Szenvedély

Azt már eddig is tudtuk, hogy ami itt, ebben az országban van, az a legjobb. Nem lehetett kétségünk afelől sem, hogy az utóbbi majdnem nyolc év nem volt elég a hatalom birtokosainak, még újabbakat akarnak. Ám a párt kongresszusán - amelynek szónokai sokszor már a nagy és átkos elődökre emlékeztettek - Orbán Viktor erre is rá tudott tenni egy lapáttal.

Az örök és megbonthatatlan - ellenszavazat nélküli - vezető nyilván történelmi tapasztalatokra hivatkozva azt mondta, szív nélkül nincs politika, szenvedély nélkül nincsenek nagy tettek. De ezt is tudta fokozni, amikor kifejtette: "szerencsére van egy közös szenvedélyünk, amit úgy hívnak: Magyarország".

Ez a gondolat megérdemli, hogy a mélyére nézzünk. A tudomány álláspontja szerint a szenvedély "az akaratnak valamely erős vágy által való leigázása". S akkor lesz azzá, ha állandóan uralkodik rajtunk, és mi - saját jobb belátásunk ellenére is - engedelmeskedünk neki. Fájdalom, mindez betegséggé is válhat. Amikor a személyiség már nem képes harmonikusan fejlődni. A szenvedélybetegség - mondják a szakértők - egy kontrollvesztési folyamat, aminek tünetei az idő előrehaladtával egyre súlyosabbá válhatnak.

Nem árt, ha mindezzel tisztában vagyunk, amikor a hazai napi politika irányítóinak megnyilatkozásait vizsgáljuk. Vagyis látjuk, mekkora szenvedéllyel igyekeznek ráerőltetni az egész társadalomra saját propagandájukat. A hívószavak már rögzültek: bevándorlók, Soros, ránk erőltetik, Brüsszel, stb. Hatásos a riogatás, uralkodik a félelem. Magyarországot csak és kizárólag a jelenlegi kurzus mentheti meg.

Ha pedig ehhez még hozzátesszük Orbán Viktor legújabb találmányát, azzal tovább gazdagíthatjuk az orvostudományt. Eszerint ugyanis nem kormányváltó, hanem ellenzékváltó hangulat uralkodik. Így teljes a leltár. Vagyis logikus, hogy a kormánynak még négy évig maradnia kell. Aztán még négyig, még négyig. Hiszen szenvedélye Magyarország.

Azt is megtudtuk, ez még csak az út eleje. Ki akarja tudni, hova vezet?

