Az újságba csomagolt nadrág - A Kossuth-díjas meseíró

Publikálás dátuma
2017.12.30 06:06

Fotó: /
Az elkóborolt mackótól a Kossuth-díjig – a meseírók közül Lázár Ervin, Janikovszky Éva és Csukás István után negyedikként érdemelte ki a kitüntetést Fésűs Éva.
Mai történet
Hol volt, hol nem volt, a váci piarista templom közelében, egy apró házikó emeleti szobájában egy kislány éldegélt közjegyző apukájával és háztartásbeli anyukájával. No és a nagymamával, aki a legnagyobb ínség közepette is elhozta sokat betegeskedő unokája szobájába a királyfikat, hercegkisasszonyokat, boszorkányokat, a szegény ember legkisebb, ám legleleményesebb fiát, mackókat, nyuszikat, rókákat, sárkányokat, hogy elfeledtesse gyermek szenvedéseit. A legtöbbször A három kívánság hangzott el a szobácskában, mert a kicsi lány olyan, de olyan jóízűen tudott nevetni, amikor a feleség meggondolatlansága miatt a szegény ember orrára nőtt a kolbász.
A kislány aztán felcseperedett, az elemi iskola után a Karolina Kereskedelmi Középiskolában tanult tovább, majd drogista segédvizsgát tett. A háború alatt felkötött karral járt dolgozni, nehogy elvigyék ingyenmunkára a katonai mosodába – még be is jódozta a könyökénél a gyolcsot, mintha átütött volna a seb –, s árulta a parfümöt, a krémeket, a lúgkövet, a falusiak által csak sárga krémnek nevezett rühkenőcsöt vagy a huszárzsírként emlegetett tetűkenőcsöt. Sőt, egy parasztember egyszer ördögszart kért tőle, s míg a tanonckislány pironkodott, a segédek spirituszba áztatott növényt adtak a vevőnek – fogfájásra. Aztán államosították a drogériát, a fiatal lány Budapesten keresett munkát gyors- és gépíróként, hogy aztán mesebeli módon kezdjen új életet Kaposváron párjának oldalán. Az új otthonhoz és munkahelyhez hamarosan új hobbi is párosult, egy véletlennek köszönhetően meséket kezdett írni a rádiónak: megszületett a fogfájós nyuszi története, aztán Toppantó királykisasszonyé, majd Kukkantó manó, Csupafül, Tüskeböki, Csacsi Tóni és a többiek kalandjai. A mai középgeneráció a tévéből, a nagyétkű Palacsintás király kapcsán ismerhette meg a nevét: a fiúk fülig szerelmesek voltak Kökényszemű Katicába, mind elátkozták Derelyét, a minden hájjal megkent főszakácsot, s szurkoltak a gonosz ellen küzdő Éliás királyfinak. De imádták minden hősét – több mint kétszáz meséje úgy kéttucatnyi kötetben látott napvilágot –, s a népszerűség elől magát mindig távol tartó asszony azt vette észre, egyre gyűlnek az ilyen-olyan kitüntetések a szoba polcain, míg végül az idén, a hazai meseírók közül – Lázár Ervin, Janikovszky Éva és Csukás István után – negyedikként Fésűs Éva is átvehette a Kossuth-díjat is.



- Melyik mese kerül terítékre ünnepi fogásként?

- Nem biztos, hogy mesélek, ki tudja, lesz-e rá igény.

- A dédunokák biztosan szeretnék.

- Bejelentkezett néhány unokám, hogy jönnek az ünnepekre, s ők hozzák a gyerekeiket is. Leszünk páran.

- Ha mindenki eljönne…

- ...nem férnénk el. Tavaly, a kilencvenedik születésnapomon is ki kellett bérelni egy termet: negyvenhárman gyűltünk össze. Szerencsére nagy a család. Három gyermekem, tizenkét unokám és másfél tucat dédunokám van.

- Vagyis meghallgattatott a fohásza.

- Mindig is nagy családra, gyerekekre vágytam. Azért is nem lettem költő, azok általában boldogtalanok. Nem akartam ilyen életet, ezért is hagytam fel jó néhány évtizedre a verseléssel.

