Bóta Gábor: Végtelenített kamaszkor

Publikálás dátuma
2018.01.06 08:25
Balogh Anna és Vári-Kovács Péter
Fotó: /
A képre kattintva galéria nyílik!

Eszelős mennyire nem tudunk felnőni. Gyermetegségünk tán kitolódott életkorunk végéig. Valahogy nem akarunk igazán felnőttek lenni - legfeljebb egész kiskorunkban -, mert az annyi nyűggel, kötelezettséggel, bajjal, elviselhetetlenséggel jár. Némileg megkeményedünk ugyan, de sok tekintetben kölykök, kamaszok, belső vívódásokkal teli, kiforratlan emberek maradunk. Számomra erről regél most két produkció is, az egyik az Adrian Mole újabb kínszenvedései a felnőttkor küszöbén, főleg a kamaszok világáról beszél a Hatszín Teátrumban. Az Ájlávjú című musical a Centrál Színházban pedig az örök kamaszokról, akik némiképp infantilisek, felelősséget kevéssé vállalók, szertelenül zaklatottak maradnak mindhalálig.

Tán az sem véletlen, hogy mindkét produkció diákos hevületű, kicsattan az energiától, nyughatatlan, kajánkodó humorral, szurkálódásokkal, csipkelődésekkel és bizonyos mértékű világfájdalommal teli. De mégis eleven, izgőmozgó, szinte szétvetik a fékezhetetlen energiák, és a tomboló szereplési vágy mögött mégis meghúzódik némi szemérmesség, tán zavarodottság is, hogy szabad-e ennyire önmutogatónak, és ezzel óhatatlanul is kitárulkozónak lenni. Ami ezúttal nem csupán intimitásokat jelent, hanem harsányságot, akár bizonyos mértékű ripacskodást, az idétlenkedési kedv kiélését a deszkákon. Az ízléshatár megkísértését, és mégiscsak fegyelmezett játékot, hogy azt a bizonyos képzeletbeli határt ne nagyon lépjék túl.

Az Adrian Mole előadásában vannak valódi diákok, színi mesterséget tanulók és meglett színészek. Dékány Barnabás a két „létállapot” között helyezkedik el, nemrég végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Sue Townsend közkedvelt könyvsorozatának megfelelően magával, környezetével és persze a lányokkal vívódó intellektuális, szemüveges srácot játszik. Aki nem egy kiköpött Don Juan, tépelődő, tipródó, némiképp hebrencs, de szimpatikus fiú, naná, hogy szerelmes, és persze sok tekintetben meg nem értett, aki jó adag szeretetre vágyik, és nemigen sikerül neki kellő mennyiséget begyűjtenie belőle. Téblábol, tétovázik, teszetosza, bizonytalan magában, de közben egyfolytában pörög az agya, és ez mégiscsak állandóan cselekvésre sarkallja. Óriáscsecsemő és meglett, töprengő felnőtt sajátos keveréke. Amúgy fölöttébb kedvelhető. Osváth Judit, a szívszerelme, Pandora, aki egy vagány, dögös csaj meg egy megszeppent mimóza közötti létállapotban leledzik, és persze mással kavar, de végül a címszereplő felé húz. A Színművészetiről szintén nemrég kikerült Georgita Máté Dezső fölöttébb jószívű, meleg srácot játszik, akivel igencsak rokonszenveznek a nézők.

Bája van a Gáspár András által rendezett előadásnak, pulzálása, lendülete, érződik belőle a megveszekedett hit a színházcsinálásban, és némi keserűség is, hogy azért ez nem könnyű manapság, mint ahogyan az élet sem. Gáspár és Balázs Ágnes írt az epikus szövegfolyamból épkézláb darabot, az utóbbi kellő odaadással „szinkronhangként” is közreműködött, ugyanis az egyik szereplőnek elment a hangja, ezért aztán ő egy mukkanás nélkül volt jelen a deszkákon. Mindent csinált, amit egyébként, csak meg sem nyikkant, Balázs Ágnes pedig, a gesztusokhoz hozzáillesztve, felolvasta a szövegét.

Ez amennyi izgalmat jelent a közreműködőknek, annyi pluszt is ad az előadáshoz, mert a megemelkedett adrenalinszint újabb és újabb energiákat szabadíthat fel, ahogy ez vélhetően most is történt. És ebbe a diákos hevületű produkcióba bele is passzolt. Nincs szó szépen lekerekített, esetlegességektől mentes, színházi remekműről, bizony előfordul, hogy valami ahogy esik, úgy puffan. De ebbe a játékstílusba ez is belefér. Létay Dóra az Adrianra kevéssé figyelni tudó anyja, Kerekes József a szintén nem a koncentráló-képességéről híres apa. Szalai Kriszta a szórakozott, mulatságos nagymama, meg az elhalálozó rokon, akinek távozása az életből sok mindenre rádöbbenti Adriant. Király Attila is kettős szerepben emlékezetes. A fiatalok, Fehér András, Litauszky Lilla, Kádas Petra, Cziffrik Lilla, Szentgyörgyi Dániel, Szalay Rebeka, Podonyi Panni, Gáspár Bianka, Csapó Judit egyaránt anyait-apait beleadva, jókora élvezettel és olykor némi félszegséggel játszanak, a velük együtt lélegző, kimondottan lelkes publikum előtt.

