehér női szavazatok 41 százalékát kapta, tehát hét százalékkal kevesebbet, mint most a férfi Northam.

Amerika még nem hasonlít Skandináviára és talán nem is fog, de mindkét párt politikusai tudják: politikai öngyilkosság lenne a nőügyekkel nem foglalkozni.

2017.11.15 07:05

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59