Kácsor Zsolt: Manci mama és a gyerekek

Publikálás dátuma
2017.12.16 08:40

Fotó: /

Manci mama hajnal négykor kel, a kályhából kikaparja az éjjeli hamut, megrakja papírbrikettel, aztán kávét főz, megissza, de állva, mert siet: kelteni kell a gyerekeket. Öt gyereket nevel, a legnagyobb tizenhat éves, a legkisebb nyolc, mindannyian iskolába járnak, el kell készülniük reggel hét órára, hogy időre beérjenek. Manci mama a gyerekeknek reggelente teát főz, és megken egy-egy zsíros kenyeret, de vékonyan, hogy a zsír sokáig kitartson.

Manci mamának hat éve ez az állandó programja, kivéve a hétvégéket, amikor ráér reggel hatkor kelni. Szeretne többet aludni, de nem megy, az öt gyereket el kell látni, és nincsen, ki ellássa őket, csak ő egyedül. Pedig nem ő a gyerekek anyja. Manci mama a gyerekek nagymamája. Hetvenhat éves, a gyerekeket hat éve egyedül neveli, mert egy napon lelépett az anyjuk és az apjuk.

Ezt Manci mama és a gyerekek máig nem értik.

Hogyan lehetséges, hogy egy ötgyerekes házaspár egyik napról a másikra lelép otthonról? Ez nem normális dolog, ezt a gyerekek maguk is tudják, ez az oka annak, hogy hat éve pszichológushoz járnak. A pszichológusnak az a szándéka, hogy a gyerekeknek sikerüljön földolgozni a szüleik elvesztését, de ez egyelőre még nem történt meg. A gyerekek ugyanis nemigen beszélnek a szüleikről, nincsenek a szüleikre szavaik. Manci mamának lennének szavai rájuk, de a gyerekek előtt inkább nem mondja. Inkább mosolyog, ha valaki rákérdez a helyzetre. Az a helyzet, hogy ez a hetvenhat éves öregasszony egyedül nevel öt gyereket. Nagy segítség lenne, ha élne a férje, de a papa kilenc éve meghalt. Szerencsére, mondja Manci mama, legalább nem érte meg szegény feje, hogy a gyereke magára hagyta a gyerekeit. Egyszerre ötöt.

Manci mama néha eltűnődik rajta, hogy a szülők miért hagyták el mind az öt gyereket. Miért nem vittek magukkal egyet? Vagy kettőt? Például a kedvenceiket. Biztosan voltak kedvenceik az öt gyerek között. Például az édes kis Janka, aki kozmetikus akar lenni. Vagy az édes kis Bandika, aki rendőr akar lenni.

