Az ápolókat senki sem kérdezi

Láthatatlanok, habár nélkülözhetetlenek a szakdolgozók az egészségügyben. Legalábbis a kormány képviselői, vagy Kincses Gyula és a nemzeti minimumot meghatározni hivatott kerekasztal szakértői bizonyosan nem látják őket. Az utóbbi tanácskozáson például nem akadt egyetlen szakdolgozó sem.

Ma a közvélemény, a közbeszéd és a politika a szakdolgozók érdekvédelmi törekvéseit semmire sem becsüli. Kapnak némi pénzt, aztán csend legyen. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy fehérben vagy feketében áll-e ki valaki. Pedig ők csak képviselni szeretnék saját magukat, érdekeik védelmében befolyást szerezni, munkájuk fontosságát elismertetni, az évtizedes sztereotípiát, a cselédszerepet véglegesen felszámolni. A boldogabb társadalmakban nem az orvoslobbi, a politikus mondja meg, mit gondoljanak a szakdolgozók a hivatásuk értékeiről, valamint az általuk gondozott gyerekek és betegek ellátásáról, a saját jövőképükről. Tudnak érvelni maguk is.

A magyar szakdolgozók számára ma sorskérdés, és a hivatás történetében mérföldkő, hogy képes-e a szakma felmutatni önmagát, megvalósítani egy új, eddig ismeretlen struktúrát Magyarországon. Ez a közösségi ápolás védőnőkkel, az otthonápolás ápolókkal, gyógytornászokkal, dietetikusokkal és másokkal. Központban a családorvossal, kapcsolódva a szakellátáshoz, a másik oldalon a szociális rendszerhez.

De a szakdolgozók hangjára ma senki sem kíváncsi. Az őket érintő kérdésekről a médiában politikusok és orvosok nyilatkoznak.

Már korábban is minden regnáló kormány és párt szisztematikusan kirekesztette őket a döntésekből. Kizárja a mostani is, sőt nem különbözik tőle egyetlen ellenzéki párt sem. Béremelést ígérni persze könnyű, de miközben a deklarációk szintjén ömlik a pénz az egészségügybe, szóba sem kerül a több ezer szakember hiánya, az így kifizetetlen bértömeg. 2020-ig 11 ezer ápoló megy nyugdíjba, és csak 2021-ben jön ki az új képzésből nem egészen 2 ezer tapasztalatlan ápoló.

Nem tudjuk, Kincses Gyula kerekasztala mellett esett-e szó az ápolás, gondozás, a gondoskodás hasznáról, jelentőségéről egy társadalom életében. És hogy nem tudjuk, az nincs jól. A volt államtitkárnak a Magyar Nemzetben hangot kapott nézete, miszerint „az alapellátásban a háziorvos mellett kellene dolgoznia egy szakmai asszisztensnek és egy ellátásszervező-prevenciós diplomás nővérnek is, aki önállóan is tud dolgozni”, tévedés. A következő kijelentés is: „Utóbbiból nem nagyon van, pedig ők akár a törzskarton nagy részét is ki tudnák tölteni.” Nem az orvosok kiszolgálóival kell a rendszert telíteni, a diplomás ápolókat adminisztrációra fogni. Hiszen tudnak ők ápolási rendszereket is működtetni.

Mit tudnak a politikusok a családok gondjáról? Hogy az idős embert a kórházból hazavinnék, de az ápolók hiánya miatt szeretteiket csak szenvedni látják? A politika még a fogalmakat sem érti. Arra sem képes, hogy az ápolást a gondoskodástól, azaz az ápolási szükségleteket a szociális szükségletektől megkülönböztesse. De arra igen, hogy kirekessze a legnagyobb ellátási területet a tervekből: a professzionális ápolást, a gondozást, a gondoskodást és az ezeket képviselő szakembereket.

Pedig nélkülük nem lesz új egészségügy. A klinikai ellátás rendszere nem old meg mindent: az egynapos ellátásból hazaküldött beteg számára ettől még nem lesz felügyelet, ápolás. Spórolás is csak akkor, ha a politikusok azt is érteni fogják, mit jelent az ápolási terv, illetve annak költségkímélő hatása a betegápolásban, és mit jelent az önálló ápolói döntés a folyamatban.

A nem szuperkórházba vágyó emberek számára, akik a családorvos környezetében várnának ellátást és ápolást, marad a nyűglődés. Ők a közösségi vagy az otthonápolás új struktúrája nélkül elárvulnak. A pszichiátriai betegek csak bolyonganak az ellátórendszerek között, a védőnő nélkül maradt praxisokban élő gyerekek pedig a világ legrosszabb egészségügyi feltételei közé sodródnak. A még küzdő családorvosok mindebbe belerokkannak. Pedig a helyzet így is marad mindaddig, amíg a politika nem lesz képes Magyarország egész lakosságát úgy elfogadni, mint akiknek jár az igazságosan elosztott egészségügyi ellátás.

2007-ben Amerikában egy sikeres kórházi sorozat írója felhívott egy ápolót, hogy tanácsot kérjen tőle a cselekmény bonyolításához. Sokkolta, hogy az PhD-vel rendelkezik, mégis, amikor a szakember változtatást javasolt az ápolók ábrázolásában, ezt elutasította. Az Amerikai Ápolók Egyesülete ezt követően kevés híján letiltotta a sorozatot a képernyőről.

„Az egészségügyi minimum egy váz, amire a pártok majd felhúzhatják saját programjukat” – nyilatkozta Kincses Gyula nemrégiben. A vázon azonban egy jó nagy lyuk van. Onnan hiányzik az ápolókat, a szakdolgozókat képviselők álláspontja.