- Pedig igazából mindent egy versnek köszönhet.

- Kamaszlányként Vácon laktunk, s írogattam, az egyik zsengémet elküldtem a Nemzeti Újságnak, meg is jelent. Temesi Lajos apja szabó volt, s valaki éppen ebbe a számba csomagolva vitt el hozzájuk egy nadrágot. Lajos viszont mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került, így talált rá a versemre. Megtetszett neki, írt egy levelet a kiadóba, válaszoltam, majd egyre gyakrabban jött a postás: persze nem kell nagy dolgokra gondolni, jellemzően könyvekről, költészetről, művészetről írtunk egymásnak.

- Aztán kitört a háború.

- Lajos bevonult, az utolsó levelét Rajkáról írta, hogy megindították az alakulatát Németország felé, ahol fogságba esett. Elvitték a Szovjetunióba, Szmolenszkbe. Két hastífusz után csak ’49-ben került haza Kaposvárra. Egyik nap két revizor toppant be hozzájuk, kiderült, hogy váciak. Bevillant neki a verselő kislány, így megkérdezte az ellenőröket, ismernek-e. Kiderült, egy drogériában dolgozom, erre megint írt egy levelet, beszámolt a háborúról, a terveiről, a jövőről. Melybe, ha úgy gondolnám, helyem lenne. Én pedig eljöttem az ismeretlenbe.

- Nem sajnálta otthagyni a rokonokat, a barátokat, a munkáját?

- Cukormázasan hangzik, de a szívem idehúzott. A drogériát pedig úgyis államosították. Éppen, amikor letettem a segédvizsgát, s készültem a mesterkurzusra. Így hát kitanultam a gyors- és gépírást, elhelyezkedtem az Országos Szövetkezeti Hitelintézetnél, és abbahagytam a verselést.

- Jöttek helyette a mesék.

- Véletlenül. A legelsőt a kisfiamnak írtam, aztán megmutattam néhány embernek. Ők biztattak, küldjem el a rádiónak. Sikere lett. És elveszett...

- Miről szólt?

- Egy engedetlen, szófogadatlan mackóról.

- Medvéről? Azt hittem, a nyuszikat kedveli.

- Talán legismertebb főhősöm, Csupafül, valóban nyúl. Akkoriban a macik uralták a meséket, és valami újat szerettem volna. Gyerekkoromban amúgy is volt egy piros szemű, fehér nyuszim. Amit a szemem láttára vitt el a szomszéd macskája.

- Csupafül igencsak hosszú életű lett.

- Váradi Hédi mesélte estéken át a rádióban, s a végén még mesejátékot is készítettek belőle.

- A csodálatos nyúlcipőt. Nívódíjat is kapott.

- Ez volt az első nagyobb elismerésem.

- Még ekkor sem gondolt rá, hogy ne csak a szabadidejében írjon?

- A rádiónál többször felajánlották, menjek el szabadúszónak, de három gyermeket neveltünk, nem kockáztathattam. Az írás megmaradt érdekes elfoglaltságnak. Persze így azért rengeteg jó ötlet szállt el munka közben. Hiába akartam leírni, szólt a főnököm a vasgyárban, az Állatforgalminál, vagy végül a Köjálnál, hogy Éva, fogja a noteszét, diktálok, vagy mentünk a termelési értekezletre…

- A palacsintás király után sem mert váltani? Az országos siker és ismertség csak adott volna annyi biztosítékot.

- Az anyagi része sohasem érdekelt az írásnak. Sokkal fontosabb volt az örömszerzés. Boldog voltam, amikor a gyerekek megkedveltek egy figurát. Meg aztán féltem, hogy nem tudok teljesíteni: a rádiónál szigorú határidőkkel és terjedelmekkel dolgoztunk. Az Óvodások műsorában például majd’ száz rész ment le az Így kell járni! című közlekedési ismeretterjesztő műsorból.

- Sztankay István teknősként oktatta a városba készülő hebrencs mókust a közlekedés szabályairól.