A pszichológusnál szoktak rajzolni a gyerekek, és a rajzaikban az a közös, hogy a szüleiket nem szokták lerajzolni soha. A képek középpontjában Manci mama van, aki minden egyes rajzon rendületlenül mosolyog. A valóságban is mosolyog mindig. Most már mosolyogva ki tudja mondani, hogy ezeket a éhes kis szárcsákat elhagyta az anyja meg az apja. Régebben nem tudott mosolyogni ehhez a mondathoz, de meg kellett tanulnia, mert rájött, hogy így a gyerekeknek is könnyebb. Azok meg átvették a szokását, és mosolyognak. Akkor is mosolyognak, ha Manci mama kicsit ideges. Elő szokott fordulni, főleg olyankor, ha nagyon elfárad. Ez vasárnap délutánonként szokott megtörténni, mert olyankor van pár órája, amikor a tévé előtt ülve szundíthat egy kicsit. Felébred a szundításból, és kicsit ideges. Ennek az az oka, hogy másnap reggel hétfő reggel lesz, és ő megint hajnal négykor fog kelni, hogy a kályhából időben kikaparhassa az éjjeli hamut, megrakhassa papírbrikettel, aztán kávét főzzön, s megigya, de állva, mert sietni kell: megint keltenie kell a gyerekeket. Hétfőtől péntekig ez a napirend reggel. Amíg a gyerekek iskolában vannak, Manci mama mosogat, kimos, tereget, vasal, takarít, bevásárol, aztán már itt is van a délután, jönnek a gyerekek az iskolából, főzni kell vacsorát, közben oda kell figyelni rájuk, hogy tanuljanak, ez nagyon fontos, mert Manci mama azt szeretné, ha tanult emberek lennének az unokáiból. Mind az ötből. Ez eléggé nehéz lesz, már most is nehéz, pedig csak a legnagyobb jár középiskolába a városba, a többiek a helyi, falusi iskolában tanulnak. Manci mama kiszámolta, hogy mire a legkisebb is középiskolába megy, ő majdnem nyolcvanhárom éves lesz. Ez egyelőre soknak tűnik, de Manci mama elszánt, megfogadta, hogy száz évig fog élni, mert látni akarja mind az öt gyereket, ahogy elkezdik az életet. Reménykedik benne, hogy Janka tényleg kozmetikus lesz, Bandika meg rendőr. A többiek még nem tudják, hogy mit akarnak csinálni, ha nagyok lesznek, de Manci mama szerint ez nem baj. Az ember úgysem tudja, hogy mi vár rá. Ő maga sem tudta, amikor annak idején nyugdíjba ment, hogy most jön majd a neheze. Akkoriban még élt a papa, aztán hipp-hopp, meghalt a papa, még egy hipp-hopp, és leléptek a szülők, a harmadik hipp-hopp meg az volt, hogy rászakadt az öt gyerek. Ezért Manci mama nem nagyon tervez előre. Attól fél, hogy ha tervezne, akkor véletlenül betervezne még egy negyedik hipp-hoppot, s azt nagyon nem akarja. Ugyanis bármilyen furcsán hangzik is, Manci mama most elégedett. Nézi az öt gyereket, ahogy esznek, és bármilyen fáradt is, képes mosolyra préselni a száját. Nem hiányzik neki egy negyedik hipp-hopp. Még csak az kéne, hogy változás legyen. Ne legyen. Maradjon egy darabig így. Elég volt a sok változásból. Egy darabig legyen itthon kávé, kenyér, zsír, papírbrikett, meg legyen itthon öt gyerek. Meg legyenek a rajzok: körben a falakat a gyerekek rajzai díszítik, mindegyikről hiányzik anya és apa, de mindegyiken ott van Manci mama, és bármilyen fáradt, mosolyog.

Témák
2017.12.16 08:40

Miniatúra: Németh Miklós

Publikálás dátuma
2018.07.15 14:00

Fotó: Fortepan/
„Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott (...) A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett.”
Az öregedő Ken Follett is Németh Miklóst választotta. Ugyan Kádárt Grósz, és nem Németh Miklós váltotta le, az Évszázad trilógiájának harmadik részében (Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén, Gabo, 2014.) mégis az történik, hogy midőn Rebecca, egyik hősnője viszonyba keveredik Frigyessel, a befolyásos magyarral, így beszélgetnek: „Kádár elmozdíthatatlan? Nem szükségszerűen. Közeli ismerősöm egy ígéretes fiatalember, Németh Miklós.” És a mese folytatódik a szabadság kiteljesedése és az olvasó örömére bekövetkező szerelmi végkifejlet felé Rebecca és Frigyes között.

