N. Kósa Judit: Egyszer volt

Ma is előttem van az a pillanat: amikor megláttam, hogy az egyenes tartású, hófehér főispán-bajusszal ékes mérnökember az irodaház második emeletéről, akivel évek óta nyájasan kívángattunk egymásnak jó étvágyat minden áldott nap az ebédlőbe jövet-menet, március első hetében kokárdát viselt a télikabátján. Egy másodpercre találkozott a tekintetünk, és már nem mosolygott egyikünk sem. Április közepére pedig, amikor ő még mindig kokárdát viselt, a köszönés is végleg elmúlt.

2002 tavasza volt, a legutóbbi alkalom, amikor a kormányzó Fideszt a hatalomból az ellenzéknek sikerült leváltania. Sorsfordító időszak. De ki gondolta akkor, amikor a kokárda meg a nemzeti trikolór kisajátításán, pártjelvénnyé silányításán háborogtunk – persze az „összefogást” tűzte zászlajára az ezt kiagyaló fideszes egyesület –, hogy másfél évtized múltán boldogok lennénk, ha ez lenne a legnagyobb bajunk?

Polgári ethosz

A mából visszatekintve azonban már az is sokatmondó, milyen események borzolták a választás előtti utolsó évben a Fidesz működésével elégedetlen közvéleményt. A beszédes nevű Országimázs Központ például 2001 elején 4,2 milliárd forintos pályázatot írt ki, amelyet elnyerve a baráti Happy End Kft. dolgozhatta ki a Magyarországot jó színben feltüntetni hivatott hablatytömeget. A mór megtette kötelességét, a mór mehetett: Torgyán József, aki visszaléptetéseivel megnyerte a Fidesznek az 1998-as választást, nem hogy köztársasági elnök nem lehetett, hanem még annak is örülhetett, hogy megússza szabadlábon. Míg a chilei cseresznyén és a maléves dinasztián röhögött az ország, Torgyán egykori agrárminisztériumi államtitkárát, Szabadi Bélát – úttörőként ebben a műfajban – vezetőszáron terelgették a tévékamerák előtt.

Idősebb Orbán Győző dolomitbányáira és a kézre eső állami megrendelésekre már vetült némi fény, ám a tokaji szőlőkről akkoriban még senki sem tudott semmit. Szeptember 11-én pedig, azon a napon, amikor az ország a New York-i merénylet sokkjába dermedt, és semmilyen más információ nem fért be a híradásokba, csak az összeomló ikertornyok rettenete, incifinci közleményt jelentetett meg a BRFK. Eszerint három év után eredmény nélkül zárták le a vizsgálatot, amely azt volt hivatott feltárni, Schlecht Csaba – mostanság a Magyar Nemzet főszerkesztője – törvényesen adott-e el pár lopott útlevélnek (ld. Kaya Ibrahim, Josip Tot) néhány „Fidesz-közeli”, jelentős köztartozást felhalmozó céget.

Mai léptékkel mérve akkoriban még visszafogottan, már-már szégyenlősen folyt a lopás. Akkor még zajlott mellette kormányzás is: létezett gazdaságpolitika, külpolitika, kultúr- és oktatáspolitika, még ha mindezt nyakon öntötték is egy erős ideológiai szósszal. A Fidesz, amelyet az utóbbi nyolc évben a keményen dolgozó kisemberek barátjaként és gőgös nacionalizmusba borult radikálkeresztény inkvizítorként ismerhettünk meg, legelső kormányzása idején még a polgári ethoszért volt oda, és erősen igyekezett valami sosem volt, de kellően romantikus lelkülettel igenis átélhető és szerethető történelmi tudat megteremtésén.

A siker íze

Ebben az olvasókönyvi világképben a magyarság históriája csupa alapítás, csupa újrakezdés volt. A liberális és vallástalan gyökereit feledtetni akaró, a keresztény-konzervativizmus gúnyáját magára öltő Fidesz imádta (a kereszténnyé vált) Szent Istvánt és (a magyarrá lett) Széchenyit, és folyton olyan léptékű tettekkel lepte meg a nagyközönséget, amelyek azt sugallták, hogy most aztán tényleg „mennek a dolgok”. Negyven évnyi teszetoszáskodás után felépítették a Nemzeti Színházat (a bugris ízlés több nemzedékre szóló emlékművét); Habony Árpád koronagondnoki segedelmével átvitték a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe a királyi koronát (ott van ma is); kormányfői munkahelynek szánva rekonstruálták a háborúban összeomlott hajdani várbeli miniszterelnökséget, a Sándor-palotát.

A választás előtti négy-öt hónapban aztán szinte egymásba értek az avatások és bemutatók. A pénz nem számít alapon felújított Millenáris Parkban megnyitották az Álmok álmodói című kiállítást; ekkor adták át a Nemzeti Színházat és az Andrássy út 60.-ban létrehozott, a nyers érzelmekre apelláló Terror Házát; beköltözésre kész volt a Sándor-palota, és ekkor kezdték vetíteni a Bánk bán filmet, valamint a Széchenyiről szóló Hídembert is. Mindez alkalmas volt arra, hogy – mint az Álmok álmodói alapkoncepciója is sugallta – az ország ráérezzen a siker ízére, beleélje magát a balsors helyébe vizionált nemzeti nagyságba.

