Miklós Gábor: "Törökök" a termelőben

Publikálás dátuma
2017.12.16 08:58
NEM SZERETJÜK A MUSZLIMOKAT De ennek nem Gárdonyi Egri csillagokja az oka (Székely Bertalan: Egri nők)
Fotó: /

Megdöbbentem, amikor kiderült: a Töröknek hívott kedves cukrász, anyám munkahelyén, a Közért Rökk Szilárd utcai termelőüzemében, valóban török. És muzulmán, mint Jumurdzsák. Ő készítette a legszebb marcipán rózsákat, amelyekkel a tortákat díszítették. Azt hiszem, ketten voltak a műhelyben „törökök”, feltehetően másodgenerációs bosnyákok. Apáik költözhettek Magyarországra a Monarchia utolsó éveiben, hogy itt folytassák a tisztes ipart, amely oly magas szintre emelkedett az egykori Oszmán Birodalomban. Ő volt az első muzulmán, akivel találkoztam, ha nem számítom a városban ekkor már felbukkanó diákokat.

Azután első bulgáriai utazásom győzött meg arról, hogy az iszlám itt van a közelben, hiába szól a romantikus irodalom a hajdani hódítók kiűzéséről, utódaik itt maradtak Európában. Sumenben bőnadrágos kendős asszonyok árultak a piacon. A rodopei Szmoljan nevű városkában pedig felkereshettem magát a helyi muftit is. Szép ajándékot kaptam tőle, egy általa festett muzulmán "házi áldást"; az arab kalligráfia betűi egy hajót mintáztak és a Teremtő egyedülvalóságát hirdették. Valamelyik költözésnél tűnt el. Sokat gondoltam a kedves muftira később, amikor híreket kaptam arról, miként akarta a hatalom először a bolgár nyelvű pomákokat leszoktatni az iszlámról, elsősorban azzal, hogy muzulmán eredetű család és utónevüket bolgárosította. Akik vonakodtak, rosszul jártak. Később a rendszerváltás előtti években a Zsivkov-féle hatalom az észak-bulgáriai törököket is nyelv- és kultúra-váltásra, a vallás elhagyására akarta kényszeríteni. Ha nem tudunk megszabadulni 300-350 ezer embertől, 15 év múlva nem lesz Bulgária – állította pártja vezetői előtt a Bolgár Kommunista Párt főtitkára. Megindították az erőszakos „újjászületési folyamatot”, azaz a törökök és velük a pomákok nagy exodusát a török határ irányába. A demográfiai pánik Európa e részén tehát már akkor megjelent, s nem is különbözött a maitól.

A vendégmunkások maradtak

Mostanában, amikor a menekültek tömeges megjelenése nyomán Európa iszlamizálódásáról értekeznek, nem árt emlékeztetni a harminc évvel ezelőtti bulgáriai történetre. Etnikai, vallási tisztogatás volt ez, előhangja a pár évvel későbbi poszt-jugoszláviai borzalmaknak. És nem az első. Hasonló elűzésekkel korrigálták többször is a balkáni kormányok a lakosság vallási összetételét az elmúlt másfél évszázadban. Európa és a muszlimok közös története a menekülések, az elűzések és a népirtások története. Ami viszont most történik, az furcsa találkozása különböző folyamatoknak.

