Adyt nem hagyjuk!

A Nyugat nagyjai megküzdenek a zombikkal a New York kávéházban, szerzőnk pedig alámerül a képregények számára eddig ismeretlen világába.

Vak vezet világtalant. Nem hiszem, hogy lapunk olvasói a trendi képregényeken nőttek föl, ahogy én sem. Sokkal inkább a Nyugat folyóirat alkotóinak bűvöletében. Ahogy én is. Sőt azt is valószínűnek tartom, hogy az egész képregényesdit gyerekes játszadozásként, amolyan tömegkulturális őrületként fogják föl, amit nem érdemes komolyan venni.

Azt azért remélem, hogy legalább annyira nyitottak, mint én, és velem tartanak, hogy kiderítsük, mi a fene lehet 260 oldalnyi fekete-sárga rajz azzal a címmel, hogy Nyugat+zombik.

A nyugatosok Ady vezérletével kirajzanak a körútra

Még olvasás – mit is beszélek?!, nézegetés – előtt belém hasított, hogy „És összecsaptunk. Rengett a part, / Husába vájtam kezemet, / Téptem, cibáltam. Mindhiába.” Lehet a Harc a nagyúrral sorait úgy venni, mint föltámasztott halottakkal való soha véget nem érő küzdelmet?! Amit Ady elveszíthet, miáltal maga is zombivá lesz?

Előre bocsátom, hogy ez a könyv egyik alapkérdése: zombi-e már a Nyugat szellemi vezére. Vagy vudu-varázslat hatása alatt állt mindig is, mámoros révületben írta életünk meghatározó költeményeit? Megmenekülhet? És a többiek?

Ó, jaj, nem lehet igaz! Tóth Árpád, a kölyök, Karinthy Frici, Kosztolányi Dide – és alteregója, Esti Kornél – meg Morzsi, azaz Móricz Zsigmond és Józsi, azaz Csáth Géza mind egy-egy képregénykaraktert kapnak. A róluk való tudásunk leegyszerűsített megtestesítőjeként vetik bele magukat a véres harcba. Mert valamikor az I. világháború közepén elözönlik törzshelyüket, a New York kávéházat a zombik. A magyarok.

A főnök pedig Szent Mihály, vagyis maga Babits, aki ráadásul egy szerelmi-szexuális kaland főhőse is egyben.

Kapkodom a fejem, de közben büszke vagyok, mennyi mindent értek irodalomtörténeti ismereteim alapján. Például, hogy Csáth orvos volt és nem piát, hanem ópiátot vett magához, eredeti neve meg Brenner József, innen a Józsi. Csak hát mennyi mindent meg nem érthetek, mert fogalmam sincs a nemzetközi meg magyar képregény-történeti utalásokról. Pedig sejtem, hogy azok is magával ragadók lehetnek a rajtuk szocializálódottaknak.

Nem vagyok ahhoz sem szokva, hogy nem elég ránézni a képecskékre, elolvasni a buborékokban a szereplők szavait, de tanulmányozni kell a rajzot, vissza-visszalapozni, megérteni, mi történt két képkocka között. Mert bármennyire mozgalmas műfaj ez, nem mozgókép: valahonnan valahová csak agyi rásegítéssel lehet eljutni. Mint a jó irodalmi művekben is, nem?

Összművészeti alkotás, a könyvből kibeszélő szerző fejezetenként zenét is ajánl hozzá, aláfestő, megvilágosító, szórakoztató darabokat. Elsőre nélkülöztem őket, de legközelebb csakis hallgatásuk közben lapozom végig ezt a könyvnek látszó, multikulturális tárgyat.

Mert lesz legközelebb!

Közösségi finanszírozásból

Csepella Olivér, a Csaknekedkislány nevű rock -– vagy milyen – zenekar énekese, grafikus 2014-ben közzé tett néhány rajzot az interneten, és gyűjteni kezdett arra, hogy elkészüljön ez a képregénykönyv. Az első napon (!) összejött a megcélzott hárommillió forint, a teljes összeadott pénz 7,5 millió lett. Csepella lassan dolgozott, csak nem akart elkészülni a mű. Voltak, akik meg is orroltak rá, mert úgy érezték, elvette a lehetőséget mások ötletei elől. Kérdés, megnyugodnak-e a kedélyek azáltal, hogy most már kézbe vehető az első közösségi finanszírozású magyar képregény.