A vállalatvezetői lobbi

Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott: a miniszterelnök szerény lakásban él, templomba jár, őszintén beszél, az országért dolgozik, határozott, jól megjegyezhető politikai üzenetei vannak. A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett. Németh maga említi az önálló (szociáldemokrata, másutt keresztényszocialista) párt alakításának kósza gondolatait, de aztán elveti ezeket. (Oplatka András: Németh Miklós, Helikon, 2014.) Kifejezetten kedvelte a miniszterelnöki feladatokat, de nem érzett különösebb vonzalmat a pártvezetői pozíció iránt.   Németh Miklós 1988 novemberében kezdődő kormányzásának első felét határozott intézményi reformcsomag és radikális külpolitikai nyitás jellemzi. Szoros viszonyt ápolt az őt támogató vállalatvezetői csoportokkal. 1989-ben még többféle forgatókönyv látszott lehetségesnek, egyebek mellett, hogy a párt befolyását a tulajdon felől megkérdőjelező vállalatvezetői csoport kerül hatalomra. Németh támogatta is a vállalati önállóság kiteljesedését, amely a radikális őrségváltás felé mutatott a kor gazdasági és politikai elitcsoportjában. Mindez természetesen vállalati kezdeményezésű (helytelenül: spontán) privatizációt is jelentett. A folytatásban a hatalom folyamatosan csúszott ki a pártelit kezéből, amelyet azonban a gazdasági elit nem szerzett meg. Ahhoz, hogy utóbbi bekövetkezzék, az állami vagyonkezelés gyökeres átalakulása mellett – és ez a fontosabb-, a gazdasági elitnek önálló politikai formációt kellett volna létrehoznia, ám erre nem volt képes.   Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését részben a sikeres vállalatvezetői politikai lobbinak köszönheti. Velük indult az átalakulás története, amely máshogyan folytatódott. 1989 végére a hatalom "belső" átvételének lehetséges projektjei megbuktak (Korántsem a legfontosabb, de lényeges jele ennek a "spontán" privatizáció felváltása a központival. Ez már csak részben szól a hatalomról, inkább arról, hogy a roskatag költségvetésnek is kell pénz.), jóllehet a vállalati kezdeményezésű vagyoni tranzakciók folytatódtak.
Az odáig vezető folyamat során a gazdasági elit nem különböztette meg magát felismerhetően pártközpontos vetélytársaitól. Ehelyett gyakran pártreformerekként léptek fel. A forrongó közhangulat nem jobban működő mechanizmusokat, hanem más rendszert akart, és ellenezte, hogy a gazdasági elit szerezze meg az államosított vagyont. A pártelit kezéből kicsúszó hatalom már az új politikai erők felé billent.

Az ország talpon tartása

A választásokhoz vezető folyamatot többször színezték botrányok, a megfigyelési ügyek, az iratmegsemmisítés, agg hadfiak koholt lázadása, vagy akár Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambíciója és a négyigenes szavazás, amely meggátolta Pozsgayt a poszt megszerzésében. Korához képest Németh csapata mesterien kezelte a kommunikációt. A folyamatok és a közvélemény középpontjában kormányzott. S mivel még a választások előtti hetekben sem lehetett tudni, ki kerül hatalomra, ezért - a magyar alkuvilág kellős közepén - a politikai intézményekre kellett koncentrálnia. Stratégiai külön alkut akkor nemigen lehetett kötni, és veszélyes is lett volna, ahogy azt Pozsgay Imre és az MDF megkeseredő románca mutatta. 
Amikor tisztázódtak a viszonyok, különös kísérletek történtek. 1990 májusában Németh Miklós átadta a képviselők soraiban meghúzódó ügynökök vélhető listáját Antall Józsefnek. A lépés önmagában is felesleges volt, hiszen a titkosszolgálati adattár is a kormányhoz került, ám a források nélküli lista zavart keltett, a titkok a hatalom piacára kerültek. Németh Miklós Gál Zoltánra mutatott, tőle kapta, ő csak postás; pedig az akció valódi forrását és indokát Németh Miklós manipulatív játékai között érdemes keresnünk.
Mindezzel együtt is Németh elősegítette a választások utáni korszak vértelenségét. Az egész folyamat könnyen, bár sokak szerint túl könnyen zajlott le. A vér hiányát ne sajnáljuk, az izzadságét igen. Az ország későbbi vezetése a hagyományos európai demokrácia tanfolyamán közepes eredményt produkált: mást tanultak helyette, ahogy ennek tanúi vagyunk.
Németh idejében a kormány dolga az volt, hogy talpon tartsa az országot, visszafogja a költségvetést, folytatható állapotokat őrizzen meg. Eközben az MSZP vezetői saját (gyakran zavaros) céljaikat követték, a médiát szórakoztatták nyilatkozatokkal, vagy valamelyik belháborújukat vívták. Jóllehet az MSZP már nem volt állampárt, igyekezett a kormányzás egyfajta felső kapcsolatának látszani. Mindez olyan korszakban történt, amikor a napi kormányzás a túlköltés visszafogását, a restrikciót jelentette, és nem a szociális érzékenység tettre váltását. A szociáldemokrata szöveg és a piacgazdasági építkezés valósága ütközött. 
Tény az is, hogy a megújult párt kommunikációjának közepében a szabadság-demokrácia-megújulás szentháromsága csillogott, és sokan bátrak, szókimondók voltak. A párt egésze azonban kaotikus képet sugárzott önmagáról. Az MSZP állandósult belharcainak tükrében talán nem is kell csodálnunk, hogy Németh kiszállt az elnökségből, és saját pártalakítási ambíciók híján, a választások után külföldre ment. Gondolatai azonban itthon maradtak.

