Fékezett habzással

A választási topszótárban kétség kívül kiérdemelte a dobogós helyet a „közös lista”. A sajtó, a politikusok egyaránt gyakran hozzák szóba. A demokratikus ellenzék kezdetben szinte egyedül ebben látta a kormányváltás garanciáját. Az idő haladtával azonban árnyaltabb lett a kép.

Friss példa erre az LMP esete a közös listával. Hiába hozta nyilvánosságra elsőként saját országos párlistáját, az önfeledt triumfálást hamar követte a hezitálás. Mert bár a harmadik helyre tették Gödöllő polgármesterét, mint kiderült, „hivatalosan” nem szívesen látnák közös listájukon az Új Kezdet pártelnökét. Az LMP négy éve (ha nem is játszva) még átlépte az 5 százalékos parlamenti küszöböt. De ha a két párt most úgymond papíron is társul, azzal rögtön 10 százalékra emeli maga előtt a bejutási küszöböt. Mert ha lehet is néha más a politika, az „egyszer kettő néha tíz” ökölszabályából nem enged a választási matematika.

A Fidesznek persze ma még nincsen ilyen problémája. Ha kell, a matematikát is felülírja, a mérhetetlen KDNP-t pedig 2018-ban játszva beviheti a hátán a T. Házba. S mint tudjuk, az ÁSZ jóvoltából a jobboldali pályán benevezett harmadik indulónak, a Jobbiknak sem ez ma a legégetőbb gondja.

Viszont az MSZP háza táján búvópatakként újra és újra felbukkan a közös lista kényszeres gondolata. Mostanában ismét ez a sláger-téma, pedig a politikai „kérőt” a többi ellenzéki párt jószerivel kikosarazta. A szocialisták mégis váltig állítják, hogy egyedül a közös lista és a közös miniszterelnök-jelölt üdvözít, s a 106 közös ellenzéki jelölt a siker záloga. De amíg a koordinált jelöltállítás célszerűségét ma úgyszólván senki sem vitatja, a közös lista változatlanul ott lebeg, mint Mohamed koporsója. 

„Két vagy több párt közös egyéni választókerületi jelöltek alapján - ugyanazon pártok részvételével - közös pártlistát állíthat. Egy párt csak egy - önálló vagy közös - pártlista állításában vehet részt” – tette le a garast a választási törvény. Ami a szövetségesekre pályázó kisebb pártokat kétségkívül nehéz helyzetbe hozza.

A 2014-es választásokon az MSZP-EGYÜTT-DK-PM-MLP közös lista 25,67  százalékot hozott. De vajon ki az, aki számukra legalább ugyanezt 2018-ban is garantálhatja? Botka visszalépése óta rossz passzban az MSZP. Kész tényként kezelhető ugyanakkor a feljövőben lévő DK önálló országos listája. Ehhez képest bő negyedévvel a választások előtt valóban drámainak tűnő kérdés: milyen mozgásterük marad a „futottak még” kategóriában jegyzett pártoknak a további taktikázásra?

Két hónappal a létrejötte után felbomlott az Együtt és a Párbeszéd szövetsége is. A „sui generis” Momentum szintén saját útját járja. Hogy ez az út a Parlamentbe vezet-e, az ma még legalábbis kétséges. Talán nem marad más, mint felkéredzkedni a nagyobb pártok országos listájára? Szó, ami szó, ismertebb politikusaikat, húzóemberként, általában szívesen is látnák. Feltéve (súgják fülükbe), ha nem akarják magukkal hozni saját pártjukat.

Mert a fékezett habzású közös lista nem „zéró összegű játszma”. E választási szövetség csak akkor vonzó és életképes, ha nyereséges - mindkét fél számára. Ugyanakkor nem hiszem, hogy akár az Együtt, akár a Párbeszéd tagságát komolyan vigasztalná, ha elnökük listán jövőre besétálna a Parlamentbe, de a pártját le kellene adnia a ruhatárban.

