A gondolkozás gátja

A Római-partra Tarlós István által szorgalmazott mobilgát politikai termék. Célja nem az árvizek elleni védekezés, hanem annak megakadályozása, hogy a közélet e szegmensében a valóban megoldandó feladatról essék szó. A további cél annak megelőzése, hogy az ebben a vitában érdekeltek felek közül a legerősebb helyzetűeknek egyáltalán meg kelljen a nyilvánosság előtt mutatkozniuk, és be kelljen mutatniuk érveiket.

Amikor 2013-ban a főpolgármester sorompóba lépett a mobilgát lovagjaként, készülőben volt a Fővárosi Közgyűlés számára a „Budapest Duna menti területeinek fejlesztési tanulmányterve” címet viselő dokumentum, amely így fogalmaz: „Igen erős nyomás nehezedik a döntéshozókra a hullámterek végleges bevédése érdekében: az elsőrendű árvízvédelmi vonalnak a partra helyezésével vagy az érintett területek feltöltésével új, magas presztízsű lakó- és intézményterületek fejlesztésére nyílna lehetőség. Ez a jelenség a legélesebben a Római-part esetében mutatkozik meg. A hullámterek felszámolása a múltban gyökeredző, meghaladott logikát tükröz. (…) A Duna-menti hullámterek – például a Római-part, az Óbudai-sziget déli része és a nagytétényi partszakasz – funkcióit úgy kell meghatározni, hogy azokat az időszakos elöntés lehetősége ne lehetetlenítse el. Így ezek elsősorban az üdülő‐, sport‐ és zöldterületi igények kielégítésére alkalmasak.”

A megoldandó feladat tehát a Római-part - beleértve: Kossuth Lajos üdülőpart - jövőképének kialakítása lett volna. Értsd: a szakmai-társadalmi egyetértés létrehozása a térségre vonatkozó hosszú távú célok rendszere tekintetében. Majd ezt követően a jövőkép valóra váltásához vezető út megtervezése, azaz a célok megvalósítási menetrendjének kidolgozása.

Tarlós azonban megfúrta a tanulmányterv ajánlásainak alkalmazását, és mindeddig sikeresen akadályozta meg annak realizálását a közéletben, hogy a tulajdonképpeni feladat Budapest, és ezen belül a Római-part jövőjének közös megtervezése. A két fő trükkje közül a logikailag elsőként említendő a Római-part problémájának összeöntése a Csillaghegyi öblözet árvízvédelmi biztonságának kérdésével.

Ezt a cselt Tarlós csak 2014 eleje óta alkalmazza, de nagyon hatékonyan. 2014. március 4-én még a „Budapest III. kerület Római part ideiglenes árvízvédelmi mű” elnevezésű projektre kapott a Fővárosi Önkormányzat környezetvédelmi engedélyt. Az „ideiglenes” mellett a másik fontos jellemző a terv műszaki leírásának 24. oldalán olvasható: „Az árvízvédelmi védvonal nyári gátként fog üzemelni, az elsőrendű árvízvédelmi vonal továbbra is megmarad a Nánási út – Királyok útján”.

Ebből a 2013-ban megrendelt, csak a hullámteret érintő projektumból lett azután a meglévő árvízvédelmi vonal felváltójaként elképzelt, azaz a mértékadó árvízszint magassági előírását kielégítő parti mobilgát terve. Ezt az átváltozást akkor látjuk helyes megvilágításban, ha nem feledkezünk meg arról, hogy még az eredeti terv engedélykérelmének benyújtása előtt, 2013 júniusában Tarlós így interpretálta az MTA ad hoc bizottságának általa kért szakvéleményét: „az Akadémia egyetértett az alapozás koronaszintjének olyan megválasztásával, amivel csökkenteni lehet az alumíniumszerkezet magasságát, és ezzel a beruházás költségeit is. (…) A főpolgármester ismét elmondta: a mobilgát építésével párhuzamosan az elsőrendű védvonalat is megerősítik. A Műegyetem április végén adta ki szakvéleményét, amely ugyancsak a főváros álláspontját támasztotta alá.”

2014-ben azonban Tarlós az eredeti terv környezetvédelmi engedélyének kiadása után egy nappal tartott sajtóértekezletén már azt mondta, hogy a feladat az egész Csillaghegyi öblözet árvízvédelmének a megoldása, és nem a Római-part 70 hektáros területének a védelme, majd levélben fordult az Országos Vízügyi Főigazgatósághoz, amiben állásfoglalást kért, hogy a Római-parton „… part menti védmű épüljön, vagy pedig a Nánási út – Királyok útja nyomvonalon történjék-e a védekezés”.

