De ki fog itt kormányozni?

Számtalan fontos és érdekes elemzés lát napvilágot a közeledő parlamenti választások esélyeit latolgatva. Kéri László például az 1998-as választásokat megelőző állapotot állította párhuzamba a jelenlegivel, mivelhogy akkor is igen gyenge volt az ellenzék, az utolsó pillanatig hezitáló választók döntése jóvoltából azonban mégis tudott nyerni. S mivel a napjainkban közzétett felmérések szerint a pártpreferenciát nem vállaló, ámde szavazni akaró választópolgárok egymillióan vannak, ők végül az ellenzék koordinált jelöltállítása révén gyökeres fordulatot hozhatnak a hazai politikai életben. Mégis megtörténhet a választók többsége által akart kormányváltás.

Nyilvánvaló, hogy vannak különbségek az 1998-as és a küszöbön álló 2018-as állapotok között. Ezek között a leglényegesebb, hogy a ’98-as választásokat megelőzően volt egy nagy nyilvánosság előtt lezajló Horn-Orbán vita, amely világossá tette a választópolgárok előtt, hogy a hivatalban lévő miniszterelnöknek van alternatívája, van egy reális kihívója. Vagyis az akkori ellenzéki szavazóbázis tudtában volt annak, hogy siker esetén ki lesz a miniszterelnök. A jelenlegi helyzetben viszont ezt egyetlen ellenzéki szimpatizáns sem tudhatja. Holott a koordinált jelöltállítás vonatkozásában ez a követelmény talán még a korábbiaknál is fontosabb. Enélkül az ellenzéki pártok egy roppant nehezen megoldható konfliktusba sodorják a potenciális választóikat: rájuk hárítják azt az embert próbáló feladatot, hogy a részben felismerjék az egészet. Az egyéni választókerületi jelöltekben a kormányváltás lehetőségét.

Magyarországon már volt olyan szavazás, amelynek során egy adott párt országos népszerűsége miatt annak egyéni jelöltjeit minden további nélkül megválasztották. Innen a szállóige, hogy akár a Caligula lovát is. A hovatartozás volt a fontosabb, s nem az egyén autonóm értékei. A választópolgár számára a helyi képviselőjelölt személye másodlagos volt. Azért szavazott rá, mert az általa támogatott pártot akarta helyzetbe hozni.

Mindenki tudta és tudja ma is, hogy az általa megválasztott egyéni képviselő politikai súlya eléggé csekély. Ha nem országosan ismert politikust, hanem - úgymond - egy „mezei” jelöltet indítanak, akkor vajmi kicsiny a személy jelentősége. És ebben a vonatkozásban Kéri Lászlónak a koordinált jelöltállítás szükségességét is hangsúlyozó gondolatmenetében akkor mutatkozott ellentmondás, amikor arra hivatkozott, hogy még ő se tudná hiánytalanul megnevezni az ellenzéki padsorokban ülő képviselőket. Jó néhányuk meg sem szólal az országgyűlési vitákban, sohasem nyújt be önálló képviselői indítványt, a párthűségről tanúskodó gombnyomogatás pedig semmiféle támpontot sem nyújt az egyéni ismertség megalapozásához. Ennek ellenére az elemzők és az ellenzéki politikusok is abban bíznak, hogy az egyéni képviselőjelöltek szintjén fog eldőlni a soron következő parlamenti választás.

Annál is inkább, mert itt van még készenlétben mintegy egymillió állampolgár, aki ugyancsak kormányváltást akar, szavazni is szándékozik, de még nem döntötte el, hogy kire érdemes. Általuk azonban minden megtörténhet, ha az utolsó pillanatban meghozzák a kormányváltáshoz szükséges döntést.

Ámde ebben a feltételezésben is csalódhatunk. Hiszen a pártpolitikai elköteleződéstől eddig tartózkodó egymillió állampolgár között szép számmal lehetnek a Fideszből kiábrándultak is, akik kormányváltást akarnak ugyan, de még kevésbé akarják a balliberális ellenzék győzelmét. S ezek között a szavazók között vannak olyanok is, akik ugyanazért ábrándultak ki a Fideszből, amiért nem akarnak szavazni a Jobbikra sem. Egy európai normáknak megfelelő jobboldalt tudnának támogatni, amely viszont a magyar pártpolitikai palettáról hiányzik.

Ezt a fontos szempontot azonban a kormány leváltásának lehetőségeivel foglakozó médiavilágban szereplő balliberális szellemiségű elemzők igyekeznek figyelmen kívül hagyni. Az odatartozó politikusok meg még inkább. Márpedig ezt a hiányt minden erőlködés ellenére sem lehet pótolni a balliberális ellenzéknek a szükségesnél is több változatot felmutató formációival. Mert végső soron a választópolgár számára nem az a kérdés, hogy kik lesznek az egyes választókörzetekben a képviselők. Még akkor sem, ha ezáltal esetleg mégis érvényre jutna a kormányváltó akarat. Hanem az, hogy mi lesz ezután. Ha nem pusztán a pillanatnyi helyzetet kell látnunk, hanem folyamatokban és összefüggésekben kell gondolkodnunk, ahogy Kéri László javasolja, akkor rá kell kérdeznünk a lehetséges végkifejletre is. Ki fog kormányozni? A kormányváltás után ki lesz az ország miniszterelnöke?

Erre a kérdésre azonban az állampolgár nem kap választ. Mert az ellenzéki politikusok sem tudják. Koordinálhatják a jelöltjeiket, de hogy ebből mi fog kisülni, arról még a legfelkészültebb elemzőknek sincs a leghalványabb bizonyossággal bíró elképzelésük sem.