Forgács Iván: Idegen pénzből, zsidókkal

Publikálás dátuma
2017.12.02 08:35
A FORRADALOM IGAZI VEZETŐJE? - Az egyik film szerint Trockij (középen) döntött az októberi hatalomátvételről is FOTÓK: GETTY IMA
Fotó: /

A posztszocialista hatalmi elitek politikai-ideológiai propagandájában máig meghatározó elem a szovjet rendszer elhelyezése, értékelése. A Szovjetunióval annak idején szövetséges kelet-európai államok számára ez sosem jelentett igazi problémát. Egy hagyományaiktól idegen külföldi hatalom erőszakos terjeszkedéséből, országuk megszállásából vezetik le államszocialista múltjukat. Ez egyben kiváló alapot jelent ahhoz, hogy a rendszerváltás társadalmi folyamatát, s annak előzményeit belehelyezzék egy mindent átfogó, új nemzetegyesítés ideológiai perspektívájába. Nálunk ez különösen jól látszik 1956 mai hivatalos megközelítésében, ahol a függetlenségért folytatott harc egyre inkább maga alá rendeli a társadalmi, azaz a valóban forradalmi törekvéseket.

Folytonosság az elutasított bolsevizmussal

A szovjet rendszer őshazájában, Oroszországban azonban az új nemzeti kurzus számára távolról sem ilyen könnyű a feladat. Az elhatárolódás nem valósítható meg nemzeti alapon. Elvégre a bolsevik forradalom mégiscsak az orosz történelem terméke, és a belőle kifejlődő diktatórikus állam a sztálini korszak szélsőséges kegyetlenségei ellenére győztesként került ki a II. világháborúból, és a 70-es évek közepére létbiztonságot nyújtó szuperhatalommá nőtte ki magát. Oroszul, minden idők legerősebb Oroszországává.

Vlagyimir Putyin – nem kis részben KGB-s múltjának köszönhetően – jól ismerte fel, hogy egy új orosz nemzeti kurzus ideológiailag nem erősíthető meg a hetven szovjet évtől való merev elhatárolódással, hiszen azzal éppen nemzeti érzelmeket sért. Ezért arra törekedett, hogy a bolsevik szocializmus egyértelmű elutasítása mellett egyfajta folytonosságot alakítson ki a közelmúltban megtévedt, a jelenben újra magára találó Oroszország között. Helyén hagyta a Lenin-mauzóleumot, visszarakta a Kremlre a vörös csillagokat, újra felzengette a szovjet himnusz dallamát, ami elég volt ahhoz, hogy népszerűséget szerezzen a háborús veteránok, a szovjet szociális vívmányokat élvező nemzedékek között is, megkönnyítve oligarchákra épülő, "illiberális demokráciájának" kiépítését. (Amúgy valószínű, hogy Magyarországon is rengeteg szavazatot szerezhetne az a politikai erő, amelyik piros-fehér-zöld sikerként elismerné a Kádár-korszak néhány eredményét, és megszabadítana másfél nemzedéket attól a hamis erkölcsi nyomástól, hogy egy bűnös "gulyás-szocializmusban" tudtak kiegyensúlyozottan élni, dolgozni, alkotni.)

A történelmi folytonosság megteremtésének persze mindig van egy aktuálpolitikai játéktere. Részben ezért vártuk érdeklődéssel az októberi forradalom 100. évfordulójával kapcsolatos hivatalos vagy hatalomhoz közeli megnyilatkozásokat. Ezek tengerében nyilván elvesznénk, sok tanulsággal szolgálhat azonban az évforduló napjaiban, központi csatornákon bemutatott két impozáns, folytatásos tévéfilm, a Trockij és A forradalom démona, melyeket a háttérben egy nyolcrészes dokumentumfilm, Az orosz forradalom igaz története fűszerezett.

Először néhány szót az utóbbiról, amely nem szolgált különösebb újdonsággal, de markánsan közvetítette az események mai hivatalos értelmezésének, értékelésének alapelemeit. A lényeg, hogy az 1917. februári változások, a cárizmus megszűnése, és a polgári Ideiglenes Kormány megalakulása jelentette az igazi orosz forradalmat, amelyet aztán az októberi bolsevik hatalomátvétel megakasztott, zárójelbe tett. A szovjetek és a bolsevikok bomlasztó tevékenységének másik tragikus következménye a világháborús vereség. Október tehát az orosz nemzetre, és annak demokratikus fejlődésére mért súlyos csapást.