Tarlós másik fő trükkje időben korábbi: az árvízvédelem előtérbe állítása. A közéleti vitát ezzel tematizálva és azt szakmai-társadalmi vitából politikaivá transzformálva már 2013-ban elérte, hogy a valódi, azaz a területhasználati és területfejlesztési kérdésekről ne essék többé szó. Valamint hogy még az árvízvédelem (akkor még csak a hullámtérre vonatkoztatott) problematikáján belül is azok, akik az ő elgondolásával szemben - akár csak pusztán hidrológiai-műszaki okokból - kritikus véleményt fejtenek ki, a nép ellenségeiként, az érintett lakosok árvízveszélybe döntőiként tűnjenek föl.

Tarlós politikai zsenijét akkor tudjuk megfelelően értékelni, ha felidézzük, hogy az általa zsaroló fegyverként használt, mielőbbi beavatkozást igénylő árvízvédelmi végszükség nem létezik. Nincs ilyen a Nánási út – Királyok útja menti (amúgy bűnösen elhanyagolt) műtárgy által védett, 55 000 ember által lakott térségben, azaz az ún. mentett oldalon. Hiszen a Fővárosi Csatornázási Művek legutóbb október 19-én adta írásba – éppen a főpolgármester kérésére –, hogy „a Nánási – Királyok úti védmű védképességének ideiglenes emelésével együtt a védekezés az öblözetben biztosítható, az FCSM az öblözet megvédésére képes”. De nincsen önkormányzati árvízvédelmi fejlesztésre szükség a védvonaltól a Duna felé eső 200 méter széles sávban, az ún. hullámtéren sem: akinek ott számot tevő vagyona van, az eddig is gondoskodott annak árvízvédelméről – ha esetleg nem tökéletesen, annak nem az önkormányzati rendszer az oka.

Ami a fővárosi és a kerületi önkormányzatnak, illetve ha erre önmagukban nem képesek, akkor az államnak alkotmányos feladata lenne, az a Római-part jövőképének társadalmi egyeztetésben történő kidolgozása, továbbá az odavezető út megtervezése, majd a megvalósítása – ha lehetséges, az üzleti szférával való partnerségben. Ez pontosan az a folyamat, amely elindult évekkel ezelőtt, és amit Tarlós megakasztott.

Az viszont nem önkormányzati feladat, hogy növeljék a hullámtérben – legálisan vagy illegálisan – létesült épületek árvízi védettségét. Erről Tarlós valótlanságokat állít – legutóbb maga a főjegyzője írta le november 7-én, hogy „a Fővárosi Önkormányzatnak a hullámtérben árvíz-védekezési kötelezettsége nem áll fenn”. Ezért amit Tarlós elérni igyekszik, az - ha megvalósul - hűtlen kezelés. Ha bizonyítható, hogy valakiknek kedvezni akar ezáltal, akkor még súlyosabban minősítendő. Persze Tarlós mindent megtesz, hogy kollektív döntéssé stilizálja át a saját lépéseit avégett, hogy ilyen módon a számonkérés esetére politikai felelősséggé fokozhassa le azt, amiért morálisan és büntetőjogilag is felelősségre vonható lenne.

De nem csak negatív forgatókönyv létezik. Elvben lenne annak polgári jogi, peres – nem politikai – útja, hogy a polgárok az államot, illetve az illetékes önkormányzatokat a feladatuk ellátására rákényszerítsék. Vannak ilyesmire külföldi példák, és vélhetőleg nem különbözik annyira a magyar jogrend a felvilágosult országokétól, hogy ez nálunk ne lenne lehetséges. Igaz, fáradságos a kivitelezése. A fő hátráltató tényező azonban az, hogy mára a polgárok, civil szervezetek, újságírók nagyon el lettek bátortalanítva.

A tudatos elbátortalanítás egyik eszköze az, hogy az állami-önkormányzati szféra elszabotálja az azzal kapcsolatos kötelességét, hogy a jövőkép kialakításának társadalmi érdekegyeztetési fórumait megteremtse, és hogy biztosítsa egyfelől a működtetésük logisztikai feltételeit, másfelől a szakmai anyagokat és a szakértői segítséget a véleményalkotáshoz, illetve konzultációkhoz. Mindettől azért fosztják meg a társadalmat, mert nem szolgálni akarják a közérdeket, hanem diktálni akarnak az ügyekben. (Ettől válik politikai kérdéssé minden, nemcsak a beruházások-fejlesztések, de a közpénzen fenntartott intézmények vezető pozícióinak betöltése vagy a sport, a kultúra, a tudomány stb. finanszírozása is.)

