Akik a templomban is fütyülnek

Ma szavaz az Európai Parlament arról a négypárti állásfoglalás-tervezetről, miszerint a jelenlegi lengyelországi helyzet az uniós alapértékek súlyos megsértésének kockázatát rejti magában. A tervezet összeállítói az uniós alapszerződés 7. cikkelyének megfelelő eljárás megindítását célozzák. Lengyel barátaink nincsenek egyedül, hiszen az EP ugyanilyen jelentést készít Magyarországról is. Mindkét ország semmibe veszi, tartósan és súlyosan sérti ugyanis az EU 2. cikkelyében közösként leszögezett alapértékek - a szabadság, az egyenlőség, az alapvető emberi jogok, a jogállamiság, a demokrácia, a kisebbségi jogok – legtöbbjét, így a közös Európa történetében először felmerült az uniós atomfegyvernek is nevezett 7. cikkely aktiválásának szükségessége. Az eljárás eredményeképpen akár az adott tagállam szavazati jogának megvonása is bekövetkezhet.

De nem fog. „Atomfegyverhez” nyúlni, még ha képletesen is, nem népszerű gondolat, hiszen elkerülhetetlenül elsősorban ártatlanokat sújt. Az utóbbi időben gyakran hangoztatott álláspont, hogy a renitenskedő tagállamoktól meg kell vonni az anyagi támogatást, minden bizonnyal hatásosabb lenne; csakhogy ez nincs becikkelyezve. A magyar kormányzat sikerpropaganda lufija például azonnal kipukkanna az uniós pénzek hiányában, Varsó is gondban lenne, de mindkét országban elsősorban az „istenadta nép” inná meg a levét.

A szankciós politika, annak ellenére, hogy világszerte előszeretettel alkalmazzák, épp az ellenkezőjét éri el. Putyin sem lett gyengébb az uniós-amerikai szankciók hatására. A támadott Vezér köré felsorakoznak a hívek, van ellenség, aki ellen van is miért harcolni. A harc pedig egyben tartja a tábort, a vezérnek egyebet sem kell tennie, mint időnként meglobogtatni a zászlót. A Brüsszel-fóbiássá tett magyar, igencsak stabil szavazótáborban olaj lenne a tűzre minden Magyarországot sújtó szankció, az évek óta sulykolt kormánypropagandát igazolná. Lengyelországban viszont csak látszólag ugyanaz a helyzet. A lengyel vezetés szemrebbenés nélkül követi az orbáni példát, ám a lakosság még nem annyira indoktrinált: Kaczynski-Szydlo tábora még távolról sem vetekedik az Orbánéval. A lengyel társadalom eddig minden antidemokratikus lépésre tömegtüntetésekkel válaszolt, s egyes kérdésekben meghátrálásra kényszerítette Kaczynski bábkormányát. Ők még érzékelik a „Segíts magadon, s az Isten is megsegít” igazságát. A magyarok viszont Brüsszeltől várják azt a megoldást, amely a saját kezükben van a szavazati jog formájában. Az Európai Unió úri klub, amelynek működése példásan szabályozott, de alapító atyái úriemberek lévén arra nem gondoltak, hogy valaki egyszer majd mocskos bakancsos lábakat tesz fel a tárgyalóasztalra. Szabály hiányában igazságos, demokratikus megoldása sincs az ilyen helyzetre.

Erre egyetlen orvoslási mód létezik – olyanokat kell delegálni a tárgyalóasztalhoz, akik nem háborúzni, hanem tárgyalni és építeni akarnak, nem fütyülnek a templomban, nem csámcsognak az ebédnél és bakancsukat a földön tartják. A delegáltak mandátuma pedig a lengyel és a magyar választótól függ.

Szerző
2017.11.15 07:09

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59