Jobbik-gödörben a baloldal

A magyar baloldali politikai osztály zavarát és a saját törzsválasztóiról való leszakadását most épp a Jobbik vita jellemzi. A pártpolitikusok zöme egyelőre nehezen tudná elképzelni, hogy szövetkezzen a Jobbikkal, ők sem akarnák, és ez a következő hónapokban aligha lesz másként.

De fontolgatni az ilyesmit egyre több ember számára már most is legitim. Sok vitathatatlanul tisztességes ember gondolja újabban, hogy a politikai mezőben mindenki össze-vissza nyilatkozhat. Legfeljebb többé-kevésbé hitelesen majd elnézést lehet - vagy kell - érte kérni. Úgyis csak a pillanatnyi érdekek számítanak. Most azzal hitegetik magukat, hogy ha van közös ellenfél, akkor össze kell fogni ellene, és ha később másmilyenek lesznek az erőviszonyok, és ismét ez tűnik célszerűnek, akkor megint lehet az átmeneti szövetségest diabolizálni.

Ez valami olyasmit jelentene, hogy politikai erkölcs amúgy nem is létezik. Tiszta szerencse, hogy statisztikailag is valószínűtlen, hogy a baloldal és a Jobbik tavasszal együtt megverné a Fideszt. Ilyesmire csak elkeseredett amatőrök gondolhatnak. Vagy egykori profik, akik annyira elszálltak, hogy semmivel sem törődnek, ha politikai pályájuk végén a számokkal szemben lehet valami másban reménykedni. Mintha nem vennék észre, hogy egy ilyen kísérlet, ha véletlenül sor kerülne rá, egyébként tisztességes politikai pályájukat visszamenőleg is lenullázná.

Közben pedig egy ideig még nem derül ki, hogy a baloldali értelmiségi törzsválasztók mekkora hányada antifa, mennyien ragaszkodnak a korábbi hőseikhez, és hányan szociális egyenlőségpártiak. A három felfogásnak nem kell egymást kizárnia, sokszor e programokat a közvélemény-kutatásokban is csak mesterségesen lehetne szétválasztani. De a Jobbik partnerként e balhiteket simán szétvágná. Ma a tíz százalék körüli fundamentális ellenzéki szavazónak legalább egyharmada harcos antifa (és nem kis részüket a Jobbik antiszemitizmusa személyében is érintette). Hogyan képzelhetné el egy magát profinak hívő ellenzéki újságíró vagy politikus, hogy egy Jobbikos flörtöt ezeket az emberek elnéznek?

Ami itt igazán érdekes, az a romapolitizálás távlatiságának teljes hiánya. Aki elképzelhető partnerként beszél a Jobbikról, az azt hiszi, hogy a magyarországi roma tömegek a jövőben sem vesznek majd részt a politikai életben. Hogy nem jegyezték meg, ki hogyan beszélt a nyilvánosságban róluk. Hogy már nem is emlékeznek a Magyar Gárdára, és különben is, bármikor megvehetőek a szavazataik. Hogy újabban legfeljebb nem húskonzervekben, hanem készpénzben vagy a romatelepek korszerűsítésében mérhető az áruk. Hogy ez a haladás. És nem veszik észre, hogy a magyar társadalom legnagyobb elnyomott, kizsákmányolt tömbje esetében elvben bármikor összenőhetne az etnopolitika és az elnyomással szembeni baloldali küzdelem. Egy pár öreg falusi szavazóért most eladnák a baloldali tömegmozgalmak lehetőségeit.

De valójában a kísértés nem is valós, így a baloldal most az egyszer még megússza, hogy végképp darabjaira szakadjon.

Persze a Jobbik választóit mindenki szerette volna, sőt még most is szeretné megszerezni: a Fidesz és a baloldali szocialisták is. De mindezidáig e két párt nem volt egyformán sikeres vagy ügyes.

Azonban szó sincs arról, hogy az átcsábulási lehetőségek bármelyik irányban lineárisok lennének. A jobbikos fiatalok mintha nehezebben mozdulnának. A kelet-magyarországi idősek jobban mozdíthatóak, de semmi jele sincs annak, hogy közülük akár a volt szocialista szavazók is könnyen átszervezhetőek lennének. Az ellenzék vitái, amelyeket jelentős részben még mindig az ellenzéki sajtó gerjeszt, számukra érthetetlenek. Az antiszemitizmus kulturálisan még mindig érthető, a romaügy megítélése nem látszik, hogy komolyan változott volna. Ezekből a Jobbiknak most lehet kevesebbet adagolnia, ebben a közegben úgyis mindenki tudja, hogy rajtuk kívül más politikai erő ilyesmiről nem beszél. Az, hogy most egy kicsit kevesebbet, nem olyan fontos. Amikor az alkotmányos és nemzetközi tilalmak olyan sűrűek, még a Jobbik falusijai sem gondolják, hogy ebből a környezetükben, a településükön program lehet. Ami fontos a számukra, az ennek a nyelvnek a bizalmas, otthoni megszokottsága, melege.