- És adás előtt a rendőrség mindig bekérte meghallgatni az anyagot, hogy szakmailag megfelelő-e…

- Még jó, hogy nem lett ügy belőle…

- Soha semmi problémám nem adódott. A Rádiónál tudták, templomba járunk, a gyerekek hittanra, sőt, a fiam Pannonhalmára került gimnáziumba, szóba sem került a világnézetem. Persze a mesékben nem politizáltam, s meg kellett kötnöm bizonyos kompromisszumokat: a Mikulás nálam is Télapó lett, a karácsony fenyőünnep, s megértettem, a Jézuskáról nem kell írni…

- Előkerülhetett később, a versekben.

- Tizenöt éve halt meg a férjem, akkor úgy éreztem, nem tudok több boldog-varázslatos történetet kitalálni. Még egy meseregényt is félbe hagytam. Azt hittem, sohasem fogok már írni, aztán valahogy visszataláltam a versekhez. Persze csak magamnak, a fióknak szántam, ahogyan anno középiskolásként is. Aztán a Somogy folyóirat szerkesztője elkérte őket, majd rábeszélt, hogy hadd jelentesse meg őket.

- Mára pedig nemcsak kötetekbe rendezték őket, de jó néhányat meg is zenésítettek közülük.

- Én lepődtem meg a legjobban… Legalább annyira, mint amikor több évtized kaposvári lét után kiderült, akad némi kötődésem korábbról is a városhoz. Innen indult ugyanis Kaposvár egyik büszkesége, a dédapám, Kozma Sándor, az első magyar főügyész. Talán ezért jöttem ide anno olyan könnyen.

- Ha nincs az az újságba csomagolt nadrág…

- Sohasem gondolkodtam rajta, pedig mostanában sokat fürkészem az emlékeimet: mi volt szép, mi lehetett volna szebb és mi volt szörnyű, ami miatt reménytelennek tűnt minden. Aztán utóbbiak hamar háttérbe szorulnak, s maradnak a jó dolgok, a pozitívumok. Máshogy szerintem nem is lehet élni. Ahogy mesét írni sem. Igaz, erre csak mostanában jöttem rá.

Névjegy
Fésűs Éva
1926-ban született Cegléden, majd Kiskunhalason élt családjával.
1938-ban költöztek Vácra.
1950- óta él Kaposváron.
1958-tól a Magyar Rádió külsős munkatársa ként dolgozott.
1969-től a Magyar Televíziónak is dolgozott.
1984-ben megkapta az MTV nívódíját és a Szakszervezetek megyei Tanácsa művészeti díját.
1994-ben Kaposvár város szolgálatáért elismerésben részesült.
2001-ben a gyermekkönyvek nemzetközi tanácsának (YBBY) életműdíjával tüntették ki.
2004-ben Kaposvár díszpolgára lett.
2006-ban átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.
2008-ban Somogyi Prima-díjat kapott.
2014-ben megkapta a legnagyobb somogyi kitüntetést, a Pro Comitatu Somogy-díjat, s kiérdemelte a Stephanus-díjat.
2017-ben Kossuth-díjjal tüntették ki és megkapta Vác díszpolgári címét is.


