Rozsonits Ildikó, a zongora virtuóza még csak 12 éves

Publikálás dátuma
2017.12.29 06:46
Fotók: Molnár Ádám
Fotó: /
Nincs még tizenkét éves, de már fél tucat nemzetközi zongoraversenyen ért el előkelő helyezéseket, legutóbb Triesztben az Ars Nova Nemzetközi Fesztivál és Versenyen. Rozsonits Ildikó nem ismeri a bowlingot, Csillagok háborúja-rajongó és képregényének főszereplője egy göndör hajú, pálcikalábú gömbölyű cukorka.

Négy évesen furulyázni kezdett, majd fél év múlva tanára, Kassai Réka tanácsára már zongorázott Rozsonits Ildikó, akinek második zongoratanára Turós Enikő volt. Sem szoftverfejlesztő édesapja, sem tolmács édesanyja nem volt muzsikus, kiemelkedő zenei tehetsége a gének csodálatos összjátékának eredménye. Cáfolva a legtöbb zongoratanár véleményét, évekig elektromos zongorán játszott. A Zeneakadémia különleges tehetségek osztályában ma már Marczi Mariann és Eckhardt Gábor növendéke. A Marczibányi Téri Ének-Zenei Általános Iskola és Gimnáziumban magántanuló, de heti négy napon délelőtt ott ül osztálytársai között, akik közül „néhányan nem szólnak hozzám, de többen folyton csak dicsérnek” - meséli a Csillagok háborúja-rajongó kiskamasz, aki nem csupán zongorázni szeret: „Zongoraművész és zeneszerző szeretnék lenni, komponáltam már nagyon sok darabot. Ezeket nem szoktam lekottázni, inkább felveszem a telefonommal. A zeneszerzést ici-picit jobban szeretem, mint a zongorázást.”

Rozsonits Ildikó verseket ír, rajzol és osztálytársait képregénnyel is meglepte már: „Volt egy képregényem Zafíl címmel, az iskola udvarán játszották el. Zafíl egy cukorkás dobozból életre kelt gömbölyű cukorka, göndör a haja, és pálcika a lába és a keze, a képregényben az ő kalandjait írtam és rajzoltam meg. Elment az űrbe, vagy időben utazott, mint ahogy a legtöbb könyv szól.”

A fiatal zongorista kedvenc muzsikusa az ukrán születésű Valentina Lisitsa. „Nagyon könnyedén játszik, soha olyan könnyed kezeket még nem láttam.” És hogy mit kérdezne tőle, ha találkoznának? „Először azt, hogy hallott-e már rólam? De meglepődnék, ha igent mondana.”

Sok növendékkel előfordul, hogy nagyon szeretne egy darabot eljátszani, de tanárai még nem engedik. Rozsonits Ildikó esetében ez Liszt Ferenc: "Un sospiro" (Sóhaj) című műve. „Sokszor hallgattam és nagyon-nagyon extázisba jövök, ha meghallom. Még nem tanulhatom, mert kicsit nehéz, bár néha hallásból eljátszogatom az elejét.”

Életben tartani a vágyat
Marczi Mariann zongoraművész, Ildikó tanára: Ildikó az a kivételes eset, amikor az összes jó tulajdonság és összes segítő erő összeáll a személyisége mögött, benne van a tehetség, a fegyelem, az elszántság és az elhivatottság, motivált és törekvő. A családi háttér is adott. Még abba a korosztályba tartozik, amelynek tagjai világsztárok akarnak lenni. Ezt a vágyat minél tovább életben kell tartani benne.

