Kalandpark - Taxi!

A pekingi taxisofőr nem ismeri Pekinget. Térképe nincs, nem is tudja, mi az a térkép. Meg aztán Pekingben egyszerre két-háromszáz nagyobb építkezés folyik, mire a térképet kinyomtatnák, már elavul. Sok autóban van műholdas navigációs rendszer, de a kínaiak ezt a szórakoztató elektronika részének tartják. A taxisofőr tehát a sorsra bízza magát. Amikor az utas beszáll és bemondja a címet, a taxis azonnal indít, azt a látszatot keltve, hogy tudja, merre kell mennie. Cigarettázik, rádiót hallgat, telefonál, vakarózik. Általában olyan utcákba hajt be, ahol nincs nagy forgalom, mert ott az előrehaladása biztosított. Ha az utasnak feltűnik, hogy rossz irányba mennek, úgyis szól. Elvégre neki kell tudnia, hogy hová akar menni, nem igaz?

A klasszikus londoni cabbie ellenben zárkózott, és elkülönített fülkében ül, mint egy fertőző beteg. Ha leintik, a járda szélén állva kell bemondani a címet az ablakán, aztán beszállhatunk a kényelmes, még cilinderes férfiakra tervezett utastérbe, amihez két felnyitható ülés is tartozik. A londoni taxis – hála a szigorú vizsgának - minden utcát ismer Londonban, közömbösen ül a kormány mögött. Útközben semmi locsi-fecsi, semmi kérdés.

Nem úgy, mint New Yorkban. Ott aztán van társadalmi élet! Honnan jött? Mit csinál? Tetszik New York? Igazából azonban nem kíváncsi a válaszra, mert legjobban a saját hangját szereti hallani, amit elnyom a zene és a központ recsegője. Mindazonáltal udvarias, kisegíti a hölgyutasokat a célállomásnál, a csomagot leteszi a kapuban, örül, mondja, hogy találkoztunk, és legyen szép napunk, kézrázás, elkéri a névjegyemet, ha netán magyar vízumra lenne szüksége, legyen egy kis protekciója.

India, az aztán csakugyan más világ. A sárga-fekete járgányok többnyire több évtizedes Morris és Fiat adaptációk, kuplung, kézifék, akkumulátor nem szükségszerű tartozék, a taxióra pörög, de semmi köze a tarifához, ami megállapodás kérdése. Az is természetes, ha elfogy az üzemanyag, ilyenkor azonban semmi izgalom, a sofőr egy kannával kiáll az út szélére és előbb-utóbb jön valaki, aki elviszi a legközelebbi kúthoz, ahonnan aztán visszasétál, mindezt jókedvűen, mintha vidámparki lövészeten lenne, a rágyújtás kötelező.

Pekingből egyszer hazafelé Koppenhágában egy török taxis vitt a szállásunkra. Mari szóba elegyedett az elegáns Volvót vezető, szemlátomást nem dán származású sofőrrel.

- Török vagyok - mondta a fiatalember. – De nem érzem jól magam. Örökké esik az eső, drága az iskola, drága a biztosítás, a feleségem nem kap munkát, az anyósom egész nap a lakásban ül, mert fázik. Gyenge a foci, nincsenek barátaim.

- Miért nem megy haza? – érdeklődött Mari a maga természetes módján.

- Törökországba? Majd ha megőrültem. Soha – fejezte be a panaszkodást a sofőr. A szállodát természetesen nem találta meg, de tartotta a kezét a borravalóért.

Végül még egy történet. Jeruzsálemben érzékeltem, hogy a taxis nagy kerülővel visz bennünket a bazárba. Mondtam is Marinak, hogy erre még ráfizetünk.

- Ha tud rövidebb utat, majd mutassa meg – mondta magyarul a sofőr, hátrafordult és kacsintott egyet.