A XIX. századi kolonizációval, majd az Oszmán Birodalom felszámolásával Indonéziától Marokkóig Nyugat-Európa a muzulmán világ jelentős részének gyarmatosítója lett. A gyarmati rendszer felbomlása után a XX. században a muzulmánok kezdtek tömegesen megjelenni az egykori gyarmattartó államokban. Volt ország, ahol úgy gondolták, pár év elteltével a "vendégek" hazatérnek a megvásárolt Mercedesszel és spórolt pénzecskéjükkel. Volt, ahol a beolvadásukra számítottak. A múlt század vége felé már látszott: a vendégmunkások maradnak, a beolvadás tökéletlen és konfliktusokkal teli. A hollandok azt tapasztalták, hogy a marokkói bevándorlók nem csak, hogy nem veszik át a németalföldi szokásokat, de meg is vetik, erkölcstelennek tartják azokat. A Franciaországban született harmadik generációs észak-afrikai fiatalok pedig sajátos elővárosi szubkultúrákat alakítottak ki. Szüleik elfogadták a francia kultúrát, ők viszont az iszlám ortodoxiában keresték az identitásukat. A németek folyamatosan megdöbbennek a törökök szokásain, ha azokról a bulvársajtóból értesülnek. Ilyen a becsületgyilkosság jelensége, amikor a család megöli azon tagját, aki nyugati módra akar élni, helyi férfival randevúzik, vagy éppen vállalja, hogy meleg vagy leszbikus. Egyes nyugat-európai országokban az iszlám imahelyek a szélsőséges vallási irányzatok, a Nyugat-ellenes dzsihád központjaivá váltak. A hidegháború végével a nacionalista, szocialista ideológiák hitele elveszett, s megjelent az olajállamok által bőkezűen finanszírozott harcos, radikális iszlám. A globalizáció, az internet terjedése azt is jelentette, hogy az évezred végére eltűntek a határok. A családlátogatásra hazautazó pakisztáni hátterű britek között sokan afganisztáni kiképzőtáborokba kerültek. De a dán, német, francia és belga muzulmánok is az Iszlám Államnál kötöttek ki később.

A többség is felelős

Az európai iszlám miatti kontinentális szorongást sokan a terrorizmushoz kapcsolják. A terrort pedig az európai muzulmánok különállásához és elszigetelődéséhez. Ennek a különállásnak sok szerző az okát a multikulturalizmusban látja. Abban, hogy a nyugat-európai országokban elfogadottá vált: az a jó, ha nem törekszenek beolvasztásra, asszimilációra, a különböző kultúrák harmonikusan élnek egymás mellett. Két fő koncepció van: az amerikai „olvasztótégely” elméleté, amely szerint a különböző hátterű emberek egy közös amerikai identitásba forrnak össze, illetve a kanadai „salátástál” teóriáé. Eszerint a saláta minőségi előnyét épp a tálban egymás mellett lévő, de jól megkülönböztető alkotórészek nagyszerűsége adja. (Tanult baráton azt mondja: jó dolog a multikulti, de hely kell hozzá. Távolság. Ezért működhet Kanadában, vagy Ausztráliában.)

A gyakorlat természetesen sehol sem követte ezeket az elveket, sem ott, ahol befogadó a nemzeti identitás, sem ott, ahol a származás, a kultúra, a „vér” jelentősége a fontosabb. (Ki hitte volna például, hogy a mélyen katolikus írek Leo Varadkart, egy félig indiai származású meleg férfit választják miniszterelnökké. Így ő lett hivatalos címén a Taoiseach, ami ír nyelven törzsfőnököt, vezért jelent.) Nincs bizonyíték arra, hogy a multikulti lenne az oka az európai muzulmánok radikalizálódásának. Éppenséggel sok példa van arra is, hogy a dél-ázsiai vallási-kulturális hagyományok erős őrzése a pakisztáni, indiai eredetű brit muzulmánok többségénél együtt jár a helyi politikai identitás elfogadásával. Miközben ezeknek a közösségeknek a peremén megjelennek a radikálisok, képződtek terrorista sejtek. Sokkal valószínűbb, hogy a nyugat-európai többség és a bevándorolt muzulmán kisebbségek közötti bizalmi válságnak több oka van. Csak az egyik ebből a muzulmánok elszigetelődése, sajátos szokásaik, a nyelvi sorompók. A feszültség legalább annyira a többség felelőssége.