Hogy hol van itt a történelmi folytonosság? A hangvételben. A dokumentumfilmből hiányoznak az indulatok, a megbélyegzések. Helytelen, nemzetromboló, de valahol mégis reális alternatívának ismeri el az októberi fordulatot.

Nem Lenin, Trockij volt az igazi vezető?

LENIN EMBERI VONÁSOKAT ÖLT

LENIN EMBERI VONÁSOKAT ÖLT

A két fikciós produkció is ebben a keretben helyezkedik el, témaválasztásuk és hangsúlyaik azonban jóval izgalmasabbak. A Trockij (Alekszandr Kott és Konsztantyin Sztatszkij munkája) az első átfogó orosz életrajzi film a bolsevik vezetőről, akit a mai orosz színjátszás egyik nagy sztárja, Konsztantyin Habenszkij alakít. (A magyar nézők az Éjszakai őrség és Az admirális főszereplőjeként ismerhetik.) A kerettörténetet Trockij és későbbi merénylője, a Frank Jackson álnéven megjelenő Ramón Mercader mexikói beszélgetései jelentik, ezekből bomlanak ki a forradalmár visszaemlékezései életéről, a világmegváltás igézetében folytatott harcairól. A másik alkotás, A forradalom démona, mely részben talán jeles rendezőjének, Vlagyimir Hotyinyenkónak köszönhetően jóval színvonalasabb, ugyancsak sztárszínészekkel azt dolgozza fel, hogyan tért haza Lenin társaival együtt 1917-ben, az ellenséges Németország területén át az emigrációból.

Ezeket a filmeket is indulatoktól, tabudöntési kényszerektől mentes hangütés jellemzi. Egyik hősüket sem akarják száműzni, kiátkozni az orosz történelemből. Ebből a szempontból különösen Lenin ábrázolása érdekes. Jevgenyij Szticskin, illetve Jevgenyij Mironov alakításában a hol istennek, hol ördögnek láttatott vezető visszatér a földre, és többféleképpen értékelhető emberi vonásokat ölt. És mindkét történetben valahogy elesettebb, bizonytalanabb a megszokottnál. Gőgösen szereti ugyan határozottnak mutatni magát, éles eszű, elméleti munkássága tekintélyt parancsoló, de politikailag mégsem igazán kreatív, inkább csak választ a felkínált lehetőségek, javaslatok közül. Távolról sem olyan forradalmár, aki képes lenne egyedül meghatározni a történelem menetét. Ami egyben azt is jelenti, hogy ez a Lenin nem vállalhat teljes felelősséget az események alakulásáért.

De akkor kik a forradalom igazi démonai, meghatározó figurái? Az egyik tévéfilm szerint nyilvánvalóan Trockij. Szerepének jelentősége eddig sem volt vitás, elfogadott, hogy kiváló szónoki és szervezői képességekkel rendelkezett, ő tette ütőképessé a Vörös Hadsereget, elméleti munkáiért nem véletlenül bálványozták később az újbaloldali mozgalmak. És persze az sem titok, hogy ő sem volt lágyszívű vezető, kíméletlenül alkalmazta a diktatórikus eszközöket. A filmsorozat azonban túllép mindezen. Trockijt avatja a bolsevik forradalom igazi vezetőjévé. Ő tud tömegeket mozgósítani és céltudatosan irányítani. A film odáig megy, hogy ő dönt az októberi hatalomátvételről, amelyet le is vezényel. Leninék csak kullognak utána. Neki kéne bejelentenie a forradalom győzelmét a Szmolnijban, de végül megosztó származása (értsd: zsidósága) miatt átengedi a dicsőséget és a vezetői szerepet Leninnek, aki meg is lepődik ezen.

Ám az életrajzi történetben nem csak a bolsevik diadal kötődik Trockij nevéhez, hanem a forradalmi terror kiépítése is. Ő hozza létre azokat az alapvető önkényuralmi, elnyomó struktúrákat, amelyekre később Sztálin diktatúrája épül. Trockij tragédiája a filmben éppen az lesz, hogy a polgárháború után szándékai ellenére sem tud már változtatni a rendszeren, amelynek végül ő maga is áldozatává válik.