2017.12.30 06:06

Michael Douglas: A hidegháború hangulata kísért Európában

Publikálás dátuma
2018.07.23 12:00

Fotó: GETTY IMAGES/ RICHARD LAUTENS
Az Oscar-díjas színész szerint a társadalmat átitatja a méreg, sokfelé sérül a demokrácia, a mozi pedig háttérbe fog szorulni a streaming miatt.
Michael Douglas hetvenhárom évesen olyan lelkes és vibráló, mintha csak most ért volna a csúcsra. Pedig kapott ő már Oscar-díjat producerként, majd színészként is. Most „csak” visszatért a mozivászonra A Hangya és a Darázs című Marvel-moziban, melynek a párizsi díszbemutatója után beszélgettünk.
- Immár másodszor alakítja Dr. Hank Pym-et, azaz az eredeti Hangyát a Marvel univerzumban. Hogyan látja a nagy Marvel – DC háborút? - Jó kérdés. Sehogy, mert fogalmam sincs a képregények világáról. Négy évvel ezelőtt elküldték nekem A Hangya forgatókönyvét, először azt hittem, hogy valami természetfilmet kellene narrálnom, aztán észrevettem, hogy a forgatókönyvvel jött egy csomó képregény is. Elolvastam őket, és tetszett, hogy életemben először zöld háttér előtt kell majd színészkednem. Eddig csupán emberi karaktereket alakítottam… Tulajdonképpen addig a pontig csak egyetlen szuperhősfilmet láttam, a Vasember első részét, de csak azért, mert Robert Downey Jr. hívott, akivel együtt forgattuk a Wonder Boys – Pokoli hétvégét. Aztán jött a forgatás, és mondogatják nekem, hogy ide nézzek, onnan meg lőnek rám, szóval kellőképpen zavarba jöttem. Zöld háttér előtt játszani kemény meló! Amúgy meg a Marvelről ma azt gondolom, hogy minden filmjük sikeres, ilyet még nem láttam soha. Le a kalappal. - Feminista filmnek tatja A Hangya és a Darázst?  - Feminista film?... Hát, az biztos, hogy az egyik főhős nő, és ez még ma is eléggé ritka esemény. Sőt, még a főgonosz is nő! A Weinstein-botrány egyik fontos hatása, hogy egyre több női szakember, rendező, operatőr jut lehetőséghez. De nem hiszem, hogy ennek vagy a feminizmusnak bármi köze lenne A Hangya és a Darázshoz, ami lássuk be: két órányi, borzasztó sok pénzből készült szórakoztatás.   - A gyerekeivel sem nézett soha szuperhősfilmeket? - Nem, mert a gyerekek ma már az iPadon moziznak, miközben ki sem kelnek az ágyból. Nem fogok melléjük feküdni. A nagyobbik fiam pedig nem néz ilyeneket, ő egy igazi történelem-faló, így szinte csak dokumentumfilmeket néz. Kivételt tett A Hangya első részével, majd azt mondta: „Papa, ez jót fog tenni a karrierednek. Törekedj arra, hogy benne legyél a második részben is!”  - Miután nagyon energikus passzban van, muszáj rákérdeznem: mitől boldog ennyire? - Viccel? Túléltem a rákot, teljesen felépültem és hetvenhárom évesen fontos szereplője vagyok Hollywood legfontosabb franchise-ának, mely a tökéletes eszképizmust hirdeti. Emellett természetesen próbálom nem felizgatni magam a világ olyan dolgaival, melyekre úgysincs semmilyen ráhatásom.    - De úgy tudom, elkötelezett demokrataként a híreket még mindig elolvassa és rendszeresen jól fel is húzza magát rajtuk.  - Értékelem a tájékozottságát, tényleg így van, bármennyire is szeretnék erről leszokni. De nem lehet, nem szabad. Lépni kell, mert a társadalmat és a közvéleményt átitatja a méreg, a rák. A demokrata párttal együttműködve most azon dolgozom, hogy az időközi választásokon nyerjünk, és megalapozzuk egy demokratikus kongresszus létrejöttét. Arra is nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a Mueller-vizsgálat eredménye. Szóval, sok probléma van az Egyesült Államokban, de az, hogy olyan országokban, mint Magyarország, Lengyelország, Törökország vagy Olaszország, sérül a liberális demokrácia intézménye, kétségbeejtő. A hidegháború hangulata kísért Európában.    - Azt mondta: mindig csak drámai karaktereket alakított. Ezekre a lehetőségekre ugrott csak korábban? - Nem, én egészen másképp működök, mint egy átlagos színész, mert én elsősorban producer vagyok. Amikor a kezembe kerül egy forgatókönyv, nem a szerepet nézem elsősorban, hanem magát a filmet. Ha úgy érzem, hogy a könyv hat rám, elemzem, és ha jó filmet remélek, akkor nézem csak alaposabban, milyen is nekem járó szerep. Ami olykor jó, máskor pedig Sharon Stone a szerencsésebb. Azt tudtam, hogy Verhoevennel nagyon erős lesz az Elemi ösztön, és bármilyen kisebb szerepet is elvállaltam volna benne.    - Ha mar szóba hozta: mit gondol, Hollywoodban ma le lehetne forgatni egy, a szexualitás terén olyan nyers és belemenős filmet, mint az Elemi ösztön?  - Hát, készült egy folytatása is, én nem láttam, de úgy hallottam, eléggé pocsék (nevet). Nézze, a kérdésére a válasz: igen is, meg nem is. Hollywoodi nagy stúdió már biztosan nem vállalná be, de itt van ez az új csodálatos találmány, a streaming, ahol minden lehetséges. A Szilícium-völgy megeszi az álomgyárat reggelire. Ott van például a Netflix, pont most fejeztem be nekik egy komédia sorozatot, a The Kominsky Method-ot. Már csak azért is zseniális, mert nincs reklám, így egy-egy epizód hossza sincs behatárolva. A feleségem, Catherine (Zeta-Jones) pedig a Hulunak és a Facebooknak készít egy szériát. Nézzük a számokat: 2018-ban a csak a Netflix 8 milliárd dollárt költ tartalomgyártásra.    - De nem sajnálja a mozit? - Dehogynem. Ha tehetem megyek, főleg IMAX-be. De akkor térjünk vissza a számokhoz. A Netflix díja tíz-tizenkét dollár havonta, ezt szorozzuk be a 130 millió előfizetővel. Ez másfél milliárd dollár bevételt jelent havonta, és 18 milliárdot évente. A mozi háttérbe fog szorulni, olyan különleges eseménnyé fog válni, mint a színház. De persze, van olyan hely a világon, ahol most van a mozik forradalma: Kína. - Van olyan, amit esetleg megbánt a karrierje során?  - Mindig is ösztönös alkat voltam és szerettem kockáztatni, gondoljon csak mondjuk a Száll a kakukk fészkére című filmre, melynek a producere voltam, vagy a Kína szindrómára, melyben szerepeltem. Volt egy tévésorozatom a hetvenes években, a San Francisco utcáin, ami az Egyesült Államokban nagy siker volt. - Magyarországon is.  - Komolyan? Nem tudtam, hogy Kelet-Európában is sugározták. Tudja, annak idején szinte lehetetlen volt az átjárás a tévé és a mozi között. A filmsztár a mozicsillagot jelentette, akiért az emberek fizettek, hogy láthassák, a tévészínészek meg lesajnált figurák voltak, akiket ingyen néznek. Amikor megkaptam az Oscar-díjat a Száll a kakukk fészkére producereként, mindenki azt kérdezte tőlem értetlen arccal: na, de miért akarsz te színészkedni? Ezután az történt, hogy producerként remek filmeket tudtam tető alá hozni, melyekben a stúdiók miatt nem tudtam szerepet kapni. Például én voltam a producere a John Carpenter rendezte Csillagembernek, én szerettem volna eljátszani a címszerepet, de a pénzemberek nem járultak hozzá. Így fel kellett hívnom Jeff Bridges-t. - Mi történt, miután megkapta színészként is az Oscar-díjat a Tőzsdecápákért?  - Hát, akkor bekövetkezett, amire vágytam, immár úgynevezett bankképes sztár lettem. Persze, megtanultam, hogy nem mindig jó az, amire az ember vágyakozik. Túlságosan fontos lettem: Oscar-díjas producer és színész egyben. Túl sok mindennel foglalkoztam, ki sem látszottam a munkából. Visszatérve a kérdésre, amit megbántam, az az volt, hogy nem építettem le a produceri cégemet, és nem élveztem ki azt, hogy végre filmsztár lehetek. - De azért csak büszke a karrierjére, nem?  - A produceri énem válaszol egy sporthasonlattal: jó az átlagom. Kritikai és bevételi szempontból egyaránt. - Édesapja adott tanácsokat annak idején?  - Hogyne adott volna. Például azt, hogy folyamatosan eddzem a testemet. Neki még most, 101 évesen is van személyi edzője. Erről jut eszembe, amikor 90 éves volt, izgatottan felvívott, hogy meghalt Mike, az akkori edzője. Aki 94 éves volt (nevet). Amúgy a legfontosabb tanácsa a showbizzel kapcsolatban az volt: „Teljesíts a maximumon, minden mást szarj le!” - Mi lesz, ha az ön gyerekei is színészek akarnak lenni?  - Semmi, mert már azok. Örülök, hogy nem rettentek meg a felmenőiktől… - Mit szólt ahhoz, amikor először meglátta a digitális technika következtében a harminc évvel korábbi önmagát A Hangya és Darázsban?  - Először is: imádom Michelle Pfeiffert, akivel ebben a jelenetben – életemben először – együtt játszom. Oda voltam a gyönyörtől, hogy ő lesz a feleségem. Erre, amikor ezt a bizonyos „fiatalkori” szcénát vettük fel, telenyomták a képünket mindenféle pontszerű cuccokkal, hogy leképezzék a mimikánkat. „Hát, nem így gondoltam, Michelle” – mondtam zavaromban. A legszebb viszont tényleg az volt, amikor a moziban azt láttam: nem csak most, de harminc évvel ezelőtt is már együtt voltam Michelle Pfeifferrel. - Ne értse félre a kérdést: ugye, nem tervezi a visszavonulást?  - Nem látok semmilyen okot, amiért kellene.   