Manyasz Róbert orientalista az együttélés határairól szólva fontosnak tartja a tényt: a hívő muszlimnak, de annak is, aki csupán származásilag, kulturálisan kötődik ehhez a civilizációhoz, sajátos erkölcsi felsőbbrendűséget kódol a magatartásába annak tudata, hogy ő részese a végső, a tökéletes egyistenhitnek. Ezt megerősítik az archaikus családi viszonyok, tradíciók. Manyasz szerint a kelet-anatóliai területről Isztambulba költöző töröknek az ott tapasztaltak is kulturális sokkot okoznak, nem hogy a nyugat-európai környezet. Szerinte kevesebb a kultúrák közötti konfliktus, ahol többgyökerű a társadalom. A szerbiai Novi Pazart hozza fel erre példaként, ahol a muszlim többség van, de a lakosság ötöde ortodox szerb. Biztos vannak szerb frusztrációk, de megússzák konfliktusok nélkül – mondja a kutató.

Hiányzó közös válaszok

Lehetne úgy tekinteni erre a jelenségre, amelyet az idő, az együttélés, egymás megismerése rendez. Ám az iszlám jelenléte egyáltalában nem új. Van, aki figyelmeztet: az iszlámnak nincs válasza a kisebbségi léthelyzetre. Pedig Nagy Britanniában 200 éve, Franciaországban legalább 150 éve élnek muszlimok. A Balkánon pedig csak azóta vannak kisebbségi helyzetben a muszlimok, hogy a XIX. században létrejöttek az új nemzetállamok és az oszmán hatalmat fokozatosan kiszorították a kontinensről.

Korábban a konfliktusok elsősorban nacionalista formában jelentek meg – ma a hasonlóan gyilkos és önpusztító vallási fanatizmus üti fel a fejét. Miközben pedig sokan képesek összeegyeztetni magukban a különböző identitásokat. Muszlim hívő London főpolgármestere, több francia miniszter, német és dán képviselők, művészek, írók, sportolók sokasága. Vannak konzervatív és vannak progresszív politikusok közöttük. Ilyen példát ritkán találunk azokban az országokban, ahol a legerősebb a társadalomban gerjesztett frusztráció a muszlim jelenlét miatt.

Az európai válságállapotot nem az iszlámhívők jelenléte váltotta ki, és nem a migrációs válság. Ezek csak felszínre hozták, hogy az unióban és tagállamaiban hiányoznak a nagy modernizációs kérdésekre adandó közös válaszok. (Nagy Britannia ugyan kibújt a közös felelősség alól, de a gondokat nyilván a britek sem ússzák meg a Brexittel.) Az európai társadalmakban nem alakult ki egyetértés arról, milyen legyen a jövő kontinense. Miként oldják meg az energiaellátást, a demográfiai válságot. Hogyan váljanak versenyképessé az USA-val és Ázsiával? Európa nem tudja, hogyan kezelje a maga demokratikus értékeit. Például a női egyenjogúságot. El akarja-e viselni külföldi despoták beavatkozását ügyeibe, eltűri-e a demokrácia leépítését a maga határain belül?

A menekültválsággal és az „iszlám veszéllyel” kitört európai pánik ezeket a kérdéseket hozta felszínre és színezte át vallásközi, civilizációs konfliktussá. A válasz hiánya az igazi válság.