Látogató a munkahelyén?

Röviden számba vesszük Németh Miklós egyéniségének pár rétegét. A róla szóló könyv hátránnyal induló, de szorgalmas vidéki tehetségnek, a feltörekvő politikai csoport tagjának mutatja, aki az egyetemen részt vett a városi káderelit elleni harcban, a vidéknek járó juss megszerzésében. Könyvének intimpistás megjegyzése Bartha Ferencről elég árulkodó részlet. Talán barátok voltak korábban, s mégis, évtizedekkel később, Bartha halála után, Németh súlyosan személyeskedve emlékszik rá - akár úgy is lehetett, ahogy írja, ám akkor miniszterelnökként osztozik a felelősségben. ("Barthának, a Nemzeti Bank elnökének majd leesett az álla, mikor közöltem vele a döntést - a forint leértékeléséről van szó (T.I.). Most pedig – mondtam - a kormány és az MNB kiad egy közös közleményt. Tíz perc alatt történt mindez. Szólhattál volna reggel, dünnyögte Bartha. Nos, valóban nem ezt tettem, de azt is tudtam, miért nem. Minden leértékelés a korrupció és a nyerészkedés melegágya. A felértékelés is." Oplatka, 199.o.) Pályája során olykor nehéz helyzetekkel találkozik, amelyeket többen csak alkohollal képesek enyhíteni. Szemlélődik, gyakran meglepődik. Az is meglepetésként érhette, amikor Grósz miniszterelnöknek javasolta.
Ekkor a kortárs olvasó már csóválja a fejét. Oplatka András, a Némethről szóló könyv szerzője (inkább szerkesztője) hajlamos a volt miniszterelnök legendáját túlépíteni, amely szerint a tehetséges vidéki srác derekasan helytállt a városban, s később is a munka és a kitartás vitte előre, soha a karrier természetes vágya. És ott aztán, egyre feljebb, csuda dolgokat látott. Mintha csak látogató lett volna munkahelyén. Az Oplatka-Németh kettős időnként túllő a célon. Némethnek a folyamatokban való meghatározó részvétele akkor is értékelendő, ha közben a cukrozott árvalányhajat nem fújják be aranyfüsttel. Feltoluló iróniámat visszafogva sietek megerősíteni, hogy a könyv több pillanata forrásértékű. 
Németh okos, fürge agyú ember, attitűdje gyakran ironikus és intrikus. Fellépéseit kordában tartotta, ízes beszédmódját, hanghordozását megtartotta, nem vette át az apparátus ködös, fontoskodó félrebeszélését, vagy az értelmiség habzó modorát. Képességei segítették fényes karrierjét a pártközpontban, ahol nem elsősorban a könyvéből kitetsző jámborságot, hanem cselekvő együttműködését várták el, és kapták meg. Szakértői kormányának mítoszát csupán okos kommunikációnak kell minősítenem. (Szakértői kormánynak azért nevezték, mert korábban "nem szakértői" kormány - MSZMP-felügyelet - volt, illetve kormányában, különösen a másodikban, számos szakember dolgozott. De azért ez is túlzás. A Németh-kormány – helyesen - politizált, a pártok helyett, gyakran ellenük. Ezt akkor meg lehetett tenni, később nem.) Tapasztalt politikussá vált, nívós tanácsadókkal vette körbe magát. Megérezte a rendszerváltás hangulatát, végrehajtotta, amit lehetett, amire képes volt. S végül ez számít, a haza hálás lehet neki.
(Ez a szöveg egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának szerkesztett alfejezete.)
2018.07.15 14:00
Frissítve: 2018.07.15 14:49