Szerző
2017.11.15 07:07

Az emberség kis körei Gazsó Ferenc halálára

Amikor a gazemberség nagy körei terjednek ki országra-világra a szabadság kis körei mellett, a legnagyobb szükség az emberség kis köreire van. A 86 évesen elhunyt Gazsó Ferenc iskola teremtő szociológusnak ilyen humánus köre volt. Egész életében tudta, hogy a fiatalok oktatásán és nevelésén túl a nevelők nevelése, a közösségek dialógusa emelhet fel nemzetet s népet.
Alulról, a peremről küzdötte fel magát, korán felismert tehetséggel és végtelen szorgalommal. Nélkülözés, éhség, hideg, társadalmi egyenlőtlenségből származó kitaszítottság nemhogy kedvét szegte volna, hanem még fogcsikorgatóbb erőfeszítésekre ösztönözte. A kommunizmusban nemcsak az úri Magyarország elsöprését látta, de az olyan paraszt fiatalok tanulásának és kiemelkedésének lehetőségét is, akik soha azelőtt közép- és főiskolának a padjait meg nem közelíthették, akik értelmiségi sorsról nem is álmodozhattak. És 1956 forradalma, majd a hatvanas évek reformjai arra indították, hogy magát reformkommunistaként, a rendszer elszánt átalakítójaként, emberarcúvá tételén munkálkodóként határozza meg.
Az emberarcú szocializmus Gazsó Ferencnek nem a politikát vagy a gazdaságot, hanem az iskolát, az oktatást és a nevelést jelentette. Ha a Kádár-rendszerben voltak reformközgazdászok, és voltak, akkor elmondhatjuk, hogy szűkebbre szabva, de létezett az oktatási reformerek köre. Ennek egyik alapítója és vezetője volt Gazsó. Amikor sokan gondolták, joggal, hogy a magyar gazdasági reform nem működhet politikai reform nélkül, Gazsó és társai úgy vélték, hogy a gazdasági és a politikai reform mellé oda kell helyezni az oktatás reformját. E nélkül nem lehetséges se a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása, a nép tehetséges lányainak és fiainak beemelése a társadalom magasabb státusaiba, se azoknak a tudásoknak és készségeknek az elsajátítása, amelyek nélkül nem vihető végbe az évszázados modernizációs folyamat, felzárkózás a fejlettebb s tanultabb nemzetekhez. Másokkal együtt vallotta, hogy először meg kell ismerni, fel kell tárni a magyar iskolarendszer helyzetét, szerkezeti problémáit, majd a diagnózis után, részletesen ki kell dolgozni az átfogó oktatási reform intézményi és szellemi kereteit.
A nyolcvanas évek közepén, művelődési miniszterhelyettesként lehetőséget kapott arra, hogy elképzeléseit megvalósítsa a közoktatás reformjának keretében. Neki és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban. Az általuk kidolgozott törvénynek és a körülötte folyó szakmai vitáknak volt köszönhető, hogy reformharcok kezdődtek az iskolákban, hogy e megrögződött, neobarokk, poroszos és egyben anyagilag és szellemileg lepusztult iskolai közösségek magukra találtak. Folyamatossá vált a dialógus nemcsak a pedagógusok közt az iskolákban, hanem az iskolák között is, párbeszéd folyt az oktatáskutatók és a különböző programokkal kísérletezők között. Soha annyi oktatási és nevelési kísérlet nem indult. Ezért is válhatott az 1989-es „megállapodásos forradalomnak” egyik gyújtópontjává a tanárok, a közép- és főiskolák mozgalma.
Gazsó Ferenc az oktatáspolitika ikertestvéreként kezelte az ifjúság szocializációjának, az ifjúságpolitikának a kérdéseit. Így válhatott az ifjúságszociológia műhelyének is alapítójává és vezetőjévé. Mitől válunk olyanná, amilyenekké lettünk? A honnan, milyen környezetből, milyen feltételek közül indulók hová és hogyan érkeznek? Gazsó műhelyének elfogulatlan kiválasztott tagjai, résztvevő megfigyelői lehettek a Bibó Kollégium, majd a Fidesz alakulásának és működésének. De ez az őszinte baloldali, aki őszinte szenvedéllyel vetette bele magát az állampárt megreformálásába, aki valamennyi 89-es tisztességes mozgást pártolt, el se tudta volna képzelni, hogy mi lesz azokból, akik a szeme előtt váltak ifjú politikussá.
Ottlik és Esterházy gyilkos iróniával és nyelvi leleménnyel írták le történeti osztályuk hibáit és erényeit, vállalva a nehéz felelősséget. Bibó és Kosáry, Mészöly és Hankiss tárgyilagos tisztességgel és fájdalmas felelősséggel írtak a középosztály és a belőle sarjadt értelmiség meghasonlásairól. Gazsó, mint annyian mások, akik a faluból vagy a városszélről jöttek, legyen az Békésszentandrás vagy Szajla, Hercegkút vagy Tótkomlós, s váltak első generációs értelmiségivé, megjárta a Rákosi-, a Kádár-, a rendszerváltás-, majd az Orbán-rendszer utcáit és zsákutcáit. Együtt vagyunk a nemzet. Hitt és csalódott. Reménykedett és reményt vesztett. Mindig épített és soha nem rombolt – de látnia kellett, hogy amit épített, újra meg újra lerombolják. Meg kellett tapasztalnia, hogy alcsúti és pápai fiúk miként válnak urakká, harácsolókká, országvesztőkké. Gazsó Ferenc öregen és betegen se adta föl: emberi és szakmai közösséget teremtett maga körül. Fenntartotta a tisztesség, a becsület, az együttérzés, az őszinteség kisvilágát, mikroklímáját egy tisztességtelen, becstelen, kegyetlen és hazug nagyvilágban. Az ész és a szeretet fegyvereivel küzdött a betegség hatfejű és az Orbán-rendszer tizenkétfejű sárkányával. Nem csorbult, nem régi fegyverek ezek, hanem új időké és új hősöké.
Álljon itt, mert megérdemli, Juhász Gyula Eötvösről írt néhány sora: „Mint a hű tanítvány, úgy állunk előtte, / Hiszen ő e nemzet nagy, bölcs nevelője, / Szelíd és jó mester. / Élete tanulság, emléke örökség, / Úgy daloljuk őt, mint új idők új hősét, / Ki új díszt adott e nagy, szent szónak: Ember!”
Gazsó Ferencnek és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban
2018.07.19 09:57
Frissítve: 2018.07.19 09:57