A jobbszélen mindez egészében fontosabb, mint az ugyanott egyébként kétségtelenül létező kormányzatellenes tiltakozási potenciál. A baloldali politikai tervezők pedig még mindig azt hiszik (bár már egyre kevesebben), hogy ezeknek az embereknek fontosabb a tiltakozás az otthonos uszításnál. Vagyis ezek az emberek vissza- vagy megszerezhetőek.

Néhányan bizonyára igen. De ha igaz, hogy 2018 tavaszán az emberek nem politikai programokat, hanem otthonosságot választanak maguknak, akkor nem kétséges, hogy legalábbis a Jobbik-választók valamekkora tömege számára mit jelent, miben jelentkezik ez az otthonosság. Legalább a szakértők ne verjék át magukat.

2017.12.07 07:02

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19

Ajmo Hrvatska!

Szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta a magyar sajtó kormánypárti hányada, hogy Horvátország képviseletében (szemben a felhígult, etnikailag inhomogén és ezért lélektelen németekkel) egy kizárólag fehér hazafiakból álló válogatott jutott a döntőbe, kivívva a jogot, hogy megmérkőzhessen a franciákkal. A tiszta képbe csak kismértékben zavart bele, hogy amíg mindezt leírták, Orbán Viktor éppen Erdogannál vizitelt, tehát egyúttal ki kellett állniuk a török elnöknek hűségeskü-értékű gesztust tevő, török hátterű német csapattagok mellett – nyilván a németek hibája, hogy ilyen helyzetbe hozták magukat. 
Lépjünk tehát túl nagylelkűen ezen az apró ellentmondáson, meg azon is, hogy a franciánál kevertebb csapat aligha szerepelt a vébén, és koncentráljuk kizárólag a horvát sikerkovácsokra. A kapus Subasic a Monacóban játszik. Vrsaljko az Atletico Madrid, Corluka a Lokomotiv Moszkva, Lovren a Liverpool, Vida a Besiktas, Rakitic a Barcelona, Modric a Real Madrid, Rebic a Frakfurt, Kramaric a Hoffenheim, Perisic az Inter, Mandzukic a Juventus focistája. 
Ha jól értjük tehát, kívánatos és dicséretes a jobb élet reményében külföldre menni, ha az ember fehér és európai focista, ezzel szemben nem kívánatos és üldözendő, ha valaki, aki történetesen nem fehér és nem is focizik, Európába szeretne jönni, mert itt remél jobb életet. (De a németországi törökökkel nincs baj, mert ők Orbán Viktor barátjára szavaznak.) Hogy is van ez?
Nem lehet mostanában könnyű „nemzeti érzelmű” magyarnak lenni. És nemcsak a német-török dilemma miatt, mert arra még csak mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá, hanem azért sem, mert az ideológiailag nehezen összerendezhető valóságelemek nem állnak meg a magyar határnál. Itt van például a legnemzetibb együttes, a Felcsút, amelynek a 2017-2018-as keretében 11 légiós, köztük két afrikai (!) játékos szerepel. Vagy a Videoton (jelenlegi nevén (Mol Vidi Fc), ahol úgy van „csak” nyolc jövevény, hogy a brazil Vinícius Paulo 2017 óta magyarnak számít. Fiatal, potenciáljuk teljében lévő színesbőrű férfiak, adóforintokból Magyarországra csábítva – rendben van ez, tisztelt jobboldali honfitársaink? 
Amúgy a horvát példa szerintünk is követésre méltó, és nem csupán amiatt, hogy déli szomszédunknál – ha Mészáros Lőrinc invesztícióit nem számítjuk – nincs közpénz a fociban. Náluk most épp áll a bál, és a fél ország a történelmi diadalmenet dacára a válogatott ellen szurkol, így tiltakozván a horvát focit átszövő korrupció miatt. El tudjuk képzelni? A határon túl azt tekintik korrupciónak, hogy átláthatatlan a pénzáramlás, nem tiszta, miből fizetik a játékosokat, és különféle címeken sokan húznak teljesítmény nélkül is szép jövedelmet a focibizniszből. Ismerős? 
Ha az a kérdés, miért sikeresebb ma a horvát foci a magyarnál, gondoljunk arra, hogy mi hogyan bocsátottunk meg a sok évtizedes futballmocsarat két éve az eb-szereplés gyorsan elillanó örömei miatt. Meg arra, hogy az az ember, aki talán a legfontosabb szereplő a horvát labdarúgás fölemelkedésében, odaát épp a börtönbe tart.
2018.07.16 09:19
Frissítve: 2018.07.16 09:19