2017.11.20 07:02

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető
2018.07.14 12:53
Frissítve: 2018.07.14 12:54

Ronaldo, fél pénzen

Próbálom kiszámolni, még a telefonom segédprogramját is igénybe véve, hogy mennyi forintot is fizetnek Ronaldóért, de nehezen megy. Nem pusztán azért, mert a forint árfolyama igencsak ingadozik, hanem mert olyan összegről beszélgetünk, amely magyar viszonylatban inkább csak Mészáros Lőrinc, esetleg Kósa Lajos vonatkozásában nyerhet említést. Szóval azt mutatja a kalkulátor – óvatosan 320 forintos árfolyammal számolva -, hogy a 105 millió euró az magyar pénzben több, mint 33,6 milliárd forint. 
Na, ezt sokallják a torinói Fiat gyár dolgozói, emiatt lépnek sztrájkba. Szerintük megengedhetetlen, hogy a cég ekkora összeget, illetve ennek nagyobb részét elköltse egy futballistára, miközben a gyár a vezetők szerint nincs jó anyagi helyzetben. A sztrájkolni készülők – és most figyeljenek – nem a saját fizetésüket akarják megemeltetni a munka beszüntetésével, hanem arra intik a Fiat tulajdonosát, hogy Ronaldo helyett inkább fejlesztésekre fordítson jelentősebb summát.
Nem hinném, hogy a sztrájk sikeres lesz, legalább is a szónak abban az értelmében, hogy Ronaldót visszaküldik majd a Real Madridhoz, és az így megtakarított pénzt átcsoportosítják a fejlesztési rubrikába. Ronaldo maradni fog, és abban is bizonyosak lehetünk, hogy meg fogja érni az árát. Lehet, hogy nem a dolgozóknak, de a Juventusnak és a csapat tulajdonosainak mindenképpen. Mert a Fiat irányítói nyilván úgy számolnak, hogy Ronaldo leigazolása is egyfajta fejlesztés.
Mindazonáltal várom azt a pillanatot, amikor a Fiat gyár dolgozóinak dühe és az ebből fakadó aktivitása átterjed Magyarországra. Azt a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része felháborodik, és tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen. Igaz, ezek a forintok nem mérhetőek a Ronaldóért adott összeghez, hiszen a felcsúti fociakadémia 2011 óta mindössze szerény 17 milliárd támogatáshoz jutott a tao-pénzeken keresztül, és könnyen kiszámolhatjuk, hogy legfeljebb egy fél Ronaldót vásárolhattak volna, azt meg láttuk a világbajnokságon, hogy az mennyit ér. 
De nem itt van a probléma, hanem ott, hogy mi azt sem tudjuk, kik sztrájkolhatnának a felcsútiak milliárdjai miatt. A bírósági ítélet ugyan kimondja, hogy nyilvánossá kell tenni, mely cégek dobták össze ezt a közel 17 milliárdot, mely vállalati vezetők gondolják fejlesztésnek a felcsúti futball felvirágoztatását, de eddig erről mégsem kaphattunk tájékoztatást, így az ott dolgozók sem tudhatják, mennyit költöttek – az ő adóforintjaikból – a bajnokcsapatra. Meg különben is, minek sztrájkolnának, az a pénz úgyis az államé lenne, ha befizetnék adó formájában. Vagyis, jutunk el idáig, a magyar morál és pénzkultúra sokkal magasabb szinten áll, mint az olasz – noha a kormányaink már egy húron pendülnek -, hisz ott a dolgozóktól, az munkaeszközeik fejlesztésétől veszik el a pénzt, itt meg a hétköznapi ember számára amúgy is elérhetetlen, érthetetlen és láthatatlan költségvetésből.
Szegény Ronaldo, ha ezt tudja, ismerve szociális érzékenységét, bizonyára a taóra szavazott volna. Akár félpénzért is.
Várom a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen
2018.07.14 12:29
Frissítve: 2018.07.14 12:29