Névjegy

Michael Douglas (New Brunswick, New Jersey, 1944. szeptember 25. –) az egyik legelismertebb amerikai színész és producer, Kirk Douglas fia. Oscar-díjat kapott 1976-ban producerként a Száll a kakukk fészkére című Forman klasszikus létrehozásáért, majd 1988-ban a Tőzsdecápákban nyújtott alakításáért.

2018.07.23 12:00
Frissítve: 2018.07.23 14:33

Jó itt lakni – 90 éves a Gombaszögi Nyári Tábor

Publikálás dátuma
2018.07.22 19:58

Fotó: /
A felvidéki fiatalok legfontosabb nyári fesztiválján jártunk, ahol nincs térerő, alapfelszerelés a gumicsizma, de nem dísznek van a programfüzetbe biggyesztve, hogy szabadegyetem.
Dél is elmúlt már, de a tábor mintha még mindig ébredezne. A levegőben sparheltes lepény illata terjeng – a szalonnásnál finomabb fesztiválkaját még nem találtak fel –, a szomszéd asztalnál néhányan azt próbálják megfejteni, mit jelenthet a palacsintás bódé oldalán virító „ordás” felirat. A Gombaszögi Nyári Tábor sok tekintetben olyan, mint egy időutazás: mintha csak a kilencvenes évek végét írnánk, és a Sziget Fesztiválon járnánk. A táborozók komótosan sétálnak a zuhanyzók felé törölközőbe burkolva. Az ételsoron mindenhol más zene szól – de egyik sem olyan hangosan, hogy az megzavarja a még a tegnap hatása alatt állókat. A programsátrakban viszont már javában folynak a beszélgetések: hol a futballvébét elemzik, hol párkapcsolati témákat feszegetnek, hol pedig nemzetiségi kérdésekkel, oktatásügyi dolgokkal foglalkoznak a szakemberek. Közönség még a kora reggeli órákban is akad mindenhol: a „szabadegyetem” szó itt nem a hangzás kedvéért van a programfüzetbe biggyesztve. A programok közül egyértelműen a kulturális-közéleti serpenyő felé billen a mérleg, noha lehet túrára indulni a közeli cseppkőbarlangba, van paintball, medence, függőhíd, óriáshinta – és a kiírás szerint iszapbirkózás is. Ez utóbbiból némileg minden lakónak kijut: Gombaszög völgyben fekszik, a hegyek pedig minden nap lehúzzák az esőt, így a felkészült fesztiválozók gumicsizmát is csomagolnak. És ha már a völgynél tartunk: térerő nincs, az internetről meg már a megérkezéskor lemondtunk. Épp ez adja Gombaszög vadromantikáját: ott kell lenni, meg kell élni ahelyett, hogy kifelé kommunikálnánk. Ezért folyamodunk mi is a kóstoláshoz a Google helyett az ordás palacsinta tekintetében. Megéri: isteni.
