Vona mint Sztálin

Heller Ágnes, a nagy tekintélynek örvendő, nemzetközi elismertségű filozófus érvelt a Jobbikkal való ún. „taktikai együttműködés” mellett. Ha Churchill és Roosevelt képes volt szövetségre lépni Sztálinnal a második világháborúban Hitler ellen – érvelt -, akkor Orbán legyőzése érdekében a demokratikus baloldal pártjai fogják be az orrukat, és szövetkezzenek a Jobbikkal. Mert Orbán rendszerét meg kell szüntetni, s ha ehhez a Jobbikkal való együttműködés kell, akkor ezt az árat is meg kell fizetni.

De Hitler mielőtt megtámadta volna a Szovjetuniót, Angliát támadta meg. Az angoloknak a Hitler-ellenes harc élet-halál küzdelem volt. Erre vonatkozott Churchill sokat idézett mondása, amit a németek Szovjetunió elleni támadása előtti estén mondott: "Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről." Orbánt politikai gazembernek tartom, rendszerének közvetetten nagyon sok halálos áldozata van. Sok, nagyon sok múlik azon, sikerül-e őt 2018-ban a választásokon legyőzni, de az ellene folytatott politikai küzdelem nem élet-halál harc.

Orbán és Vona között viszont látványos küzdelmük ellenére nehéz különbséget tenni. Vona Orbán köpönyegéből bújt elő, politikusi karrierje a Fideszben kezdődött. Ma azt látjuk, hogy Orbán a politikai középről húz a jobbszélre, Vona a politikai jobbszélről húz középre, rivalizálásuk a politikai mező ugyanazon területéért folyik. Ugyanakkor mindketten ádáz ellenségnek tekintik a demokratikus ellenzék pártjait, mindazokat, akik hozzájuk képest akár politikai értelemben, akár az világnézetüket-életvitelüket tekintve másként látják és élik meg a világot. Ennek mindketten - pártjuk prominenseivel együtt - számos jelét adták. Orbán és a Fidesz tizenkilenc, Vona és a Jobbik egy híján húsz.

Ha Churchill és Roosevelt nem fog össze Sztálinnal, nem győzik le Hitlert – érvelnek a Jobbikkal való összefogás mellett Heller Ágnesen túl mások is. Ezt nem tudjuk. Visszamenőlegesen nem lehet spekulálni, mi történt volna, ha másként történik. Előre sem lehet pontosan tudni semmit. De sem a prognózisok, sem a félelmek nem olyan erősek, mint a múltra vonatkozó tények. S a Jobbik esetében ezek a tények nem alapoznak meg a demokratikus rendszer jövőjével kapcsolatban semmilyen pozitív, a demokratikus együttműködés és az emberi szabadságjogok kibontakozására vonatkozó kedvező prognózist. A viszont történeti tény, hogy a világháború élet-halálharcában, amikor Sztálingrád (1942-43 tele) és Kurszk (1943 nyara) után már látható volt, hogy Sztálin nem hagyható ki a Hitler-elleni győztesek sorából, akkor - 1943 novemberében - ültek le vele tárgyalni Teheránban.

Hasonló a helyzet, mondják a Jobbikkal való együttműködés mellett érvelők: a Jobbik nélkül az Orbán-rendszer nem győzhető le. Ezt mutatják a jelenlegi (!) pártpreferencia adatok. A 70 százaléknyi kormányváltó szándékú szavazópolgár megoszlik a Jobbik, a demokratikus ellenzék pártjai és a jelenleg pártot nem választó bizonytalanok között. Az elemzők viszont azt is mondják, hogy az Orbán-rendszerrel elégedetlen választópolgárok bölcsen arra az egyéni jelöltre fognak szavazni 2018-ban, akinek személyes kvalitásai, elfogadottsága alapján reális esélye lesz a Fidesz jelöltjét legyőzni. Nem politikai alapon fognak tehát választani helyben az emberek, hanem annak alapján, ki tudja megelőzni a Fidesz jelöltjét. A demokratikus ellenzék késésben van, de még nincs itt "1943 nyara", még biztosan nem dőlt el semmi. A demokratikus ellenzék együttműködése is formálódik, és az is a korábbi választások tapasztalata, hogy nagyon sokan csak a választás előtti napokban döntenek arról, kit támogatnak szavazatukkal.

Érdemes azt is megnézni, hogyan alakult Churchill politikai sorsa a háború után. 1945-ben, azt követően, hogy oroszlánrésze volt a Hitler-ellenes szövetség győzelmében, a választás alkalmával veszített munkáspárti ellenfelével szemben, majd 1951-ben ismét miniszterelnök lett. Vonáról tudjuk, hogy Orbán Fideszében vált politikussá, ő hozta létre a két világháború közötti magyar nyilas mozgalom XXI. századi pártját, demokrata öltönye alatt ígéretének megfelelően ott volt a gárda-mellénye a parlamentbe lépésekor, ott állt a színpadon az EU-zászló égetésekor, s minden középre navigáló cukiskodása ellenére ő a mai magyar szélsőjobboldal emblematikus figurája. Ő Orbánnal azon verseng, hogy ki tudja az európai együttműködéssel és a polgári szabadságjogokkal szélsőségesen szembenálló választópolgárokat maga mögött tudni.

