Horváth Gábor: Harccal a béke felé

Publikálás dátuma
2017.12.23 08:35
A JÖVŐTŐL NEM KELL RETTEGNI - Ami ellen a kormány mozgósít, amitől „megvédi” az országot, nem valós, vagy legalábbis nem közvetl
Fotó: /

Folyton elfelejtjük, úgyhogy nem árt újra leírni: a világ még sosem volt olyan biztonságos, mint most. Vagy inkább így: a világ még sosem volt kevésbé veszélyes. Háborúkban 2014-ben 220 ezer, 2015-ben 170 ezer, tavaly 140 ezer ember vesztette életét, s idén ez a szám várhatóan még alacsonyabban alakul. A 2017-es halottak nagyjából felét a szíriai, afganisztáni és iraki összecsapások veszteségei teszik ki - de Mexikóban is kilencezer körül jár a kábítószerbandák és a hadsereg összecsapásaiban elesettek száma. Az egyetlen európai háború, a kelet-ukrajnai konfliktus idén sokat csitult: a tavalyi több mint kilencszáz áldozattal szemben most valamivel nyolcvan fölött járunk.

Egy halott is túl sok, ám a történelem kezdete óta még sosem volt ilyen kevés aktív fegyveres konfliktus a világban, másrészt, ha a népesség arányában nézzük, különösen kedvező a tendencia. A ma élőknek valahol 1:200 000 és 1:500 000 közötti esélyük van arra, hogy a következő évben háború áldozatává váljanak. Ugyanez az 1400-as évek elején 1:50 000 és 1:100 000 körül alakult, de a harmincéves háború (1618-1648) vagy a második világháború idején a valószínűség akár az 1:1000 szintre is megnőtt. (Az adatok a Wikipédiáról és az Our World in Data honlapról származnak.)

Vagyis, bár messze még a világbéke, pánikra sincs ok. Ugyanakkor Észak-Korea miatt újabb nagy háború fenyeget, az 1962-es kubai rakétaválság óta ez a legkonkrétabb esély nukleáris konfliktusra. Még egy korlátozott amerikai atomcsapás is több százezer halottat követelne, amit Észak-Korea alighanem megpróbálna minden megmaradt erejével megtorolni a dél-koreai hadseregen és lakosságon. Az atomfegyver 1945 utáni első bevetésével a történelem új, további katasztrófákkal fenyegető fordulatot venne - de ezt valamennyi érintett fél tudja. Lindsay Graham republikánus szenátor, aki az utóbbi időben sokat beszélget Donald Trump elnökkel, a minap azt mondta, három a tízhez az esélye, hogy a Fehér Ház parancsot ad egy megelőző támadásra Észak-Korea ellen, ám a lehetőség 70 százalékosra nő, ha Phenjan újabb kísérleti atomrobbantást hajt végre. Ha valamitől, ettől kell tartanunk, de ez aligha nevezhető a magyarok ügyének, legfeljebb annyiban, mint minden emberének.

Hasonló a helyzet a terrorizmussal. Az idén október 14-én, Mogadishuban végrehajtott merénylet a maga 512 áldozatával minden idők harmadik legvéresebb terrortámadása volt, ám a szűk térségen kívül ezt inkább csak szakértők konstatálták, a nagy folyamatokra nem volt különösebb hatással. Az Egyesült Államokban Trump elnök igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha az amerikaiak életére a terrorizmus jelentené a legnagyobb veszélyt. A Business Insider nevű, alapvetően gazdasági honlap ebből a szempontból is érdekes statisztikát közölt. Az eddig történtek alapján 45 ezer amerikaiból egynek van rá sansza, hogy életét terrortámadás oltsa ki. Annak 1:46 millióhoz az esélye, hogy az elkövető menekültként jutott be az Egyesült Államokba, 1:138 millióhoz, hogy a tettes illegális bevándorló. Végképp nulla a valószínűsége, hogy a terrorista a vízummentességi program keretében (például Magyarországról) érkezzen, erre ugyanis eddig nem volt példa. Ne is hasonlítgassuk a lehetőségeket a szívbajhoz, a rákhoz vagy a közlekedési balesethez; 1100-ból egy amerikai vízbe fullad, 3400-ból egynek evés közben torkán akad a falat, 8400-ból egyet agyonlő a rendőr, 30 ezerből egyet állat öl meg. Magyarország esetében pedig végképp semmi értelme sincs a hasonló számsornak, mert egyértelmű terrortámadásban magyar állampolgár utoljára több mint tíz éve, 2006-ban, az egyiptomi Dahabban vesztette életét.

A "majd mi megvédünk a veszélyektől" üres lózungját harsogó politikusoknak persze nincs szükségük a tényekre. Főleg, ha azok nem az ő érveiket támasztják alá. Például a világon több mint hárommilliárd ember most is napi két és fél dollár alatti összegből tengődik. Vigyázat, ez napi 675, azaz havi 20-21 ezer forint, vagyis ebbe a kategóriába már magyarok is beleesnek! 1,3 milliárd embernek - főleg Fekete-Afrikában és Ázsiában - pedig ennek a felénél is kevesebbel kell beérnie. A klímaváltozás és a fegyveres konfliktusok, no meg a modern információs technológia hatásait hozzávéve máris jobban látszik, miért vágynak annyian a világ nyugodtabb és fejlettebb részeibe. Mégis, 2017-ben sokat enyhült az Európára nehezedő migrációs nyomás. Tavaly 722 ezren adtak be letelepedési kérelmet Németországban, idén november végéig nem egészen 185 ezren. Törökország minden szócsata ellenére "tartja a frontot", és a Földközi-tengeren is változik a széljárás. A 2015-ös egymillióval és a 2016-os 363 ezerrel szemben idén az első tizenegy hónapban az ENSZ számai szerint 169 ezer ember érte el az európai partokat. Csillapodni látszik tehát a helyzet, Magyarországon mégis sokan rettegnek a "migránsoktól", aminek egyelőre enyhébb, ám már atrocitásokban is megmutatkozó következményei vannak.

Az eddigiekből talán nyilvánvaló, hogy a magyar kormány ismétlődő propagandakampányaiban hangoztatott érveknek nincs közük a valós helyzethez. Ami tényleg fenyeget - klímaváltozás, koreai atomháború -, azzal kapcsolatban Magyarország egymagában nem sokat tehet. Ami ellen viszont a kormány megpróbálja mozgósítani az állampolgárokat, az nem valós vagy legalábbis nem közvetlen veszély. Kilóg a lóláb, és bár, mint állítólag Abraham Lincoln mondta volt, mindenkit félre lehet vezetni egy darabig, és olyanok is vannak, akiket mindig, de nem lehet mindig, mindenkit becsapni. Ezért is kellett sürgősen alternatív ellenségek után nézni. Különben a miniszterelnök sem használhatna háborús retorikát, nem harcolhatna folyton "a magyar érdekekre támadó" Brüsszellel, mintha éppen a nándorfehérvári vár fokáról akarná magával rántani az oda lófarkat kitűzni készülő Jean-Claude Junckert. Ezért kell kitalálni olyan blődségeket, hogy a civil szervezetek, kiváltképp, ha nyugatról is kapnak támogatást, veszélyt jelentenek a magyarokra nézve.

Nem kell tehát rettegni a jövőtől. A világ egyáltalán nem olyan borzalmas, mint ahogyan azt minálunk a hatalom pillanatnyi érdeke miatt megpróbálják beállítani. Körülöttünk béke van, legfeljebb ez nem mindenkinek tetszik. Talán most ők is megpihennek pár napra.

Szerző
2017.12.23 08:35

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00