Ahol nincsenek muszlimok, ott szeretik őket legkevésbé
A kontinens muszlim népessége akkor is növekszik, ha nem csak a menekültek, de a szabályos bevándorlók előtt is bezárják a kapukat - állapította meg az amerikai Pew Kutatóközpont európai iszlám jelenlétre vonatkozóan végzett felmérése. A vizsgálat arra is kiterjedt, miként ítélik meg az európaiak (a 28 uniós tagállam, valamint Norvégia és Svájc lakosai) az iszlám híveit. Kiderült, hogy a legkevesebb a negatív sztereotípia azon nyugat-európai államok lakossága körében, ahol a legtöbb a muszlim: Nagy Britanniában, Franciaországban, Németországban. A legtöbb előítéletes azon államokban van, ahol gyakorlatilag nincsenek muszlimok: ezek a V4 országok, közülük is Magyarország jár az élen.
A Pew felmérése szerint hazánkban a lakosság mindössze 0,4 százaléka követi az iszlámot, miközben a magyarok 72 százaléka általában rossz véleménnyel van a muzulmánokról. Hogy miért? Egy kommentelő szerint a kormánypropaganda mellett az Egri csillagok az oka ennek. Pedig hasonlóan magas ez az arány a cseheknél, a szlovákoknál és a lengyeleknél, akik nem olvassák Gárdonyit. Sokan találgatják az okokat. Az "iszlám veszély" megteremtése közös identitásképző elemként, kapóra jött a kormányoknak. Ez ugyanis egyszerre fordítja szembe a népességet Nyugattal és Kelettel, s közben erősíti a konzervatív, nacionalista ideológiát. A lengyel konzervatívok, ahogy a Fidesz is az emberek elemi biztonságérzetére, az ismeretlentől való félelemre játsznak rá, s közben felsőbbrendűséget is sugallnak. Így lépnek fel egész Európában az antiszemitizmusról ideiglenesen iszlámellenességre váltó, hatalomra törő szélsőjobboldaliak is. Csak a gyűlölet stabil ezen a szárnyon.

2017.12.16 08:58

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21 09:30

Fotó: Fortepan/
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
2018.07.21 09:30
Frissítve: 2018.07.21 09:30

Miniatúra: Németh Miklós

Publikálás dátuma
2018.07.15 14:00

Fotó: Fortepan/
„Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott (...) A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett.”
Az öregedő Ken Follett is Németh Miklóst választotta. Ugyan Kádárt Grósz, és nem Németh Miklós váltotta le, az Évszázad trilógiájának harmadik részében (Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén, Gabo, 2014.) mégis az történik, hogy midőn Rebecca, egyik hősnője viszonyba keveredik Frigyessel, a befolyásos magyarral, így beszélgetnek: „Kádár elmozdíthatatlan? Nem szükségszerűen. Közeli ismerősöm egy ígéretes fiatalember, Németh Miklós.” És a mese folytatódik a szabadság kiteljesedése és az olvasó örömére bekövetkező szerelmi végkifejlet felé Rebecca és Frigyes között.

A vállalatvezetői lobbi

Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott: a miniszterelnök szerény lakásban él, templomba jár, őszintén beszél, az országért dolgozik, határozott, jól megjegyezhető politikai üzenetei vannak. A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett. Németh maga említi az önálló (szociáldemokrata, másutt keresztényszocialista) párt alakításának kósza gondolatait, de aztán elveti ezeket. (Oplatka András: Németh Miklós, Helikon, 2014.) Kifejezetten kedvelte a miniszterelnöki feladatokat, de nem érzett különösebb vonzalmat a pártvezetői pozíció iránt.   Németh Miklós 1988 novemberében kezdődő kormányzásának első felét határozott intézményi reformcsomag és radikális külpolitikai nyitás jellemzi. Szoros viszonyt ápolt az őt támogató vállalatvezetői csoportokkal. 1989-ben még többféle forgatókönyv látszott lehetségesnek, egyebek mellett, hogy a párt befolyását a tulajdon felől megkérdőjelező vállalatvezetői csoport kerül hatalomra. Németh támogatta is a vállalati önállóság kiteljesedését, amely a radikális őrségváltás felé mutatott a kor gazdasági és politikai elitcsoportjában. Mindez természetesen vállalati kezdeményezésű (helytelenül: spontán) privatizációt is jelentett. A folytatásban a hatalom folyamatosan csúszott ki a pártelit kezéből, amelyet azonban a gazdasági elit nem szerzett meg. Ahhoz, hogy utóbbi bekövetkezzék, az állami vagyonkezelés gyökeres átalakulása mellett – és ez a fontosabb-, a gazdasági elitnek önálló politikai formációt kellett volna létrehoznia, ám erre nem volt képes.   Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését részben a sikeres vállalatvezetői politikai lobbinak köszönheti. Velük indult az átalakulás története, amely máshogyan folytatódott. 1989 végére a hatalom "belső" átvételének lehetséges projektjei megbuktak (Korántsem a legfontosabb, de lényeges jele ennek a "spontán" privatizáció felváltása a központival. Ez már csak részben szól a hatalomról, inkább arról, hogy a roskatag költségvetésnek is kell pénz.), jóllehet a vállalati kezdeményezésű vagyoni tranzakciók folytatódtak.
Az odáig vezető folyamat során a gazdasági elit nem különböztette meg magát felismerhetően pártközpontos vetélytársaitól. Ehelyett gyakran pártreformerekként léptek fel. A forrongó közhangulat nem jobban működő mechanizmusokat, hanem más rendszert akart, és ellenezte, hogy a gazdasági elit szerezze meg az államosított vagyont. A pártelit kezéből kicsúszó hatalom már az új politikai erők felé billent.