Idegen hatalmi érdekek nyomában

A forradalom démona egy kevésbé ismert, emigrációban élt, marxista szemléletű szociáldemokrata mozgalmár és publicista, Alekszandr Parvus szerepét értékeli fel az októberhez vezető eseményekben. Parvus felismerte, hogy a forradalmi tevékenység jelentős pénzügyi támogatást igényel, és meg lehet találni a benne érdekelt üzleti köröket. Lényegében egyfajta, számára is anyagi hasznot hozó menedzseri posztot próbált betölteni, amiért sokan közönséges spekulánsnak tartották. Hotyinyenko is annak láttatja tévéfilmjében. Ő találja ki az ördögi kombinációt, hogy német oldalról óriási pénzeket lehetne szerezni a forradalom számára, hiszen Németország érdekelt háborús ellenfele, Oroszország meggyengülésében. Sikerül is meggyőznie a német kormányt, és úgy véli, a befektetés úgy térülhet meg mindenki számára, ha a pénzt a bolsevikokhoz áramoltatják. Lenin sokáig elvhű és bizalmatlan, de végül pragmatikusan elfogadja Parvus ajánlatát, hiszen az emigrációban vesztegelve lekéshet a forradalomról. Majd sikerül elérnie, hogy Parvus megkerülésével jusson forrásokhoz és a csoportja akadálytalan hazautazását biztosító német vagonokhoz.

Máig vitatott, hogy valóban kapott-e Lenin német támogatást hazatéréséhez és forradalmi tevékenységéhez. Ezt a fentebb említett orosz dokumentumfilm is elismeri. De A forradalom démona nem is annyira a legenda hitelesítésére törekszik, mint inkább annak érzékeltetésére, hogy a politikában semmi sem szent, így sosem lehet tudni, milyen idegen hatalmi érdekek állnak egy rendszerkritikus, progresszív célokat hirdető mozgalom mögött. Ez pedig már rejtett aktuálpolitikai üzenet.

A néző ráadásul annak hangsúlyozására is felfigyelhet, hogy a demokratizálódó orosz nemzetállamot szétesésbe taszító mindkét hős: zsidó. A Trockij-film átmeneti együttműködésüket is bemutatja. Az emigrációban Parvus karolja fel a forradalmárt, ő fedezi fel rendkívüli, akár anyagi hasznot is ígérő képességeit, s teszi ismertté a radikális szociáldemokrácia köreiben. Természetesen egyik film sem vádolható antiszemitizmussal, több epizódban is feltárják az oroszországi zsidóság kegyetlen kirekesztettségét. De bizonyára minden antiszemitának kielégülést jelent, hogy nemzetvesztőnek láthat két zsidó marxistát.

Ám ebben a nemzeti játéktérben a legfontosabb mégiscsak az, hogy semmi ne derüljön ki a forradalmárok világszemléletéről, társadalmi céljairól. Kétségtelen, hogy valamilyen igazságosabb életet akarnak, de téves úton, embertelen eszközökkel. Ennyi. A filmekben szinte utalás sem történik Lenin, Trockij, vagy Parvus elméleti munkásságára. Hiába, fő a biztonság. Hiszen, ki tudja, valamelyik marxista elv, az osztályok közötti érdekellentét, a tudatot meghatározó lét, netán a közvetlen demokráciához és társadalmi egyenlőséghez vezető permanens forradalom újra megtetszik valakiknek. Mi lesz akkor a nemzettel?

2017.12.02 08:35

Gyanús dolog miatt ürítették ki a ferihegyi 2/A terminált

Publikálás dátuma
2018.07.16 10:27

Fotó: AFP/ GEORG HOCHMUTH
A Népszava információi szerint egy utasnál talált "rendhagyó poggyász" miatt kiürítették a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér 2/A terminálját.
A pontos okokról nem tudok nyilatkozni, az azonban igaz, elrendelték a terminál kiürítését – mondta lapunk megkeresésére Hardy Mihály, a Budapest Airport (BA) szóvivője, aki hozzátette, maga a kiürítés nem szokatlan, ugyanis bombariadók miatt többször is elrendelik. Hardy Mihály megjegyezte, ha súlyos esetről van szó, az ügyben a rendőrség ad majd ki tájékoztatást.
Úgy tudjuk, a lengyel légitársaság, a LOT Varsóba induló járatára akart felszállni egy utas, akinél gyanús csomagot találtak, s a biztonságiak emiatt rendelték el a 2/A terminál kiürítését. A BA honlapján a járattal kapcsolatban annyit írtak, hogy késik az indulása.
2018.07.16 10:27
Frissítve: 2018.07.16 10:27

