Most vitasd meg!

Bulgáriának van egy egymilliárd euróért kibetonozott munkagödre (by Roszatom), amiből soha nem lesz atomerőmű. Lengyelországnak sok száz millió euróért orosz közreműködéssel épült betonalapjai vannak, amelyek várhatóan szintén nem válnak atomerőművé, mert már most látszik, hogy nem érné meg. Csehország és Szlovákia is sokat tudna mesélni a bebukott atomprojektekről – a szlovákok nemrég ránk akarták sózni az övéket, szerencsére mostanában nem hallani a halva született ötletről.

Aki azt gondolja, hogy a tervezett paksi bővítés ügyében már minden eldőlt, annak érdemes számot vetnie két, a hazai atom-diskurzusban ritkán előkerülő szemponttal. Az egyik, hogy Oroszország (illetve a Szovjetunió) az Európai Unióban soha egyetlen atomerőművet sem épített még, a nyugati világban a rendszerváltás óta egyetlen atomberuházást sem tudott tető alá hozni a Roszatom. Ennek valószínűleg sok oka van – onnan kezdve, hogy az orosz és az európai műszaki, illetve biztonsági kultúra nehezen összeegyeztethető, egészen odáig, hogy az orosz részvételű projektekre általánosan jellemző az idő- és a költségtúllépés –, de a helyzeten egyik sem változtat: egyelőre nyitott kérdés, hogy az orosz atommulti képes-e olyan atomerőművet alkotni, amelyet lehetséges engedélyezni és üzembe helyezni az EU előírásainak maradéktalan betartásával.

A másik, hogy az ún. PONR (point of no return), vagyis az a pont, ahonnan már nem lehet/nem érdemes visszafordulni, az atomenergiában nem létezik. Egy nukleáris beruházás minden fázisában – az előkészítéstől az utolsó simításokig – újra és újra el kell végezni a megtérülési számításokat az addig elköltött és a befejezéshez még szükséges pénz, valamint a prognosztizálható piaci áramár ismeretében, és legkésőbb akkor, amikor kiderül, hogy a létesítmény kizárólag veszteséget lesz képes termelni, le kell állítani a folyamatot. Ez (vagyis a leállítás) egyáltalán nem számít ritkaságnak: a világban legalább harminc olyan reaktor van – némelyik az atom- és vállalkozáspárti USA-ban -, amit biztosan nem fognak befejezni, mert nincs olyan korrekt számítás, amely szerint ne lenne deficites.

A szomszédunkban, Ausztriában egy kulcsra kész atomerőmű van bezárva – azért nem helyezték üzembe, mert az osztrákok nem akarták, a közhangulat ellene fordult. Egy hasonló fordulat Magyarországon sem elképzelhetetlen: míg Paks 1-et a lakosság kétharmada elfogadja, Paks 2 esetében ez az arány 50 százalék körül mozog – a kormány által megrendelt mérésekben kicsivel fölötte, a függetlenekben jóval alatta –, olyan demokratikus ország pedig nincs, ahol a többség nem akar atomerőművet, és a kormány mégis atomerőművet épít. Az atomenergia ugyanis olyan műfaj, amelynél nemcsak az esetleges hasznon (az „olcsó” áramon), hanem az összes kockázaton is az egész társadalom osztozik. És egy idő után nehéz lesz elhitetni az emberekkel, hogy az állam bevándorláspolitikájáról nekik kell szavazniuk, annak eldöntésébe viszont nem szólhatnak bele, hogy akarnak-e még évtizedekig egy orosz atomerőmű árnyékában élni.

2017.11.17 07:08

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető
2018.07.14 12:53
Frissítve: 2018.07.14 12:54

Ronaldo, fél pénzen

Próbálom kiszámolni, még a telefonom segédprogramját is igénybe véve, hogy mennyi forintot is fizetnek Ronaldóért, de nehezen megy. Nem pusztán azért, mert a forint árfolyama igencsak ingadozik, hanem mert olyan összegről beszélgetünk, amely magyar viszonylatban inkább csak Mészáros Lőrinc, esetleg Kósa Lajos vonatkozásában nyerhet említést. Szóval azt mutatja a kalkulátor – óvatosan 320 forintos árfolyammal számolva -, hogy a 105 millió euró az magyar pénzben több, mint 33,6 milliárd forint. 
Na, ezt sokallják a torinói Fiat gyár dolgozói, emiatt lépnek sztrájkba. Szerintük megengedhetetlen, hogy a cég ekkora összeget, illetve ennek nagyobb részét elköltse egy futballistára, miközben a gyár a vezetők szerint nincs jó anyagi helyzetben. A sztrájkolni készülők – és most figyeljenek – nem a saját fizetésüket akarják megemeltetni a munka beszüntetésével, hanem arra intik a Fiat tulajdonosát, hogy Ronaldo helyett inkább fejlesztésekre fordítson jelentősebb summát.
Nem hinném, hogy a sztrájk sikeres lesz, legalább is a szónak abban az értelmében, hogy Ronaldót visszaküldik majd a Real Madridhoz, és az így megtakarított pénzt átcsoportosítják a fejlesztési rubrikába. Ronaldo maradni fog, és abban is bizonyosak lehetünk, hogy meg fogja érni az árát. Lehet, hogy nem a dolgozóknak, de a Juventusnak és a csapat tulajdonosainak mindenképpen. Mert a Fiat irányítói nyilván úgy számolnak, hogy Ronaldo leigazolása is egyfajta fejlesztés.
Mindazonáltal várom azt a pillanatot, amikor a Fiat gyár dolgozóinak dühe és az ebből fakadó aktivitása átterjed Magyarországra. Azt a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része felháborodik, és tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen. Igaz, ezek a forintok nem mérhetőek a Ronaldóért adott összeghez, hiszen a felcsúti fociakadémia 2011 óta mindössze szerény 17 milliárd támogatáshoz jutott a tao-pénzeken keresztül, és könnyen kiszámolhatjuk, hogy legfeljebb egy fél Ronaldót vásárolhattak volna, azt meg láttuk a világbajnokságon, hogy az mennyit ér. 
De nem itt van a probléma, hanem ott, hogy mi azt sem tudjuk, kik sztrájkolhatnának a felcsútiak milliárdjai miatt. A bírósági ítélet ugyan kimondja, hogy nyilvánossá kell tenni, mely cégek dobták össze ezt a közel 17 milliárdot, mely vállalati vezetők gondolják fejlesztésnek a felcsúti futball felvirágoztatását, de eddig erről mégsem kaphattunk tájékoztatást, így az ott dolgozók sem tudhatják, mennyit költöttek – az ő adóforintjaikból – a bajnokcsapatra. Meg különben is, minek sztrájkolnának, az a pénz úgyis az államé lenne, ha befizetnék adó formájában. Vagyis, jutunk el idáig, a magyar morál és pénzkultúra sokkal magasabb szinten áll, mint az olasz – noha a kormányaink már egy húron pendülnek -, hisz ott a dolgozóktól, az munkaeszközeik fejlesztésétől veszik el a pénzt, itt meg a hétköznapi ember számára amúgy is elérhetetlen, érthetetlen és láthatatlan költségvetésből.
Szegény Ronaldo, ha ezt tudja, ismerve szociális érzékenységét, bizonyára a taóra szavazott volna. Akár félpénzért is.
Várom a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen
2018.07.14 12:29
Frissítve: 2018.07.14 12:29