Mégsem aratott osztatlan elismerést: mert az akkor még jelentős penetrációval bíró kormánykritikus sajtó bő terjedelemben adott hírt például az egyes beruházásokhoz kapcsolódó, lenyúlás jellegű pazarlásról, miközben egy egész, idősödő nemzedék ütődött meg a kommunistázós felhangokon. A tárgyalásos rendszerváltás folyományaképpen a kilencvenes években viszonylag hamar lecsendesült ugyanis az elszámoltatásra és leszámolásra való törekvés – a Terror Háza durván leegyszerűsítő, aktuálpolitizálva személyeskedő vurstlivilága viszont éppen ezt a néma konszenzust rúgta föl. Amit csak fölerősítettek az olyan disszonáns jelenségek, mint az Orbán Viktor kezére csókkal boruló mezőkövesdi idős hölgy feudális odaadása, vagy Kövér Lászlónak a kampány hevében elővezetett – kétségkívül a jövőbe is bepillantást engedő – köteles beszéde.

A fél ország elfalazása

S hogy mit csinált eközben az ellenzék? A korábbi pártok romjaiból frissen összesöpört Centrum Párt – melyet Kupa Mihály vezetett – például arra törekedett, hogy magát afféle friss, nem csak szavakban polgári, harmadik utas erőnek mutassa fel. A MIÉP ugyanakkor egyre nyíltabban ígért segítséget a Fidesznek, Csurka István 15-20 százalékos választási eredményt remélt, és belengette, hogy Torgyán nyomába lépve majd visszavonja jelöltjeit a Fidesz javára a második fordulóban. Az SZDSZ-ben viszont épp ekkoriban bukott meg a Demszky Gábor vezetése idején kifejlesztett középutas próbálkozás, hogy Kuncze Gábor pártelnökké válásával a szimpatizánsok számára egyértelművé váljék, egy újabb koalícióban a Fideszt nem, legfeljebb az MSZP-t támogatják majd.

Az MSZP mindeközben épp megfelelő miniszterelnök-jelöltet keresett. A választás előtti évre ugyanis még úgy fordult rá a párt, hogy a lapok újra és újra felröppentették, a rendszerváltás népszerű, reformer miniszterelnöke, Németh Miklós ismét ringbe száll. Persze tudni lehetett, hogy Kovács László akkori pártelnök is ambicionálja a lehetőséget. Június elejére viszont megszületett az üdítően merész megoldás: Medgyessy Péter személyében párton kívüli, az üzleti életben sikeres jelöltet választottak, aki mögé felépítették a „jóléti rendszerváltás” programját. Ennek volt része a 13. havi nyugdíj, a minimálbér adómentessége és az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés is.

Emellett az MSZP még 2001 áprilisában előhúzta az akkor még kevésbé elkoptatott népszavazás kártyát. Négy, egymással laza kapcsolatban sem lévő kérdésben – a vasárnapi munkavégzés visszaszorítása, a nyugdíjemelés feltételeinek javítása, a sorkatonaság eltörlése és az ingyenes első középfokú nyelvvizsga – tudakolták volna a polgárok véleményét. S bár késő őszre az Alkotmánybíróság a négyből két pontot elkaszált, a párt pedig le is fordult a kezdeményezésről, egy ideig sikerült ezzel tematizálniuk a közbeszédet.

2002 áprilisának első napjaiban azonban még minden a Fidesz várható győzelmére utalt. Az előző év júliusa végén mért minimális MSZP-előny a legtöbb közvélemény-kutatónál biztos (8-12 százalékos) Fidesz-vezetésre váltott. Így a szakemberek máig találgatják, mi lehetett az oka, hogy sem a rendszerváltás utáni legnagyobb választói aktivitást (71,3 százalékos részvétel az 1998-as 56 százalékhoz képest), sem az első forduló eredményét (MSZP 42, Fidesz-MDF 41, SZDSZ 5,5, MIÉP 4,37 százalék) nem tudták megjósolni.

Az viszont tény, hogy ami ezután történt, máig meghatározza Magyarország sorsát. Mert a kissé gyermeteg kokárdázással és magányos szólamnak tűnő önakasztásos beszéddel indult árokásás a két forduló közötti két hétben az ország tudatos kettémetszésévé fajult. A Fidesz nemcsak azt kezdte sulykolni, hogy a szocialista győzelem esetén „a nagytőke és a pénztőke alakít kormányt”, és hogy a 13. havi nyugdíj csak azért kell, hogy az emberek ki tudják fizetni a megemelt gázárakat, hanem sebtében – Csurka István ötletét hasznosítva – felépítette a választási csalás mítoszát is, majd „demokrácia vonalat” hozott létre a bejelentők számára. A választási vereség után pedig következett a lemetszett fél ország elfalazása. „A haza nem lehet ellenzékben” – mondta Orbán május 7-én a budai Várban, ahol meghirdette a polgári körök mozgalmát, és 26-án – állítólag úgy ötezredikként – életre hívta a sajátját is. Ott ült vele Makovecz Imre, Martonyi János, Tőkéczki László és Vona Gábor is.

Ami akkor felettébb beszédes, de azért meglehetősen súlytalan dolognak tűnt. Akármit csinált ugyanis Orbán, a választást az értelmes szövetséget kötött, világos (bár az ország teljesítőképességét súlyosan túlértékelő) programmal bíró demokratikus ellenzék nyerte meg. Az a pártszövetség, amelynek a sikerpropaganda ellenpólusaként magának is sikerült rávennie több százezer embert, hogy ne csak szorongjon idegenként és lenézett, manipulált bábként a saját hazájában, hanem menjen el szavazni.