A banánköztársaságoknak annyi, Orbánék értik, hogy itt a propagandadiktatúrák kora

Publikálás dátuma
2018.07.16 09:59
Illusztráció
Fotó: / VAJDA JÓZSEF
A 20. század diktatúrái a félelemre és elszigeteltségre épültek, de a 21. század diktatúrái új utakat kénytelenek választani. Ezt a tendenciát vizsgálja friss tanulmányában két kutató: Szergej Gurijev, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank vezető közgazdásza és Daniel Treisman, a University of California professzora - számol be a 444.hu. Abból indulnak ki, hogy
az elmúlt években rohamosan terjednek az elnyomás kevésbé véres módszereivel és a köznapok már-már feltűnésmentes átideologizálásával operáló opresszív rendszerek.
A legtöbb ilyen rezsim vezetése választással kerül hatalomra, és megőrzi a demokrácia látszatát azután is, hogy uralma alá hajtotta a politikai intézményrendszert. A kutatók szerint
sikerüket ebben a nyilvánosság manipulálása biztosítja.
Az ilyen rezsimeket "információs autokráciának" cimkézi a tanulmány, és - a közelmúltból és jelenből válogatva - többek között a venezuelai Hugo Chávezt, Putyint, a perui Fujimorit és a malajziai Mahathir Mohamadot, az ecuadori Rafael Correát, illetve Orbán Viktort sorolja az ilyen vezetők közé.
Közös jellemzőik, hogy a magánkézben lévő médiát vagy megvették, vagy a tulajdonosokat gazdasági előnyökkel a maguk oldalára állították. Aki ennek ellenére is kritikusan tudósított, annak perek sorozatával mentek neki, a túlélőkben szépen lassan kialakítva az öncenzúrát. A tanulmány további példaként említi, hogy Fujimori titkosszolgálata megvesztegette az újságírókat, Putyin és Orbán pedig olyan gazdasági eszközökkel befolyásolja őket, mint például utóbbinál az állami hirdetések kiosztása vagy megvonása.
Gurijev és Treisman szerint két tényező határozza meg, hogy egy országban kialakítható-e az újfajta tekintélyuralom. Az egyik az iskolázott, a független tájékoztatáshoz hozzáférő elit nagysága, a másik a lakosság érzékenysége a politikai üzenetekre, azaz a befolyásolhatósága.
Az információs autokráciák egyik fő törekvése, hogy az elit ne tudja meggyőzni a társadalom nagyobbik felét arról, hogy változásra van szükség.
Nem a személyes boldogulás, hanem a politikai tájékozottság erősíti az autoriter berendezkedéssel szembeni ellenállást. Ezek alapján azt a következtetést vonják le:
  • a legfejlettebb társadalmakban a tájékozott elit általában túl nagy, ezért a manipuláció nem elég hatékony, és jó eséllyel marad a demokrácia;
  • a nagyon fejletlen országokban sokszor költséghatékonyabb a nyílt diktatúra;
  • a kettő közötti sávban pedig a demokrácia és az információs autokrácia is működőképes.
A jólétben élő és iskolázott népesség arányának növekedése ugyanis bővíti a kritikusok táborát és felveri a hatalom fenntartásának költségeit. Ha viszont az autoriter vezetők a modernizáció útjába állnak, azt előbb-utóbb az egész társadalom megérzi, ami a propaganda és a kontroll erősítését teszi szükségessé. Ezért a szerzők szerint
az információs autokráciák folyamatos dilemmája, hogy mennyire engedjék fejlődni a társadalmat.
A tanulmány igen optimista előfeltevésre építve még egy következtetést levon: a modernizáció elkerülhetetlen - írják -, így előbb-utóbb buknia kell az információs autokratáknak is.
2018.07.16 09:59