Kulcsár István: Köztudott...

Publikálás dátuma
2017.12.16 08:25
SENKI FÖLDJE? - Két ország határa között nincs ilyen FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Fotó: /

Horthy Miklósról szólva tíz szerzőből kilenc azt írja, hogy a későbbi kormányzó legmagasabb rendfokozata az ellentengernagy volt. Így él a köztudatban, talán mert az olyan viccesnek tűnik, hogy ellen-tengernagy. Nem akarok belemenni abba, mi ennek a haditengerészetben valaha indokolt elnevezésnek az eredete, és abba sem, hogy ezt a „vicces” rendfokozatot más nyelveken is így, vagy csaknem így nevezik (contre admiral, kontreadmiral, contrammiraglio, rear admiral, контр-адмирал), mindenesetre leszögezhetjük, hogy 1918. november 1-én IV. Károly császár és király Horthy Miklóst altengernaggyá léptette elő.

A hivatásos történészek persze, tudják ezt és kiismerik magukat a címek között, de azért ők sem mindig. Nyikita Hruscsovot például még ők is következetesen pártfőtitkárként emlegetik. Holott ő 1953-tól 1964-es leváltásig a párt központi bizottságának első titkára volt. Csak utóda, Leonyid Brezsnyev vette fel a főtitkári címet.

Lehet, hogy a fenti különbség csak protokolláris, a két cím azonban mégsem egészen ugyanaz. De említhetek egy másik állandó címtévesztést is. Azok a második világháború előtti (Magyarországon működő külföldi, illetve külföldön működő magyar) diplomaták, akiket makacs következetességgel emlegetnek nagykövetként (teljes címük: rendkívüli és meghatalmazott nagykövet), valójában csak követek (rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter) voltak. Az 1815-es bécsi kongresszustól kezdve egészen az 1940-es évekig ugyanis az volt a nemzetközi gyakorlat, hogy nagykövetet csak egy nagyhatalom akkreditál egy másik nagyhatalomba.

Külföldi államférfiak és (immár valódi) nagykövetek gyakran koszorúznak meg egy kőtömböt a budapesti Hősök terén. Ezt a tömböt a média előszeretettel nevezi az Ismeretlen Katona Sírjának. Nos, ilyen emlékmű van például Párizsban és Moszkvában. Ezek alatt valóban egy háborúban elesett katona földi maradványai nyugszanak. A budapesti kőtömb alatt azonban senkinek nem nyugszanak a hamvai. Ez a Hősök Emlékköve, amelyet 1929-ben avattak fel, s amely eredetileg az első világháborúban elesett magyar hősöknek állított emléket.

A médiában is előjön az a „köztudott tény”, miszerint első Nobel-díjas tudósunk, Szent-Györgyi Albert nagy vívmánya az volt, hogy felfedezte a C-vitamint. Holott nyilvánvaló, hogy nem felfedezte, hanem izolálta azt. Márpedig felfedezni, illetve izolálni egy szerves vegyi anyagot – amint Odesszában mondanák – két nagy különbség.

Szép számmal akadnak azután olyan „közismert” és „köztudott” állítólagos tények is, amelyek egyszerűen nem tények, és amelyek a történelmi/városi legendák sorába tartoznak. Ma már szerencsére egyre ritkábban emlegetik azt a jogi képtelenséget, hogy a trianoni szerződés hatálya száz évre szól (vagyis lejártakor, 2020-ban visszaáll „Nagy-Magyarország”), az azonban változatlanul él a köztudatban, hogy az említett szerződés Magyarország és Csehszlovákia határaként egy szakaszon a Ronyva nevű hajózható víziutat jelöli meg. (Lám, úgymond, ennyire nem ismerték Magyarországot a békediktátumot ránk erőszakoló győztes nagyhatalmak.) Nos, a Ronyva, mint kijelölt határ, valóban szerepel a Magyarország határait megszabó békeszerződésben, de hajózhatóságára még csak utalás sincs benne. Személyes emlékként hadd említsem meg, hogy gyerekkoromban kőről-kőre ugrálva magam is nem egyszer keltem át száraz lábbal a maximum 5 méter széles Ronyva patakon.

Az is „közismert”, hogy amikor a németek megszállta Dániában elrendelték a zsidók sárga csillaggal való kötelező megjelölését, ez elleni tiltakozásul Keresztély király is felvarrta zakójára a Dávid-csillagot és tüntetőleg így lovagolt/sétált végig naponta Koppenhága főutcáján. Ez 100 százalékig fake news. De itt legalább a forrást ismerjük (tudniillik az első említést): Leon Uris amerikai író szépítette meg így a történelmet Exodus című regényében.

Egy effajta sületlenséget elegendő csak egyszer kitalálni (vagy valamit félreérteni), aztán már van mire hivatkozni. Nem tudom, honnan származik az a – megint csak a köztudatba beivódott – mese, miszerint az úgynevezett Ratkó-korszakban volt egy olyan jelszó (az volt kiírva a szülőotthonokra, az szerepelt plakátokon stb.), hogy „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség”. Lehetséges, bár nem merem határozottan állítani, hogy a hitleri Németországban adták ki ezt a jelszót, de hogy nem nálunk, az „átkosban”, az biztos. A Rákosi-féle Magyarországon házasságon kívül szülni ugyanis talán még botrányosabb dolognak számított, mint az ántivilágban, és ha egy női párttaggal fordult elő ilyesmi, erkölcstelen magaviselet címén sürgősen kizárták a pártból.

A „köztudott” kategóriájába tartozik az a történelmi legenda is, miszerint 1956 októberében-novemberében, a magyar forradalommal egyidőben kitört szuezi válság idején a Magyarországra vezényelt szovjet katonák a Duna láttán azt hitték, hogy a Szuezi-csatornánál vannak. Nem zárom ki, bár még azt is kétlem, hogy egy vagy két ilyen eset lehetett, de hogy általában ezt hitték... Hiszen politikai tisztjeik egyfolytában arról papoltak, hogy a magyar földesurak, gyárosok, fasiszták által kirobbantott ellenforradalom letörésére jöttek segíteni a magyar dolgozókat.

Visszatérve a határokhoz. Különböző összefüggésekben jobb sorsra érdemes tudatlansággal gyakran emlegetik a két ország határai között elterülő senki földjét. Ez nemzetközi jogi abszurdum! Ha létezne ilyen senki földje, bizonyára legalább az egyik ország megpróbálná bekebelezni, illetve ott, az egyetlen ország felségterületét sem képező földdarabon találhatnának menedéket körözött bűnözők, elvégre arra a területre már egyik ország joghatósága sem terjedne ki. Holott nyilvánvaló, hogy két országot egymástól az államhatár választ el, amely nem sáv, hanem egy képzeletbeli vonal. Attól jobbra-balra már 1-1 milliméternyire is valamelyik ország felségterülete található. A fogalom a múlt állóháborúiban volt valós, amikor két hadviselő fél állásai több tucatnyi vagy még több méterre húzódtak egymástól, és ami köztük volt, azt nevezték – de akkor sem jogi értelemben – a senki földjének.

Végül köztudott az is, hogy Hongkong városállam. Ha nem volna köztudott, bizonyára az az újság sem említette volna így több ízben is, amelynek hasábjain ez a cikk megjelenik. Valójában Hongkong tényleg város, de sohasem volt állam. Sokáig brit gyarmat volt, 1997-ben pedig visszatért az anyaországához, Kínához, amelynek azóta különleges közigazgatású területe.

2017.12.16 08:25

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00