Az Orbán-rendszert a történelem süllyesztőjébe juttatni akaró demokratikus ellenzéknek nem a Jobbikkal mint párttal kell foglalkoznia, hanem azokkal a kiszolgáltatott, kisemmizett emberekkel, elégedetlenségükkel, akik jelenleg (!) a Jobbikban látják a Fidesz alternatíváját. Lehet, hogy a Jobbik kemény magjára sehogy nem tudnak hatni, de a Jobbikhoz pártolt egykori baloldali szavazóknak, bizonytalanoknak olyan hihető, bizalomra okot adó perspektívát kellene felmutatni, ami a választási versengésben a demokraták javára billenti az eredményt. 

2017.11.24 07:03

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető
2018.07.14 12:53
Frissítve: 2018.07.14 12:54

Ronaldo, fél pénzen

Próbálom kiszámolni, még a telefonom segédprogramját is igénybe véve, hogy mennyi forintot is fizetnek Ronaldóért, de nehezen megy. Nem pusztán azért, mert a forint árfolyama igencsak ingadozik, hanem mert olyan összegről beszélgetünk, amely magyar viszonylatban inkább csak Mészáros Lőrinc, esetleg Kósa Lajos vonatkozásában nyerhet említést. Szóval azt mutatja a kalkulátor – óvatosan 320 forintos árfolyammal számolva -, hogy a 105 millió euró az magyar pénzben több, mint 33,6 milliárd forint. 
Na, ezt sokallják a torinói Fiat gyár dolgozói, emiatt lépnek sztrájkba. Szerintük megengedhetetlen, hogy a cég ekkora összeget, illetve ennek nagyobb részét elköltse egy futballistára, miközben a gyár a vezetők szerint nincs jó anyagi helyzetben. A sztrájkolni készülők – és most figyeljenek – nem a saját fizetésüket akarják megemeltetni a munka beszüntetésével, hanem arra intik a Fiat tulajdonosát, hogy Ronaldo helyett inkább fejlesztésekre fordítson jelentősebb summát.
Nem hinném, hogy a sztrájk sikeres lesz, legalább is a szónak abban az értelmében, hogy Ronaldót visszaküldik majd a Real Madridhoz, és az így megtakarított pénzt átcsoportosítják a fejlesztési rubrikába. Ronaldo maradni fog, és abban is bizonyosak lehetünk, hogy meg fogja érni az árát. Lehet, hogy nem a dolgozóknak, de a Juventusnak és a csapat tulajdonosainak mindenképpen. Mert a Fiat irányítói nyilván úgy számolnak, hogy Ronaldo leigazolása is egyfajta fejlesztés.
Mindazonáltal várom azt a pillanatot, amikor a Fiat gyár dolgozóinak dühe és az ebből fakadó aktivitása átterjed Magyarországra. Azt a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része felháborodik, és tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen. Igaz, ezek a forintok nem mérhetőek a Ronaldóért adott összeghez, hiszen a felcsúti fociakadémia 2011 óta mindössze szerény 17 milliárd támogatáshoz jutott a tao-pénzeken keresztül, és könnyen kiszámolhatjuk, hogy legfeljebb egy fél Ronaldót vásárolhattak volna, azt meg láttuk a világbajnokságon, hogy az mennyit ér. 
De nem itt van a probléma, hanem ott, hogy mi azt sem tudjuk, kik sztrájkolhatnának a felcsútiak milliárdjai miatt. A bírósági ítélet ugyan kimondja, hogy nyilvánossá kell tenni, mely cégek dobták össze ezt a közel 17 milliárdot, mely vállalati vezetők gondolják fejlesztésnek a felcsúti futball felvirágoztatását, de eddig erről mégsem kaphattunk tájékoztatást, így az ott dolgozók sem tudhatják, mennyit költöttek – az ő adóforintjaikból – a bajnokcsapatra. Meg különben is, minek sztrájkolnának, az a pénz úgyis az államé lenne, ha befizetnék adó formájában. Vagyis, jutunk el idáig, a magyar morál és pénzkultúra sokkal magasabb szinten áll, mint az olasz – noha a kormányaink már egy húron pendülnek -, hisz ott a dolgozóktól, az munkaeszközeik fejlesztésétől veszik el a pénzt, itt meg a hétköznapi ember számára amúgy is elérhetetlen, érthetetlen és láthatatlan költségvetésből.
Szegény Ronaldo, ha ezt tudja, ismerve szociális érzékenységét, bizonyára a taóra szavazott volna. Akár félpénzért is.
Várom a pillanatot, amikor a magyar munkások egy része tiltakozik a tao pénzek Felcsútra áramlása ellen
2018.07.14 12:29
Frissítve: 2018.07.14 12:29