Adyt nem hagyjuk!

Publikálás dátuma
2018.01.03 06:46
Móricz Zsiga az újságírás lényegét magyarázza
Fotó: /
A Nyugat nagyjai megküzdenek a zombikkal a New York kávéházban, szerzőnk pedig alámerül a képregények számára eddig ismeretlen világába.

Vak vezet világtalant. Nem hiszem, hogy lapunk olvasói a trendi képregényeken nőttek föl, ahogy én sem. Sokkal inkább a Nyugat folyóirat alkotóinak bűvöletében. Ahogy én is. Sőt azt is valószínűnek tartom, hogy az egész képregényesdit gyerekes játszadozásként, amolyan tömegkulturális őrületként fogják föl, amit nem érdemes komolyan venni.

Azt azért remélem, hogy legalább annyira nyitottak, mint én, és velem tartanak, hogy kiderítsük, mi a fene lehet 260 oldalnyi fekete-sárga rajz azzal a címmel, hogy Nyugat+zombik.

A nyugatosok Ady vezérletével kirajzanak a körútra

A nyugatosok Ady vezérletével kirajzanak a körútra

Még olvasás – mit is beszélek?!, nézegetés – előtt belém hasított, hogy „És összecsaptunk. Rengett a part, / Husába vájtam kezemet, / Téptem, cibáltam. Mindhiába.” Lehet a Harc a nagyúrral sorait úgy venni, mint föltámasztott halottakkal való soha véget nem érő küzdelmet?! Amit Ady elveszíthet, miáltal maga is zombivá lesz?

Előre bocsátom, hogy ez a könyv egyik alapkérdése: zombi-e már a Nyugat szellemi vezére. Vagy vudu-varázslat hatása alatt állt mindig is, mámoros révületben írta életünk meghatározó költeményeit? Megmenekülhet? És a többiek?

Ó, jaj, nem lehet igaz! Tóth Árpád, a kölyök, Karinthy Frici, Kosztolányi Dide – és alteregója, Esti Kornél – meg Morzsi, azaz Móricz Zsigmond és Józsi, azaz Csáth Géza mind egy-egy képregénykaraktert kapnak. A róluk való tudásunk leegyszerűsített megtestesítőjeként vetik bele magukat a véres harcba. Mert valamikor az I. világháború közepén elözönlik törzshelyüket, a New York kávéházat a zombik. A magyarok.

A főnök pedig Szent Mihály, vagyis maga Babits, aki ráadásul egy szerelmi-szexuális kaland főhőse is egyben.

Kapkodom a fejem, de közben büszke vagyok, mennyi mindent értek irodalomtörténeti ismereteim alapján. Például, hogy Csáth orvos volt és nem piát, hanem ópiátot vett magához, eredeti neve meg Brenner József, innen a Józsi. Csak hát mennyi mindent meg nem érthetek, mert fogalmam sincs a nemzetközi meg magyar képregény-történeti utalásokról. Pedig sejtem, hogy azok is magával ragadók lehetnek a rajtuk szocializálódottaknak.

Nem vagyok ahhoz sem szokva, hogy nem elég ránézni a képecskékre, elolvasni a buborékokban a szereplők szavait, de tanulmányozni kell a rajzot, vissza-visszalapozni, megérteni, mi történt két képkocka között. Mert bármennyire mozgalmas műfaj ez, nem mozgókép: valahonnan valahová csak agyi rásegítéssel lehet eljutni. Mint a jó irodalmi művekben is, nem?

Összművészeti alkotás, a könyvből kibeszélő szerző fejezetenként zenét is ajánl hozzá, aláfestő, megvilágosító, szórakoztató darabokat. Elsőre nélkülöztem őket, de legközelebb csakis hallgatásuk közben lapozom végig ezt a könyvnek látszó, multikulturális tárgyat.

Mert lesz legközelebb!

Közösségi finanszírozásból
Csepella Olivér, a Csaknekedkislány nevű rock -– vagy milyen – zenekar énekese, grafikus 2014-ben közzé tett néhány rajzot az interneten, és gyűjteni kezdett arra, hogy elkészüljön ez a képregénykönyv. Az első napon (!) összejött a megcélzott hárommillió forint, a teljes összeadott pénz 7,5 millió lett. Csepella lassan dolgozott, csak nem akart elkészülni a mű. Voltak, akik meg is orroltak rá, mert úgy érezték, elvette a lehetőséget mások ötletei elől. Kérdés, megnyugodnak-e a kedélyek azáltal, hogy most már kézbe vehető az első közösségi finanszírozású magyar képregény.