Kutyasors

Oroszországban még nem volt külföldi vendégsereg a stadionok környékén, március lehetett, koratavasz, talán még hó is fehérlett a fagyos utakon, de már a brit Guardian, a Washington Post, a párizsi Libération, sőt a Moscow Times is azt írta, hogy a hajnali pirkadatban rejtélyes kommandók pásztázzák a meccsekre kiszemelt pályák környékét. Kóbor kutyákra, bolyongó macskákra vadásztak. Ezrével hajszolták a szerencsétlen állatokat, és vagy elvitték őket valami rejtekhelyekre, vagy ha nem volt elég idő az összeterelésükre, a helyszínen pusztították el őket.
Városonként változott a kép. A Guardian szerint Kalinyingrádban, Nyizsnij Novgorodban főként a frekventáltabb tájakon gyűltek az áldozatok, hogy mire érkezik a látogató vendégsereg, ne lehessen része a legcsekélyebb kellemetlen látványban se. A kósza hírek eljutottak a FIFA illetékes szerveihez is, és a Washington Post szerint a VB szervező bizottsága kapcsolatba lépett a meggyanúsított városok vezetőivel, nyilatkozatot várt tőlük arról, hogy garantálják, „semmiféle gyötrelem nem érheti az állatokat”. Franciaországban Belfortból, Pontarlier-ből és más városokból több civil szervezet küldöttségeket menesztett a hírbe hozott orosz tájakra, hogy meggyőződhessék, ez a fajta „eutanázia” rémhír csupán, a valóságban nem létezik. A szorongásra az adott okot, hogy Szocsiban 2014-ben kiderült, az olimpiai versengések előtt egy Basya nevű szervezet minősíthetetlen módszereket alkalmazott a kóbor állatok eltüntetésére.
A világbajnokság után a szinte hihetetlen vádak újult erővel bukkantak föl ismét a tudósítások között. Akadt persze kételkedő hang is, mondván, megtörténik gyakran, hogy rosszindulat vezeti a híresztelőket, különösen olyan időben, mint ez a jelenlegi is volt, amikor a sportrendezvényt szokatlanul sok diplomáciai esemény is kísérte. Voltak,  akik abban bíztak, elröpül az idő, jönnek majd a hivatalos körökből származó tényszerű cáfoló kommünikék, amelyek rámutatnak a cáfolhatatlan valóságra.
Akadtak ilyenek, hogyne lettek volna, csupán egyvalami volt, ami fékezte kissé jóindulatukat. Az a Moszkvából keltezett néhány kurta sor, amely nem tényeket szögezett szembe az állítottakkal, mindössze arra szorítkozott, hogy ha lett volna is bármi megdöbbentő, ha valóban lett volna, ahhoz az orosz kormányzatnak a világon semmi köze.
Rejtélyes kommandók pásztázták a pályák környékét. Kóbor kutyákra, macskákra vadásztak
2018.07.19 09:49
Frissítve: 2018.07.19 09:49