Tizenegy éves múlt, ezért szülei kísérik mindenhová, versenyektől koncertekig, iskolától zeneórákig, utóbbin az inkább rugalmas időbeosztásban dolgozó, ezért hadra fogható apa benn is szokott ülni: „Apa nem bízik bennem, azt hiszi, hogy néhány dolgot elfelejtek, azért ül ott az órán. De igazából nem zavar, hogy ott van” – mondja Rozsonits Ildikó, aki egyre kevésbé izgul a fellépések, versenyek előtt. „Ha jól fel vagyok készülve, a tanáraim biztatnak és azt mondják, hogy ne tekintsek úgy egy versenyre, mintha az életem függne tőle. Sok versenyen voltam, már nem izgulok nagyon. Előfordul, hogy verseny előtt folyton ásítozom, azután meg úgy játszom, hogy mintha bomba robbanna. De az is előfordul, hogy rosszul játszom.” Utóbbit nem könnyű elhinni, hiszen Rozsonits Ildikó eddig hat nemzetközi versenyen vett részt és mindegyiken vagy első, vagy második helyezést ért el.

A New York-i Carnegie Hallban szeretne fellépni, bár még nem tudja, hogy az Egyesült Államokban van, együtt szeretne játszani Lisitsával vagy Ashkenazyval, és sokat akar utazni. „Szeretnék felköltözni a hegyre, mert ott jobb a levegő, és lehetne családi házunk. Most a szomszédokkal baj van, mert ha zongorázom, az nagyon hangos, pedig nem nyitjuk ki, sőt, letakarjuk ponyvával.”

A sok kívülálló számára evidens kérdésre, mi mindenből marad ki a napi 2-3-4 óra gyakorlás miatt, így válaszol: „Vannak nem zenész barátaim. Sokat gyakorlok, de nem maradok ki semmiből. Jó, védenem kell a kezemet, ezért például nem mehettem el az osztálytársaimmal bowlingozni. De nem baj, úgysem ismerem a bowlingot.” Édesapja pedig hozzáteszi: „A zongorán játszani kell, tehát ez játék!”

Érzelmi élményt is teremt
Eckhardt Gábor, Ildikó zongoratanára: Ildikó olyan országba született, ahol a tehetség kibontakoztatásának komolyak a tradíciói. A Teremtő hihetetlen mennyiségű tehetséggel áldotta meg, és ő képes élni ezzel az adománnyal. Megvan a munkavégző képessége, kitartása, szorgalma, koncentrációja, mindaz, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy egy tehetség kifejlődjön. Szerencsés alkat, fellépésein ki tudja hozni magából akár a maximumot is. Sok jó zongorista van a világon, de keveseknek van mondanivalójuk és még kevesebben tudják azt úgy átadni a közönségnek, hogy komoly érzelmi, lelki élményt teremtsenek. Ildikó már most ilyen.