2017.12.12 07:05

A rabbi és a Sorsok Háza

Köves Slomó, az EMIH rabbija a szombati Népszavában elárulta, hogy kész részt venni a Sorsok Háza-projekt megvalósításában. Őt Schmidt Mária már évekkel ezelőtt meghívta a Józsefvárosi pályaudvaron magasodó épületbe, és bemutatta neki a túlélők személyes elbeszéléseire alapuló, „személyes érzelmi kontaktusra fókuszáló” kiállítás terveit. Neki semmi kifogása sincs Schmidt Mária ellen, hiszen a Terror Háza Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma. Ha a mennyiség egyben a minőség garanciája, akkor a konyhaművészet csúcsa a McDonald's. 
Köves rabbi szerint eddig csak személyekről volt szó, nem tartalmi kérdésekről folyt a vita. Köves rabbit nem zavarják a tények, például az, hogy a Terror Háza Múzeum már hírhedt pengefalával történelmet hamisít. A nyilaskereszt és a vörös csillag egymás mellé helyezésével azt állítja, hogy nálunk népellenes terror csak a német megszállás után, a nyilasok rémuralma, majd a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon volt. 
Az állandó kiállításon, amelyen két szoba jut az 1945 előtti időszakra és 23 a kommunista rezsimre, a második teremben 2002-ben még az volt olvasható, hogy akkori magyar állam nem tudta megvédeni polgárait. A Horthy Miklós által kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök kormánya még Adolf Eichmannt is meglepő lelkesedéssel és hatékonysággal látott hozzá a zsidók totális jogosztásához, kirablásához, végül deportálásához. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a Horthy-korszakot polgári demokráciának nevezi, azt állítja, hogy az antiszemita törvényeket a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek elfogadni. Berlin 1940 előtt semmiféle nyomást sem gyakorolt Budapestre a zsidó-politika „radikalizálása” érdekében. A magyar politikai elit tagjai, élükön Horthyval, már 1942 tavaszától-nyarától kezdve tisztában voltak azzal, mit jelent a Vészkorszak, a zsidókérdés náci Végső Megoldása. Azért sem engedtek a nem túlságosan erős német nyomásnak a náci megszállásig, mert tudták, hogy a deportáltakat lemészárolják. 
Schmidt huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért. Szerinte „Magyarországon kimondtuk a bűnösök nevét, történelmi igazságot szolgáltattunk…” Ő a maga részéről kizárólag a nácikról és néhány nyilasról hajlandó beszélni. Nagyon kevés ember merészelte eddig a Szabadság téri megszállási emlékművet védelmébe venni. Orbán Viktor és illiberális rendszere történelemhamisító emlékezetpolitikájának szolgálólánya ezt is megtette. Ő beszél történelmi igazságtételről, akinek a múzeumában még Kovarcz Emil, Szálasi hírhedt totális mozgósítási minisztere is a (nyilván ártatlanul, a kommunisták által) „meggyilkoltak”-címszó alatt szerepel, jó pár más háborús bűnös tömeggyilkossal együtt?
Köves rabbit sikerült Schmidtnek meggyőznie, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) szakembereit nem. Schmidt egyszer már évekkel ezelőtt ismertette az úgynevezett kiállítási koncepcióját. Azon a prezentáción csak az nem derült ki, hogy akkor kik a jók és kik a rosszak a tervezett Sorsok Háza állandó kiállításon. Kövest nem érdekli, hogy sem a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum, sem a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet nem hajlandó szóba állni Schmidt Máriával, akit ők is vulgáris történelemhamisítónak, primitív antikommunistának, valamint a Horthy-kultusz ápolójának és holokauszt-relativizálónak tartanak. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a XX. század legnagyobb bűncselekményének nem a holokausztot, hanem az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötését tartja. 
A washingtoni holokauszt múzeum vagy a Yad Vashem új állandó kiállításának megnyitását sok-sok évnyi munka, kutatás és szakmai vita előzte meg. A Sorsok Háza múzeum tervei a mai napig titkosak. Schmidt azokat, akik sajátos történelemszemléletével nem értenek egyet, hazaárulóként denunciálja. Tervei megvalósításához most már egy ortodox rabbit is sikerült megnyernie – érdekelne, hogy mi volt ennek az ára.
Schmidt Mária huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért
2018.07.17 17:11
Frissítve: 2018.07.17 17:11

