Szankciók jöhetnek

A lengyel regionális középhatalomban történő kormányváltás, illetve azt követően az új varsói kabinet ténykedése kellett ahhoz, hogy bizonyos uniós politikusok felismerjék Brüsszel bűnös mulasztását. Tudniillik sokáig kizárólag az Európai Parlament liberális, illetve szociáldemokrata frakciója kardoskodott a renitens Orbán-kormány szankcionálása mellett. A Fidesz pártcsaládjához tartozók holmi mandátumféltésből általában beérték homályos és erélytelen nyilatkozatokkal, ha az Unió törvényhozásában szóba került a magyar miniszterelnök kristálytisztán látható demokráciarombolása. A brüsszeli konzervatívok csupán a Jog és Igazságosság kormányra kerülése után kezdtek ébredezni.

Bebizonyosodott, hogy a populizmus térnyerése Közép-Kelet-Európában dominóelv-szerűen megy végbe, vagyis a büntetlenül hagyott magyarországi jogtiprás más államokban is felbátorítja a tekintélyelvűség híveit. Attól tartok azonban, a három volt európai biztos és az egykori német pénzügyminiszter felvetése a Magyarországnak szánt uniós támogatások befagyasztására vonatkozóan meglehetősen elkésett. Az egykori szovjet impérium feltámasztásán munkálkodó Vlagyimir Putyin, aki gyakorlatilag orosz érdekszférának tekinti térségünket, felismerte az EU inkoherenssé válásában rejlő lehetőségeket. Orbán Viktor destruktív tevékenysége kapóra jön a magát az expanzív külpolitika mellett elkötelező Moszkvának, ezért az orosz adminisztráció érdekelt a budapesti autokrata hatalmon tartásában. Hazánk gazdasági függőségbe taszítását szolgálja többek között a paksi gigaüzlet, és tartani lehet attól, hogy Putyin stábja a magyar társadalom dezinformálása, illetve a számítógépes hadviselés révén aktívan beavatkozik majd a jövő évi törvényhozási választásokba.

Az uniós politikusok által javasolt intézkedések hatékonysága azért is vitatható, mert a most befagyasztandó támogatások nagy része eddig is az Orbán-kormány holdudvarához tartozó oligarcháknál landolt, a magyar átlagpolgár vajmi keveset látott belőlük. Sőt mi több, az uniós pénzcsap elzárása a rezsim kiéheztetése érdekében akár vissza is üthet. Naivitás lenne azt hinni, hogy társadalmunk többsége egy ilyen lépés miatt a lehengerlő médiafölény birtokában lévő, ádáz Brüsszel-ellenes kampányt folytató budapesti kabinetet okolná. A szóban forgó négy politikus okkal teszi fel önmagának a kérdést, vajon miért akarja Orbán Viktor pánikszerűen lehívni már most a 2020-ig tartó költségvetési periódusban rendelkezésére álló EU-s pénzek többségét. A válasz nyilvánvaló. Éppen az egyesek által régóta sürgetett, s most végre belengetett szankciókat akarja megelőzni, mert tavaszig gondolnia kell a kampányköltésekre. De ő messzebbre lát. Tudja azt is, hogy önnön rendszerét az európai értékközösségen belül képtelen konszolidálni, és készül a távozásra. Mennyivel könnyebb lenne számára az EU-ból való elkerülhetetlen kilépést a lakosság felé kommunikálni, ha rámutathatna „a gonosz Brüsszelre”, mely beszüntette névlegesen hazánk, valójában a rezsim kedvezményezettjeinek dotációját!

2017.12.07 07:05

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19

Ajmo Hrvatska!

Szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta a magyar sajtó kormánypárti hányada, hogy Horvátország képviseletében (szemben a felhígult, etnikailag inhomogén és ezért lélektelen németekkel) egy kizárólag fehér hazafiakból álló válogatott jutott a döntőbe, kivívva a jogot, hogy megmérkőzhessen a franciákkal. A tiszta képbe csak kismértékben zavart bele, hogy amíg mindezt leírták, Orbán Viktor éppen Erdogannál vizitelt, tehát egyúttal ki kellett állniuk a török elnöknek hűségeskü-értékű gesztust tevő, török hátterű német csapattagok mellett – nyilván a németek hibája, hogy ilyen helyzetbe hozták magukat. 
Lépjünk tehát túl nagylelkűen ezen az apró ellentmondáson, meg azon is, hogy a franciánál kevertebb csapat aligha szerepelt a vébén, és koncentráljuk kizárólag a horvát sikerkovácsokra. A kapus Subasic a Monacóban játszik. Vrsaljko az Atletico Madrid, Corluka a Lokomotiv Moszkva, Lovren a Liverpool, Vida a Besiktas, Rakitic a Barcelona, Modric a Real Madrid, Rebic a Frakfurt, Kramaric a Hoffenheim, Perisic az Inter, Mandzukic a Juventus focistája. 
Ha jól értjük tehát, kívánatos és dicséretes a jobb élet reményében külföldre menni, ha az ember fehér és európai focista, ezzel szemben nem kívánatos és üldözendő, ha valaki, aki történetesen nem fehér és nem is focizik, Európába szeretne jönni, mert itt remél jobb életet. (De a németországi törökökkel nincs baj, mert ők Orbán Viktor barátjára szavaznak.) Hogy is van ez?
Nem lehet mostanában könnyű „nemzeti érzelmű” magyarnak lenni. És nemcsak a német-török dilemma miatt, mert arra még csak mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá, hanem azért sem, mert az ideológiailag nehezen összerendezhető valóságelemek nem állnak meg a magyar határnál. Itt van például a legnemzetibb együttes, a Felcsút, amelynek a 2017-2018-as keretében 11 légiós, köztük két afrikai (!) játékos szerepel. Vagy a Videoton (jelenlegi nevén (Mol Vidi Fc), ahol úgy van „csak” nyolc jövevény, hogy a brazil Vinícius Paulo 2017 óta magyarnak számít. Fiatal, potenciáljuk teljében lévő színesbőrű férfiak, adóforintokból Magyarországra csábítva – rendben van ez, tisztelt jobboldali honfitársaink? 
Amúgy a horvát példa szerintünk is követésre méltó, és nem csupán amiatt, hogy déli szomszédunknál – ha Mészáros Lőrinc invesztícióit nem számítjuk – nincs közpénz a fociban. Náluk most épp áll a bál, és a fél ország a történelmi diadalmenet dacára a válogatott ellen szurkol, így tiltakozván a horvát focit átszövő korrupció miatt. El tudjuk képzelni? A határon túl azt tekintik korrupciónak, hogy átláthatatlan a pénzáramlás, nem tiszta, miből fizetik a játékosokat, és különféle címeken sokan húznak teljesítmény nélkül is szép jövedelmet a focibizniszből. Ismerős? 
Ha az a kérdés, miért sikeresebb ma a horvát foci a magyarnál, gondoljunk arra, hogy mi hogyan bocsátottunk meg a sok évtizedes futballmocsarat két éve az eb-szereplés gyorsan elillanó örömei miatt. Meg arra, hogy az az ember, aki talán a legfontosabb szereplő a horvát labdarúgás fölemelkedésében, odaát épp a börtönbe tart.
2018.07.16 09:19
Frissítve: 2018.07.16 09:19