2017.12.29 06:46

Michael Douglas: A hidegháború hangulata kísért Európában

Publikálás dátuma
2018.07.23 12:00

Fotó: GETTY IMAGES/ RICHARD LAUTENS
Az Oscar-díjas színész szerint a társadalmat átitatja a méreg, sokfelé sérül a demokrácia, a mozi pedig háttérbe fog szorulni a streaming miatt.
Michael Douglas hetvenhárom évesen olyan lelkes és vibráló, mintha csak most ért volna a csúcsra. Pedig kapott ő már Oscar-díjat producerként, majd színészként is. Most „csak” visszatért a mozivászonra A Hangya és a Darázs című Marvel-moziban, melynek a párizsi díszbemutatója után beszélgettünk.
- Immár másodszor alakítja Dr. Hank Pym-et, azaz az eredeti Hangyát a Marvel univerzumban. Hogyan látja a nagy Marvel – DC háborút? - Jó kérdés. Sehogy, mert fogalmam sincs a képregények világáról. Négy évvel ezelőtt elküldték nekem A Hangya forgatókönyvét, először azt hittem, hogy valami természetfilmet kellene narrálnom, aztán észrevettem, hogy a forgatókönyvvel jött egy csomó képregény is. Elolvastam őket, és tetszett, hogy életemben először zöld háttér előtt kell majd színészkednem. Eddig csupán emberi karaktereket alakítottam… Tulajdonképpen addig a pontig csak egyetlen szuperhősfilmet láttam, a Vasember első részét, de csak azért, mert Robert Downey Jr. hívott, akivel együtt forgattuk a Wonder Boys – Pokoli hétvégét. Aztán jött a forgatás, és mondogatják nekem, hogy ide nézzek, onnan meg lőnek rám, szóval kellőképpen zavarba jöttem. Zöld háttér előtt játszani kemény meló! Amúgy meg a Marvelről ma azt gondolom, hogy minden filmjük sikeres, ilyet még nem láttam soha. Le a kalappal. - Feminista filmnek tatja A Hangya és a Darázst?  - Feminista film?... Hát, az biztos, hogy az egyik főhős nő, és ez még ma is eléggé ritka esemény. Sőt, még a főgonosz is nő! A Weinstein-botrány egyik fontos hatása, hogy egyre több női szakember, rendező, operatőr jut lehetőséghez. De nem hiszem, hogy ennek vagy a feminizmusnak bármi köze lenne A Hangya és a Darázshoz, ami lássuk be: két órányi, borzasztó sok pénzből készült szórakoztatás.   - A gyerekeivel sem nézett soha szuperhősfilmeket? - Nem, mert a gyerekek ma már az iPadon moziznak, miközben ki sem kelnek az ágyból. Nem fogok melléjük feküdni. A nagyobbik fiam pedig nem néz ilyeneket, ő egy igazi történelem-faló, így szinte csak dokumentumfilmeket néz. Kivételt tett A Hangya első részével, majd azt mondta: „Papa, ez jót fog tenni a karrierednek. Törekedj arra, hogy benne legyél a második részben is!”  - Miután nagyon energikus passzban van, muszáj rákérdeznem: mitől boldog ennyire? - Viccel? Túléltem a rákot, teljesen felépültem és hetvenhárom évesen fontos szereplője vagyok Hollywood legfontosabb franchise-ának, mely a tökéletes eszképizmust hirdeti. Emellett természetesen próbálom nem felizgatni magam a világ olyan dolgaival, melyekre úgysincs semmilyen ráhatásom.    - De úgy tudom, elkötelezett demokrataként a híreket még mindig elolvassa és rendszeresen jól fel is húzza magát rajtuk.  - Értékelem a tájékozottságát, tényleg így van, bármennyire is szeretnék erről leszokni. De nem lehet, nem szabad. Lépni kell, mert a társadalmat és a közvéleményt átitatja a méreg, a rák. A demokrata párttal együttműködve most azon dolgozom, hogy az időközi választásokon nyerjünk, és megalapozzuk egy demokratikus kongresszus létrejöttét. Arra is nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a Mueller-vizsgálat eredménye. Szóval, sok probléma van az Egyesült Államokban, de az, hogy olyan országokban, mint Magyarország, Lengyelország, Törökország vagy Olaszország, sérül a liberális demokrácia intézménye, kétségbeejtő. A hidegháború hangulata kísért Európában.    - Azt mondta: mindig csak drámai karaktereket alakított. Ezekre a lehetőségekre ugrott csak korábban? - Nem, én egészen másképp működök, mint egy átlagos színész, mert én elsősorban producer vagyok. Amikor a kezembe kerül egy forgatókönyv, nem a szerepet nézem elsősorban, hanem magát a filmet. Ha úgy érzem, hogy a könyv hat rám, elemzem, és ha jó filmet remélek, akkor nézem csak alaposabban, milyen is nekem járó szerep. Ami olykor jó, máskor pedig Sharon Stone a szerencsésebb. Azt tudtam, hogy Verhoevennel nagyon erős lesz az Elemi ösztön, és bármilyen kisebb szerepet is elvállaltam volna benne.    - Ha mar szóba hozta: mit gondol, Hollywoodban ma le lehetne forgatni egy, a szexualitás terén olyan nyers és belemenős filmet, mint az Elemi ösztön?  - Hát, készült egy folytatása is, én nem láttam, de úgy hallottam, eléggé pocsék (nevet). Nézze, a kérdésére a válasz: igen is, meg nem is. Hollywoodi nagy stúdió már biztosan nem vállalná be, de itt van ez az új csodálatos találmány, a streaming, ahol minden lehetséges. A Szilícium-völgy megeszi az álomgyárat reggelire. Ott van például a Netflix, pont most fejeztem be nekik egy komédia sorozatot, a The Kominsky Method-ot. Már csak azért is zseniális, mert nincs reklám, így egy-egy epizód hossza sincs behatárolva. A feleségem, Catherine (Zeta-Jones) pedig a Hulunak és a Facebooknak készít egy szériát. Nézzük a számokat: 2018-ban a csak a Netflix 8 milliárd dollárt költ tartalomgyártásra.    - De nem sajnálja a mozit? - Dehogynem. Ha tehetem megyek, főleg IMAX-be. De akkor térjünk vissza a számokhoz. A Netflix díja tíz-tizenkét dollár havonta, ezt szorozzuk be a 130 millió előfizetővel. Ez másfél milliárd dollár bevételt jelent havonta, és 18 milliárdot évente. A mozi háttérbe fog szorulni, olyan különleges eseménnyé fog válni, mint a színház. De persze, van olyan hely a világon, ahol most van a mozik forradalma: Kína. - Van olyan, amit esetleg megbánt a karrierje során?  - Mindig is ösztönös alkat voltam és szerettem kockáztatni, gondoljon csak mondjuk a Száll a kakukk fészkére című filmre, melynek a producere voltam, vagy a Kína szindrómára, melyben szerepeltem. Volt egy tévésorozatom a hetvenes években, a San Francisco utcáin, ami az Egyesült Államokban nagy siker volt. - Magyarországon is.  - Komolyan? Nem tudtam, hogy Kelet-Európában is sugározták. Tudja, annak idején szinte lehetetlen volt az átjárás a tévé és a mozi között. A filmsztár a mozicsillagot jelentette, akiért az emberek fizettek, hogy láthassák, a tévészínészek meg lesajnált figurák voltak, akiket ingyen néznek. Amikor megkaptam az Oscar-díjat a Száll a kakukk fészkére producereként, mindenki azt kérdezte tőlem értetlen arccal: na, de miért akarsz te színészkedni? Ezután az történt, hogy producerként remek filmeket tudtam tető alá hozni, melyekben a stúdiók miatt nem tudtam szerepet kapni. Például én voltam a producere a John Carpenter rendezte Csillagembernek, én szerettem volna eljátszani a címszerepet, de a pénzemberek nem járultak hozzá. Így fel kellett hívnom Jeff Bridges-t. - Mi történt, miután megkapta színészként is az Oscar-díjat a Tőzsdecápákért?  - Hát, akkor bekövetkezett, amire vágytam, immár úgynevezett bankképes sztár lettem. Persze, megtanultam, hogy nem mindig jó az, amire az ember vágyakozik. Túlságosan fontos lettem: Oscar-díjas producer és színész egyben. Túl sok mindennel foglalkoztam, ki sem látszottam a munkából. Visszatérve a kérdésre, amit megbántam, az az volt, hogy nem építettem le a produceri cégemet, és nem élveztem ki azt, hogy végre filmsztár lehetek. - De azért csak büszke a karrierjére, nem?  - A produceri énem válaszol egy sporthasonlattal: jó az átlagom. Kritikai és bevételi szempontból egyaránt. - Édesapja adott tanácsokat annak idején?  - Hogyne adott volna. Például azt, hogy folyamatosan eddzem a testemet. Neki még most, 101 évesen is van személyi edzője. Erről jut eszembe, amikor 90 éves volt, izgatottan felvívott, hogy meghalt Mike, az akkori edzője. Aki 94 éves volt (nevet). Amúgy a legfontosabb tanácsa a showbizzel kapcsolatban az volt: „Teljesíts a maximumon, minden mást szarj le!” - Mi lesz, ha az ön gyerekei is színészek akarnak lenni?  - Semmi, mert már azok. Örülök, hogy nem rettentek meg a felmenőiktől… - Mit szólt ahhoz, amikor először meglátta a digitális technika következtében a harminc évvel korábbi önmagát A Hangya és Darázsban?  - Először is: imádom Michelle Pfeiffert, akivel ebben a jelenetben – életemben először – együtt játszom. Oda voltam a gyönyörtől, hogy ő lesz a feleségem. Erre, amikor ezt a bizonyos „fiatalkori” szcénát vettük fel, telenyomták a képünket mindenféle pontszerű cuccokkal, hogy leképezzék a mimikánkat. „Hát, nem így gondoltam, Michelle” – mondtam zavaromban. A legszebb viszont tényleg az volt, amikor a moziban azt láttam: nem csak most, de harminc évvel ezelőtt is már együtt voltam Michelle Pfeifferrel. - Ne értse félre a kérdést: ugye, nem tervezi a visszavonulást?  - Nem látok semmilyen okot, amiért kellene.   