Izzig vérig

Szeretek leveleket kapni ismeretlenektől, azokból egészen szórakoztató történetek tudnak kibontakozni. A minap például a társadalmi párbeszéd fontosságára szolgáltatott kiváló példát a közösségi média üzenetküldő felülete.
„Ha nincsenek baloldali vagy liberális kötődéseid, bizonyára kedvelni fogom az oldaladat” – írja nekem László. (Nem László, de őrizzük meg inkognitóját.) Így, tegezve írja, ami eleve kérdéseket vet fel bennem, hiszen akárhogy is nézem, kettőnk közül én vagyok a nő, de hát oda se neki, kit érdekel az etikett 2018-ban.
Gondolkodom egy darabig, mit lehet egy ilyen üzenettel kezdeni – egyáltalán: hogyan születhet meg egy efféle üzenet, és legfőképpen miért. Aztán úgy döntök, terítem a lapjaimat. Kedves László, írom tömören és udvariasan, a Népszabadság egykori és a Népszava jelenlegi újságírójaként ezt nemigen állíthatom magamról.
A chatablakban három pötty ugrál, a túloldalon László gépel. Aztán mégsem jön válasz, újabb ugráló pöttyök, újabb csend. László hezitál. Végül mégis megnyomja az entert: „Sajnálom! Nagyon szép a neve, kedvelhettem volna önt!”
Itt látom meg a kihívást az ügyben. Mert ilyen szürreális válasz egyszerűen nincs. Szóval elhatározom, hogy leások az averzió gyökeréig. Esetleg olvassa el néhány írásomat, azok mégiscsak többet mondanak rólam, mint bármiféle előítélet, indítványozom Lászlónak, ám ő elég nyakasnak bizonyul. „Tudja én egy egyszerű vidéki családban nőttem fel. A szüleim izzig vérig (sic!) magyar emberek voltak! Keményen dolgoztak, soha nem panaszkodtak, jószándékú istenfélő család, ilyenek voltunk és ilyenek vagyunk!” Hát ez remek, írom rögvest Lászlónak, én egy apró falucskában nőttem fel, nézze csak, küldök egy képet, ez itt én vagyok szatmári népviseletben, az Európa-bajnokságon. A nyomaték kedvéért csatolom egy írásomat málékásás töltött káposztáról, honvágyról, erdőháti nyelvjárásról.
László ugyan nem marad teljesen érzéketlen a szakmai értékeimmel kapcsolatban – „Ön igazán kellemes szép hölgy” –, azért igyekszik felhívni a figyelmet a közöttünk tátongó szakadékra: „a világnézetünk ellentétes!”
Fogalmam sincs, mit tudhat az én világnézetemről az, akinek három perccel ezelőttig még arról sem volt fogalma, ki vagyok, úgyhogy a saját fegyverét igyekszem László ellen fordítani, és a Bibliáról írok neki, a nem ítélés és nem ítéltetés vonatkozásában azonban újfent beleállok a földbe. Miért nem él igei módon, ha egyszer vallásos, kérdezem, mire erős érveket sorakoztat: „Istenfélő ember vagyok, kálvinista! A baloldali eszmét valló emberekből nagyon sok hiányzik, ami nekem fontos, na és a liberálisok pedig kész katasztrófa!”
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott, és teszek még egy tétova kísérletet a világnézeti szakadék betemetésére. Megkérem: ne általánosítson. Őt azonban az sem zavarja meg, hogy önmagát cáfolja – „Ön egy szimpatikus hölgy” –, és folytatja: a világot máskép (sic!) látjuk, ezért külömbözően (sic!) látunk és ítélünk! Én már elmultam 60 éves és magyarként szeretnék meghalni itt ebbe az országba amiért oly sok magyar vér folyt 1 (sic!)”
Nincsenek válaszaim.
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott
2018.07.17 14:15
Frissítve: 2018.07.17 14:18