2018.01.03 06:46

Marica a hegedűben – Játék a női hódítással

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:50

Fotó: Seefestspiele Mörbisch/ Jerzy Bin
Mörbischben a Fertő tóra épített hatalmas színpadon augusztus végéig a Marica grófnőt adják. A látványos produkció koreográfusa magyar, Bodor Johanna.
Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak. A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt. 
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.  A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.  A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.

Szép város Kolozsvár

Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.  Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel.  Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna. 
2018.07.20 12:50

Három apa és a rommá botoxolt nagyi garantált siker

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:20

Fotó: AFP/ Aris Messinis
A Mamma Mia! folytatása, a Sose hagyjuk abba atmoszférája sötétebb, mint az első rész, de megdolgozik a happy endért.
A Mamma Mia! első része igazi kultfilm lett Magyarországon. Elképesztő eufória kísérte, több mint 750 ezer jegyet adtak el rá, a mozik annak idején versenyeztek és nagyon nehéz volt olyan embert találni, aki nem szakértette az ABBA musicalt. Hasonló sikert a film csak Svédországban és az Egyesült Királyságban ért el. A magyar robbanás nyilván annak köszönhető, hogy a sláger és retro ideával szabályozott rádiók hazája vagyunk, ahol a hetvenes évek nagybetűs svéd popzenekara még mai is piszok menőnek számít. Phyllida Lloyd rendező művét ennek következtében nálunk a felhőtlen szórakozás szinonimája lett, ez pedig több mint remek teljesítmény egy életigenlő giccstől. Megbocsátottuk minden egyes hibáját, a logikai megbicsaklásokat és valamilyen mágikus oknál fogva nem a fejünket fogtuk, hanem együttérzően hahotáztunk, amikor például Pierce Brosnan torokból dalra fakadt.  Pontosan tíz év telt el a dicsőséges első rész premiere óta, amit meg is tudok érteni, hiszen nem volt túl egyszerű folytatni a történetet. Teljes volt a happy end, Donna (Meryl Streep) megtalálta a boldogságot Sammel (Pierce Brosnan), „lányuk”, Sophie (Amanda Seyfried) pedig elkezdhette a szerencsésnek ígérkező életét, immár három apával. Egyszóval, nem volt ezen túl sokat mit cifrázni, így az írók és a Sose hagyjuk abba alcímmel ellátott folytatás rendezője, Ol Parker, ügy döntött, hogy ugyanazt a sztorit adja elő, csak épp pepitában. Azaz, a produkció fele a múltban, egészen pontosan 1979-ben játszódik, amikor a fiatal Donna (Lily James) kikerül az egyetemről és elindul világgá: először Párizsba és onnan célirányosan a kis görögországi szigetre, ahol végül is megtalálja a helyet, ahol le szeretné élni az életét. Eközben, így vagy úgy, három különböző fiatalember ágyában köt ki. A részelteket ismerjük az első részből, de most látjuk megtörténni is azokat real time. 
A jelenben zajló cselekményszál lényege, hogy Donna már egy éve halott (nem spoiler, tele volt a média azzal, hogy Streep csak pár napot forgatott a stábbal) és lánya, Sophie újra akarja nyitni a hotelt. Hogy a problémák komolyabbaknak tűnjenek, a párja, Sky (Dominic Cooper) sincs vele, mert New Yorkban nyomul. Még a viharfelhők is gyülekeznek... Az első résznek az összes karaktere visszatér a folytatásban (akik nem tudnak énekelni, azokat most nem erőltetik), olykor nehezére is esik az alkotóknak, hogy ennyi karaktert és idősíkot mozgassanak, de egy idő után még a legzordabb kritikus is megadja magát és elkönyveli, hogy itt minden lehetséges, a mese felülírja a valóságot. Például, hogy egy emblematikus zenekar szerepel mindkét idősíkban, vagy hogy Donna egy jedi lovag képességeivel rendelkezik. A Sose hagyjuk abba atmoszférája érdekesen melodramatikus, kvázi sötétebb, mint az első rész, de legalább lehet dolgozni a happy endért. Bár igaz, az abszurditás a köbön akkor következik be, amikor megjön a nagyi bulizni, akit a rommá botoxolt Cher alakít. Annyira rosszul, hogy az már zseniális. A siker tehát újfent garantált!
2018.07.20 12:20
Frissítve: 2018.07.20 12:20