Ébredés az amerikai álomból

Publikálás dátuma
2018.07.15 08:23
MARABU RAJZA
Fotó: /
„Amerikában megingott a rendszer legfontosabb pillére, a közbizalom, amelynek alapját az adja, hogy az emberek úgy gondolják, ha keményen dolgoznak, van esélyük, hogy javítsanak helyzetükön, továbbá hogy a gazdagok a szabályok betartásával lettek azok, amik.”
Vannak társadalmi képzetek, amelyeket egy közösség teremt önmagának, s melyekkel stimulálja önmagát. Ha elfogadjuk, hogy a történelemnek nincs célirányos belső logikája, viszont az embereknek természet adta joguk, hogy szabadon megválaszthassák, milyen közösségben akarnak élni, akkor beláthatjuk, hogy választott képzeteik valóságos hajtóerővé válhatnak. 
Ami azonnal felveti, hogy manipulálhatóak is. Nagy szellemi és erkölcsi bátorság kell hozzá, hogy ezekről a közösségek – nemzetek – gondolkodásába mélyen bevésődött képzetekről aztán valaki ki merje mondani: lehet, hogy voltak, kohéziós erőként működtek is, de már nincsenek. Az 1928-ban született Noam Chomsky amerikai nyelvész magyarul nemrég megjelent könyvében (Rekviem az amerikai álomért. A vagyon és a hatalom koncentrációjának tíz alapelve, Napvilág Kiadó, 2018., fordította Piróth Attila) az amerikai álomról, az amerikai kapitalizmus fő hajtóerejéről mondja ki, hogy nem létezik immár. Chomsky látlelete hátborzongató. De miért is szól a gyászmise?

Hiányzó mobilitás

Az amerikai álomnak, ahogy a a legtöbb álomnak, sok eleme mítosz – írja Chomsky. De legfontosabb része – megannyi regény és film alaptörténete, amely magát az álmot is pörgette – a társadalmi mobilitás. Azaz: ha szegénynek születsz is, de keményen dolgozol, akkor meggazdagodhatsz, mert mindenki szerezhet tisztességes munkát, vehet házat, autót, járathatja egyetemre a gyerekeit. Ez mára összeomlott – mondja ki nyersen Chomsky, hozzátéve: a mai példa nélküli teljes egyenlőtlenség az amerikai történelem legrosszabb korszakait idézi, de ami sokkal fontosabb: ma az egyenlőtlenség a népesség elenyésző részének, az egy százalék töredékének szélsőséges gazdagságából adódik. Márpedig az egyenlőtlenség pusztító hatással van a társadalmi kapcsolatokra, a tudatra, az emberi életre. Az amerikai álom, mint reális egyéni - és közösségi - életstratégia elhalása azért is csapás az amerikai demokráciára – és az amerikai kapitalizmusra -, mert (Fukuyama szavaival élve) az amerikai politikai kultúrában az egyenlőtlenség önmagában sosem okozott igazi csalódottságot, lévén hogy az esélyek, nem pedig - mint Európa demokráciáiban - a kimenetelek egyenlőségét hirdette.   A csalódottság – ezt nem Chomsky írja - a 2008-as válságkor érett be, amikor kiderült: az esélyegyenlőségi rendszert a pénzügyi szektor kijátszotta. Jövedelmei messze nem voltak arányosak a valós gazdasági teljesítménnyel, egy egész generáció úgy költött magára, hogy az adófizetésből nem vette ki a részét. Túlzottan könnyen lehetett hitelhez jutni, s mind a háztartásokban, mind kormányzati szinten elharapózott a túlköltekezés. Túlpörgött a tőke "nagy csele", amely hitelként előre elfogyaszthatóan előlegezte meg a jövőben elvégzett munkát. A piacok önszabályozása tökéletlennek bizonyult. Amerikában megingott a rendszer legfontosabb pillére, a közbizalom, amelynek alapját az adja, hogy az emberek úgy gondolják, ha keményen dolgoznak, van esélyük, hogy javítsanak helyzetükön, továbbá hogy a gazdagok a szabályok betartásával lettek azok, amik. Chomsky a mobilitás hiánya mellett valamit még felfedez: hogy a vagyon koncentrációja -. ami az egyenlőtlenség legfőbb oka és velejárója -  a hatalom koncentrációjával jár, ami viszont magát az amerikai demokráciát kérdőjelezi meg. Azt a demokráciát, amelynek az Egyesült Államok alapítása óta fennen hirdetett értéke, lényege, hogy a a hatalmat a köznép kezébe adja, a kiváltságos és nagy hatalmú rétegektől pedig elveszi. Így szembemegy a vagyon és a hatalom koncentrációjával. Mint Chomsky írja: "Az Egyesült Államok történetét végigkíséri két erő küzdelme: a nagyobb szabadságra és demokráciára törekvés alulról, és az elit ellenőrzésre és elnyomásra törekvése felülről".