Névjegy

Michael Douglas (New Brunswick, New Jersey, 1944. szeptember 25. –) az egyik legelismertebb amerikai színész és producer, Kirk Douglas fia. Oscar-díjat kapott 1976-ban producerként a Száll a kakukk fészkére című Forman klasszikus létrehozásáért, majd 1988-ban a Tőzsdecápákban nyújtott alakításáért.

2018.07.23 12:00
Frissítve: 2018.07.23 14:33

Jó itt lakni – 90 éves a Gombaszögi Nyári Tábor

Publikálás dátuma
2018.07.22 19:58

Fotó: /
A felvidéki fiatalok legfontosabb nyári fesztiválján jártunk, ahol nincs térerő, alapfelszerelés a gumicsizma, de nem dísznek van a programfüzetbe biggyesztve, hogy szabadegyetem.
Dél is elmúlt már, de a tábor mintha még mindig ébredezne. A levegőben sparheltes lepény illata terjeng – a szalonnásnál finomabb fesztiválkaját még nem találtak fel –, a szomszéd asztalnál néhányan azt próbálják megfejteni, mit jelenthet a palacsintás bódé oldalán virító „ordás” felirat. A Gombaszögi Nyári Tábor sok tekintetben olyan, mint egy időutazás: mintha csak a kilencvenes évek végét írnánk, és a Sziget Fesztiválon járnánk. A táborozók komótosan sétálnak a zuhanyzók felé törölközőbe burkolva. Az ételsoron mindenhol más zene szól – de egyik sem olyan hangosan, hogy az megzavarja a még a tegnap hatása alatt állókat. A programsátrakban viszont már javában folynak a beszélgetések: hol a futballvébét elemzik, hol párkapcsolati témákat feszegetnek, hol pedig nemzetiségi kérdésekkel, oktatásügyi dolgokkal foglalkoznak a szakemberek. Közönség még a kora reggeli órákban is akad mindenhol: a „szabadegyetem” szó itt nem a hangzás kedvéért van a programfüzetbe biggyesztve. A programok közül egyértelműen a kulturális-közéleti serpenyő felé billen a mérleg, noha lehet túrára indulni a közeli cseppkőbarlangba, van paintball, medence, függőhíd, óriáshinta – és a kiírás szerint iszapbirkózás is. Ez utóbbiból némileg minden lakónak kijut: Gombaszög völgyben fekszik, a hegyek pedig minden nap lehúzzák az esőt, így a felkészült fesztiválozók gumicsizmát is csomagolnak. És ha már a völgynél tartunk: térerő nincs, az internetről meg már a megérkezéskor lemondtunk. Épp ez adja Gombaszög vadromantikáját: ott kell lenni, meg kell élni ahelyett, hogy kifelé kommunikálnánk. Ezért folyamodunk mi is a kóstoláshoz a Google helyett az ordás palacsinta tekintetében. Megéri: isteni.