Az ország talpon tartása

A választásokhoz vezető folyamatot többször színezték botrányok, a megfigyelési ügyek, az iratmegsemmisítés, agg hadfiak koholt lázadása, vagy akár Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambíciója és a négyigenes szavazás, amely meggátolta Pozsgayt a poszt megszerzésében. Korához képest Németh csapata mesterien kezelte a kommunikációt. A folyamatok és a közvélemény középpontjában kormányzott. S mivel még a választások előtti hetekben sem lehetett tudni, ki kerül hatalomra, ezért - a magyar alkuvilág kellős közepén - a politikai intézményekre kellett koncentrálnia. Stratégiai külön alkut akkor nemigen lehetett kötni, és veszélyes is lett volna, ahogy azt Pozsgay Imre és az MDF megkeseredő románca mutatta. 
Amikor tisztázódtak a viszonyok, különös kísérletek történtek. 1990 májusában Németh Miklós átadta a képviselők soraiban meghúzódó ügynökök vélhető listáját Antall Józsefnek. A lépés önmagában is felesleges volt, hiszen a titkosszolgálati adattár is a kormányhoz került, ám a források nélküli lista zavart keltett, a titkok a hatalom piacára kerültek. Németh Miklós Gál Zoltánra mutatott, tőle kapta, ő csak postás; pedig az akció valódi forrását és indokát Németh Miklós manipulatív játékai között érdemes keresnünk.
Mindezzel együtt is Németh elősegítette a választások utáni korszak vértelenségét. Az egész folyamat könnyen, bár sokak szerint túl könnyen zajlott le. A vér hiányát ne sajnáljuk, az izzadságét igen. Az ország későbbi vezetése a hagyományos európai demokrácia tanfolyamán közepes eredményt produkált: mást tanultak helyette, ahogy ennek tanúi vagyunk.
Németh idejében a kormány dolga az volt, hogy talpon tartsa az országot, visszafogja a költségvetést, folytatható állapotokat őrizzen meg. Eközben az MSZP vezetői saját (gyakran zavaros) céljaikat követték, a médiát szórakoztatták nyilatkozatokkal, vagy valamelyik belháborújukat vívták. Jóllehet az MSZP már nem volt állampárt, igyekezett a kormányzás egyfajta felső kapcsolatának látszani. Mindez olyan korszakban történt, amikor a napi kormányzás a túlköltés visszafogását, a restrikciót jelentette, és nem a szociális érzékenység tettre váltását. A szociáldemokrata szöveg és a piacgazdasági építkezés valósága ütközött. 
Tény az is, hogy a megújult párt kommunikációjának közepében a szabadság-demokrácia-megújulás szentháromsága csillogott, és sokan bátrak, szókimondók voltak. A párt egésze azonban kaotikus képet sugárzott önmagáról. Az MSZP állandósult belharcainak tükrében talán nem is kell csodálnunk, hogy Németh kiszállt az elnökségből, és saját pártalakítási ambíciók híján, a választások után külföldre ment. Gondolatai azonban itthon maradtak.