Politikafogyasztás

Chomsky kis kötete annak összefoglalása tíz alapelvben, hogy ez utóbbi törekvés hogyan valósul meg: 1. csökkentsd a demokráciát, 2. alakítsd az ideológiát, 3. tervezd újra a gazdaságot, 4. hárítsd át a terheket, 5. számold fel a szolidaritást, 6. tartsd kézben a szabályozókat, 7. szabd át a választásokat, 8. tartsd kordában a tömegeket, 9 gyártsd le a beleegyezést, 10. marginalizáld a lakosságot. Kilenc tételt ural az első, amely az elit akaratát tükrözi. Arisztotelész óta ugyanis két egymásnak feszülő, ellentétes lehetőség van a demokrácia Amerikában is meglévő paradoxonának feloldására: vagy csökkentik az egyenlőtlenséget, és megszűnik a probléma, vagy csökkentik a demokráciát. Chomsky Arisztotelésszel egyetértve az egyenlőtlenség csökkentése és a demokrácia növelése mellett áll ki. Az egyenlőtlenségek csökkentésére több javaslat is él, hiszen a szociáldemokrata történészek, közgazdászok kiinduló pontja a társadalmi jövedelem – és nem a társadalmi javak, mint néhány újbaloldali forradalmár lelkület gondolja – újraelosztásának átszervezése, aminek gyakorlati megvalósítását a skandináv modellben látják, amely jelenleg a legélhetőbb társadalmi berendezkedés. Arisztotelész (és Chomsky) másik javaslata, a több demokrácia már problematikusabb.   Az arisztokratikus és a polgári hatalomgyakorlás és társadalomszervezés után, a tömegtársadalmak általánossá válásának korában az a kérdés, ki és miként gyakorolja a közhatalmat. Több hatalmat kell adni a köznép kezébe, ami egészen addig rendben van, amíg a közösség a közhatalom ellenőrzésére és kordában tartására tart igényt, arra szövetkezik. De az a "köznép", amelyet maga Chomsky is önálló pontban tárgyal – Gyártsd le a beleegyezést –, hogy miként mossa át az agyát a politikai PR-áradat, amely mosóporként akarja és a tudja eladni a politikát, ezen messze túllép. A koncentrált hatalom úgy gondolkodik, mint a koncentrált vagyon: ha egyszer képesek vagyunk fogyasztókat, vágyakat gyártani, "a még épp elérhető dolgok megszerzésében kijelölni az élet értelmét", úgy a politikai "beleegyezés megtervezett kialakítása" sem lehetetlen. A gond a piac működése. A tankönyvi piacok elvileg a tájékozott fogyasztók racionális döntésein alapulnak, a valóságban azonban nem így van - írja Chomsky, és utal a "nyaggatás pszichológiájára", amely meggyőzi az embereket a "rendes élet mércéjéről": fordítsd arra az idődet és erődet, hogy megszerezd, amire nincs szükséged, amit nem akarsz, és amit aztán talán ki is dobsz. A lényeg, hogy az emberek szemlélők legyenek, nem résztvevők. Ilyen manipulatív módon adja el a tőkekoncentráció a politikát is: Chomsky nem csak Barack Obama 2008-as választások előtt elnyert reklámipari díját említi, hanem azt a boldogságot, amit sokan sikerként éreztek, mert "Reagan óta úgy adják el és úgy reklámozzák az elnökjelölteket, mint a fogkrémet".  A Marx által leírt manipulált fogyasztás, amely a kapitalizmus hajtóereje, bevette a politikát is. "A reklámipar komoly erőfeszítésekkel igyekszik irracionális lényekké változtatni az embereket... Ha nem ezt tennék akkor az emberek racionális döntéseket hoznának – olyanokat, amelyekkel lényegében lebontanák a jogtalan hatalmat és a hierarchikus intézményeket" - teszi hozzá Chomsky. Már évtizedekkel Chomsky előtt is akadtak történészek, akik felismerték a politikai PR növekvő szerepének veszélyeit a tömegtársadalmakban. George F. Kennan amerikai diplomata John Lukacs magyar-amerikai történészhez írt 1998-as levelében Edward Gibbon brit történészt idézi: Ha a politikai hatalmat a tömegek – az ormótlan sokaság – kezébe adják, akkor először visszaélnek vele, majd pedig odaadják az első és legalkalmasabb diktátorjelöltnek. Aki aztán a nép nevében, rá hivatkozva kénye-kedve szerint használja azt. A "több demokráciát" nem csak a választásokat is irányító PR-intézmények zavarhatják és nem csak a cenzusos választások visszaállításának óhaja, amely korlátozná a tájékozatlan, befolyásolt és így irracionális döntésekre hajlamos tömegeket.