Szívesen elcipelném ide azt, aki azt szajkózza, hogy a fesztiválozás műfaja maga a kulturális-erkölcsi métely: az irodalmi sátorban törökülésben isszák az írók-költők szavait a táborlakók, a folkszínpad felől jófajta felvidéki népzene szűrődik a vegán turmixokat kínáló pult felé. A jurták tövében lovak legelésznek, az egyik sátorban jógaoktatás folyik, s miközben próbáljuk eldönteni, mit együnk, mielőtt belevetjük magunkat a koncertekbe, megjelenik egy simogatásra Bordás Jakab, a fesztivál hivatalos kutyája, saját arcképes igazolvánnyal. Jakab (beszédes vezetékneve akkori lerobbant egészségi állapotára utal) az erdőből érkezett, Isten tudja, milyen előélet után döntött úgy, hogy itt szeretne lakni. Ahogy elnézem a tömeget, jó páran maradnának itt egész évre. A GombaOviban egész nap szakemberek vigyáznak a gyerekekre, így a szülők bátran kikapcsolódhatnak. Már a stáb felhívása – „este hatig mindenki szedje össze a pereputtyát” – megmosolyogtat, ám, hamarosan abba is beavatnak a veterán gombaszögiek, miért épp egy veréb a tábor emblémája. Az egyébként Magyarországon is ismert, mondjuk úgy, frivol tábori nóta idecitálásától azonban most eltekintenék. Kellő mennyiségű Kofolával felszerelkezve elindulunk a nagyszínpadhoz. Ez is a régi Szigeteket idézi, amikor a Világzenei nagyszínpad előtti dombon heverészve lehetett bólogatni, elmerülni a jobbnál jobb fellépők zenéjében. Az Akkezdet Phiai – a délután még az irodalmi sátorban szórakoztató slammer, Saiid, illetve Závada Péter költő-slammer duója – koncertje sajátos fordulatot vesz a nagyszínpadon. Az elromlott keverő miatt előbb a cappella rapet kapunk, aztán Said új szövegeiből némi ízelítőt. Miközben a technikusok igyekeznek megoldani a problémát, Závada félig humorosan felteszi a kérdést: nincs valakinél egy Závada-verseskötet? Nos, van: a közönség tapsvihar kíséretében adogatja előre a szerző Roncs szélárnyékban című kötetét. Lesz vers, lesz hang is, folytatódik a koncert az olyan AKPH-klasszikusokkal, mint a Kottazűr vagy a történtek tükrében egészen új színezetet kapó Mivel játszol, amelynek refrénje úgy szól: „A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene. A kérdés, hogy átérzed-e”. 
Gombaszögön 1928 óta táborozik szervezetten a magyar fiatalság, az itteni szórakozás és a kulturális programok mindig is kiemelten fontos szerepet játszottak a felvidékiek életében. Ennek megfelelően komolyan képviselteti magát a Felvidék két legfontosabb magyar médiuma, az Új Szó és a Pátria Rádió, a Fórum Kisebbségkutató Intézet fotókiállításán pedig láthatjuk magunk is: a változó idők és szelek ellenére Gombaszög valóságos fogalom az itteni magyarság körében. Sokan pedig éppen Magyarországról jönnek minden évben, hogy töltekezzenek a háborítatlan tábori hangulatból. „Ennyi fának még sosem rappeltünk” – nevet Saiid a lassan sötétbe burkolózó szalóci táj felé, aztán rákezd emblematikus, Egy ház című dalára: „Egy házam van, annak az égbolt a teteje / padló a végtelen föld, falak nincsenek / Apám a Nap, a Hold anyám, csillagok a gyermekek / Határtalan horgolják illatok a kertemet”.
2018.07.22 19:58
Frissítve: 2018.07.23 14:24