Látogató a munkahelyén?

Röviden számba vesszük Németh Miklós egyéniségének pár rétegét. A róla szóló könyv hátránnyal induló, de szorgalmas vidéki tehetségnek, a feltörekvő politikai csoport tagjának mutatja, aki az egyetemen részt vett a városi káderelit elleni harcban, a vidéknek járó juss megszerzésében. Könyvének intimpistás megjegyzése Bartha Ferencről elég árulkodó részlet. Talán barátok voltak korábban, s mégis, évtizedekkel később, Bartha halála után, Németh súlyosan személyeskedve emlékszik rá - akár úgy is lehetett, ahogy írja, ám akkor miniszterelnökként osztozik a felelősségben. ("Barthának, a Nemzeti Bank elnökének majd leesett az álla, mikor közöltem vele a döntést - a forint leértékeléséről van szó (T.I.). Most pedig – mondtam - a kormány és az MNB kiad egy közös közleményt. Tíz perc alatt történt mindez. Szólhattál volna reggel, dünnyögte Bartha. Nos, valóban nem ezt tettem, de azt is tudtam, miért nem. Minden leértékelés a korrupció és a nyerészkedés melegágya. A felértékelés is." Oplatka, 199.o.) Pályája során olykor nehéz helyzetekkel találkozik, amelyeket többen csak alkohollal képesek enyhíteni. Szemlélődik, gyakran meglepődik. Az is meglepetésként érhette, amikor Grósz miniszterelnöknek javasolta.
Ekkor a kortárs olvasó már csóválja a fejét. Oplatka András, a Némethről szóló könyv szerzője (inkább szerkesztője) hajlamos a volt miniszterelnök legendáját túlépíteni, amely szerint a tehetséges vidéki srác derekasan helytállt a városban, s később is a munka és a kitartás vitte előre, soha a karrier természetes vágya. És ott aztán, egyre feljebb, csuda dolgokat látott. Mintha csak látogató lett volna munkahelyén. Az Oplatka-Németh kettős időnként túllő a célon. Némethnek a folyamatokban való meghatározó részvétele akkor is értékelendő, ha közben a cukrozott árvalányhajat nem fújják be aranyfüsttel. Feltoluló iróniámat visszafogva sietek megerősíteni, hogy a könyv több pillanata forrásértékű. 
Németh okos, fürge agyú ember, attitűdje gyakran ironikus és intrikus. Fellépéseit kordában tartotta, ízes beszédmódját, hanghordozását megtartotta, nem vette át az apparátus ködös, fontoskodó félrebeszélését, vagy az értelmiség habzó modorát. Képességei segítették fényes karrierjét a pártközpontban, ahol nem elsősorban a könyvéből kitetsző jámborságot, hanem cselekvő együttműködését várták el, és kapták meg. Szakértői kormányának mítoszát csupán okos kommunikációnak kell minősítenem. (Szakértői kormánynak azért nevezték, mert korábban "nem szakértői" kormány - MSZMP-felügyelet - volt, illetve kormányában, különösen a másodikban, számos szakember dolgozott. De azért ez is túlzás. A Németh-kormány – helyesen - politizált, a pártok helyett, gyakran ellenük. Ezt akkor meg lehetett tenni, később nem.) Tapasztalt politikussá vált, nívós tanácsadókkal vette körbe magát. Megérezte a rendszerváltás hangulatát, végrehajtotta, amit lehetett, amire képes volt. S végül ez számít, a haza hálás lehet neki.
(Ez a szöveg egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának szerkesztett alfejezete.)
2018.07.15 14:00
Frissítve: 2018.07.15 14:49