Szívesen elcipelném ide azt, aki azt szajkózza, hogy a fesztiválozás műfaja maga a kulturális-erkölcsi métely: az irodalmi sátorban törökülésben isszák az írók-költők szavait a táborlakók, a folkszínpad felől jófajta felvidéki népzene szűrődik a vegán turmixokat kínáló pult felé. A jurták tövében lovak legelésznek, az egyik sátorban jógaoktatás folyik, s miközben próbáljuk eldönteni, mit együnk, mielőtt belevetjük magunkat a koncertekbe, megjelenik egy simogatásra Bordás Jakab, a fesztivál hivatalos kutyája, saját arcképes igazolvánnyal. Jakab (beszédes vezetékneve akkori lerobbant egészségi állapotára utal) az erdőből érkezett, Isten tudja, milyen előélet után döntött úgy, hogy itt szeretne lakni. Ahogy elnézem a tömeget, jó páran maradnának itt egész évre. A GombaOviban egész nap szakemberek vigyáznak a gyerekekre, így a szülők bátran kikapcsolódhatnak. Már a stáb felhívása – „este hatig mindenki szedje össze a pereputtyát” – megmosolyogtat, ám, hamarosan abba is beavatnak a veterán gombaszögiek, miért épp egy veréb a tábor emblémája. Az egyébként Magyarországon is ismert, mondjuk úgy, frivol tábori nóta idecitálásától azonban most eltekintenék. Kellő mennyiségű Kofolával felszerelkezve elindulunk a nagyszínpadhoz. Ez is a régi Szigeteket idézi, amikor a Világzenei nagyszínpad előtti dombon heverészve lehetett bólogatni, elmerülni a jobbnál jobb fellépők zenéjében. Az Akkezdet Phiai – a délután még az irodalmi sátorban szórakoztató slammer, Saiid, illetve Závada Péter költő-slammer duója – koncertje sajátos fordulatot vesz a nagyszínpadon. Az elromlott keverő miatt előbb a cappella rapet kapunk, aztán Said új szövegeiből némi ízelítőt. Miközben a technikusok igyekeznek megoldani a problémát, Závada félig humorosan felteszi a kérdést: nincs valakinél egy Závada-verseskötet? Nos, van: a közönség tapsvihar kíséretében adogatja előre a szerző Roncs szélárnyékban című kötetét. Lesz vers, lesz hang is, folytatódik a koncert az olyan AKPH-klasszikusokkal, mint a Kottazűr vagy a történtek tükrében egészen új színezetet kapó Mivel játszol, amelynek refrénje úgy szól: „A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene. A kérdés, hogy átérzed-e”. 
Gombaszögön 1928 óta táborozik szervezetten a magyar fiatalság, az itteni szórakozás és a kulturális programok mindig is kiemelten fontos szerepet játszottak a felvidékiek életében. Ennek megfelelően komolyan képviselteti magát a Felvidék két legfontosabb magyar médiuma, az Új Szó és a Pátria Rádió, a Fórum Kisebbségkutató Intézet fotókiállításán pedig láthatjuk magunk is: a változó idők és szelek ellenére Gombaszög valóságos fogalom az itteni magyarság körében. Sokan pedig éppen Magyarországról jönnek minden évben, hogy töltekezzenek a háborítatlan tábori hangulatból. „Ennyi fának még sosem rappeltünk” – nevet Saiid a lassan sötétbe burkolózó szalóci táj felé, aztán rákezd emblematikus, Egy ház című dalára: „Egy házam van, annak az égbolt a teteje / padló a végtelen föld, falak nincsenek / Apám a Nap, a Hold anyám, csillagok a gyermekek / Határtalan horgolják illatok a kertemet”.
2018.07.22 19:58
Frissítve: 2018.07.23 14:24