Ijesztő árnyékok

A másik – sokkal súlyosabb gond –, hogy a Chomsky által leírt vagyon- és hatalomkoncentráció – szerintünk - megkérdőjelezi a liberális parlamentarizmust, mint olyan politikai berendezkedést, amely a legkedvezőbb politikai forma a tőke fejlődésére. Pontosabban: kétséges hogy ez az ágyasság valójában szolgálja-e még a közjót? S ha nem, akkor a közjó szolgálatának megfelelő eszköze lehet-e a visszatérés az autokráciákba, amely az állami korporációs diktátumok kevesebb demokráciájával kívánja helyettesíteni a tőke és a közösség kiegyezését, amire működő példának csak a szociáldemokrata skandináv modellt tudtuk eddig említeni. Tőlünk Chomsky sirathatná az amerikai álmot, ha nem attól függne az európai álom is. Meglehet Donald Trump elnök csak jóindulatúan rekonstruálná az amerikai álmot, már ha felismerte, amit Chomsky, hogy a termelés helyett a pénzügyi szektor lett az amerikai gazdaság fő forrása (a tőkekoncentráció és a nyereség valódi terepe), de maga is ennek a centralizált amerikai világnak a comics terméke, karikaturisztikus megtestesítője, aki az "America first" jelszavával éppen úgy rúgja fel nem csak az Atlanti Szövetséget, hanem az egész világrendet, hogy nem tudni, mit akarna a helyébe ültetni. A termelés "hazavitele" helyett csak kereskedelmi háborút robbant ki, a NATO gyengítésével csak saját hatalmi pozícióit gyengíti. Az európai álom persze önmagában is foszlik. Nem csak az Unió pre-demokratikus perifériája, a megoldatlan menekültkérdés miatt, hanem mert bajban van a jóléti államok közössége is. Fukuyama szavaival itt nem az esélyek, hanem a kimenetelek egyenlőségét figyeli a polgár. Nem egyenlő egyéni esélyeket vár, hanem erős állami közszolgáltatásokat, s ha ezek veszélybe kerülnek, úgy gondolja, a jóléti állam diszfunkcionális. A politikai PR-nak engedve felszámolja a maga élhetetlennek tűnő európai álmát, amely a tömegtársadalom, a polgári-liberális demokrácia, valamint a jóléti állam szövetségén alapult. (Herfried Münkler német történész a Német Szövetségi Köztársaság háború utáni alapító mítoszaként írja le a Nyugat, az Egyesült Államok gazdasági rendjéhez való kötődést. E kohéziós mítosz gazdasági jellegű, társadalmi egyezség, amelynek nyomán a szociális államban mindenki részesül a jólétből.)    Amúgy jó darabig elmeditálhatunk még az amerikai és európai álmokról. Ami a Nyugat, a kapitalizmus, az ipari államok jövőjét illeti, arra sokkal nagyobb és mind ijesztőbb árnyék vetül. Az űrszemét árnya, vagy az, hogy csak a Holdon több mint 181 ezer kiló szemetet hagytunk. és még ott sem vagyunk. Közelebbi árny: Ausztrália több államában az áruházakban betiltották az egyszer használatos ingyenes nejlonszatyrokat. Mire tömegfelháborodás tört ki eme öngyilkos termék tulajdonlásának szerzett jogáért. Ami csak azt mutatja: egyszer nem csak az amerikai álomból kell majd felébrednie nem csak az elitnek, hanem az "ormótlan sokaságnak" is.
2018.07.15 08:23
Frissítve: 2018.07.15 08:27