És nem csak passzivitással korlátoznak. Aktívan és rendszerszerűen akadályozzák, hogy a társadalom maga megszervezhesse magát, és elindíthassa a társadalmi tervezési folyamatot, vagy kezdeményezhesse annak állami-önkormányzati megszervezését. Ugyanis éppen az állami-önkormányzati szféra erősíti az érdekellentéteket a különböző helyzetű társadalmi csoportok, azaz a párbeszéd potenciális partnerei között. Többek között oly módon, hogy titkon informális együttműködésre lép a társadalmi csoportok egyikével-másikával, akár érdemben, akár csak ígéretekkel. Ennek alesete az, amikor az állam vagy az önkormányzat lepaktál egyes szakmai lobbikkal – ahelyett, hogy azok intézményi önérdekűsége felett gyakorolna kontrollt –, ami gyakran a közpénzekkel való mutyizásig is elmegy (például a vízépítő lobbi esetében).

A Római-parti jövőkép kialakítási feladatának elvégzését e téren két szociológiai fejlemény nehezíti. Egyfelől az, hogy az elmúlt évtizedek során eltűnt, illetve elerőtlenedett az az alsó- és közép-középosztálybeli réteg, amelynek tagjai a partot kikapcsolódásra használták, az igényeikkel annak működését-működtetését fenntartották. Másfelől pedig megerősödött az a sajátos magyar felső-középosztály, amely mindent (beleértve: minden folyó- és tópartot, minden hegytetőt, ligetet, erdőt, minden ott épült „objektum”-ot) ki akar magának sajátítani, és amely a jelenleg hatalmon lévő kormányzati és önkormányzati vezetéstől még támogatást is kap az adórendszer és a jogszabályok-intézmények őket preferáló átalakítása útján. E réteg a legerősebb helyzetű társadalmi partner. Ám esze ágában sincsen partnerkedni, és az állam sem nógatja erre. Másféle, szélesebb társadalmi érdeket szolgáló „jövő”-nek viszont nincsen szociológiailag megszemélyesíthető képviselete a Rómain. Akkor lehetne ilyen, ha a helyi, illetve ott látogatóként rendszeresen megjelenő társadalmi csoportok az érvényesülési küzdelemben nem lesüllyedőben, hanem felemelkedőben volnának. Vagy/és ha a zöld szervezetek, meg a hasonló érzelmű tömörülések erősek és harcra készek lennének.

A fentiekből két következtetés adódik, akárki vállalja is magára a társadalmi partnerek összeültetésének feladatát:

A) Tartós eredményt a Római védelmében csak akkor lehet elérni, ha az intellektuális és közéleti csata áttevődik az árvízvédelemről a területfejlesztés kérdésére, azaz a védekezésről és a védekezési költségek-terhek megosztásáról a hasznosításra-használatra. Arra tehát, hogy néhány magánszemély háza szomszédságában legyen-e a vízpart „a Duna Rózsadombján” (idézet egy ingatlanfejlesztési és -forgalmazási szaklapból), avagy a társadalom egészének legyen – államilag és önkormányzatilag támogatott – hozzáférése a térség tájképi, sport-turisztikai, hangulati és méltatlanul elhanyagolt régészeti értekeihez.

B) Nem az árvíz-problémák megoldásának alternatíváit kell elsősorban megtárgyalni. Ez alárendelt kérdés. Nem ez kell legyen a társadalmi konzultáció tárgya. A térség értékeit kell számba venni, a hasznosítási-használati alternatíváikkal együtt, majd megvitatásra alkalmas módon kidolgozni, hogy melyik alternatíva realizálódása esetén konkrétan mely társadalmi rétegek milyen előnyökben részesülnének, illetve milyen hátrányokat lennének kénytelenek elszenvedni. Végül pedig a vitát megszervezni, és megfelelően mediálni.

Tarlós István azt igyekszik a közvéleménnyel elhitetni, hogy mindennek a megvalósulása lehetetlen, és hogy ő a közérdek ellenében mindenképpen megkapja az igényelt 40 milliárdját a parti mobilgátra. Ne higgyük el neki. Merjünk gondolkozni.