Ágoston Katalin és Ódor Kristóf

Ágoston Katalin és Ódor Kristóf

Az Ájlávjú előadásán is egyaránt lelkesek a nézők és a játszók. Mindig hálás, ha négy színész, alakot változtatva, sok-sok szereplő bőrébe bújva, játszhat végig egy előadást, akár a bölcsőtől a koporsóig felvonultatva embereket. Lehetnek kiskölykök és sír szélén lévő aggastyánok egyaránt. Virtuóz módon, a jelmezekkel együtt, gyorsan alakot is válthatnak. Jimmy Roberts és Joe Di Pietro Off-Broadway musicalt írtak, de nevezhetném alternatív musicalnek is, ami némiképp paródiája a színes, szagos, hű, de látványos, érzelmességbe vagy akár giccsbe és hatásvadászatba hajló, nagyszabású, világon végig söprő sikerszériáknak. Alig van díszlet, az akár behozható, kivihető a szereplők által, ahogy egy diákelőadásban. A mondandó is szarkasztikusabb, sarkosabb, mint a csillogó-villogó, szinte garantáltan boldog végbe forduló musicalek esetében. Nevezetesen ezúttal az, hogy megszületünk, tipegünk-topogunk, botladozunk, valahogy csak felcseperedünk, házasodunk, gyerekeket nevelünk, szeretünk, civakodunk, öregszünk, még infantilisebbek leszünk, mint gyerkőckorunkban, temetőbe járunk, majd magunk is oda kerülünk.

Balogh Anna és Vári-Kovács Péter

Balogh Anna és Vári-Kovács Péter

Rohamtempóban eliszkol az élet, anélkül, hogy történt volna valami igazán fontos, rendkívülien érdekes. Részesei vagyunk a törvényszerű körforgásnak, majd meghalunk. Ez így elmondva nem túl szívderítő, de az előadás groteszk humorral teli, abszurdba hajló, lazán egymásba kapcsolódó jelenetfüzérekből áll. Harangi Mária érti ezt a musical típust, már a Centrálban is színpadra állított egy ilyet, hiszen A mi utcánk – Avenue Q méltán hosszan szerepelt a repertoáron. Az Ájlávjú pedig a nagyszínpadon ugyancsak kiadós siker volt, több év kihagyás után most a Kisszínpadra került, részben azonos, részben más szereplőkkel. Ágoston Katalin, Balogh Anna, Ódor Kristóf, Vári-Kovács Péter kölykös-kamaszos módra, mohón teli hancúrozzák a színpadot. Komédiáznak, ahogy belefér. Magukra öltik Pallós Nelli számtalan jelmezét, és más-más emberré is válnak tőle. Miközben virgonckodnak, megmutatják, hogy temérdek a fájdalmas, sőt kilátástalannak tűnő pillanat, és elégikus szomorúsággal, előbb-utóbb jön az elmúlás.

De azért sokat nevetünk, akár azon is, amin sírnunk kellene.

Szerző
2018.01.06 08:25

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21 09:30

Fotó: Fortepan/
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
2018.07.21 09:30
Frissítve: 2018.07.21 09:30

Miniatúra: Németh Miklós

Publikálás dátuma
2018.07.15 14:00

Fotó: Fortepan/
„Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott (...) A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett.”
Az öregedő Ken Follett is Németh Miklóst választotta. Ugyan Kádárt Grósz, és nem Németh Miklós váltotta le, az Évszázad trilógiájának harmadik részében (Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén, Gabo, 2014.) mégis az történik, hogy midőn Rebecca, egyik hősnője viszonyba keveredik Frigyessel, a befolyásos magyarral, így beszélgetnek: „Kádár elmozdíthatatlan? Nem szükségszerűen. Közeli ismerősöm egy ígéretes fiatalember, Németh Miklós.” És a mese folytatódik a szabadság kiteljesedése és az olvasó örömére bekövetkező szerelmi végkifejlet felé Rebecca és Frigyes között.

A vállalatvezetői lobbi

Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott: a miniszterelnök szerény lakásban él, templomba jár, őszintén beszél, az országért dolgozik, határozott, jól megjegyezhető politikai üzenetei vannak. A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett. Németh maga említi az önálló (szociáldemokrata, másutt keresztényszocialista) párt alakításának kósza gondolatait, de aztán elveti ezeket. (Oplatka András: Németh Miklós, Helikon, 2014.) Kifejezetten kedvelte a miniszterelnöki feladatokat, de nem érzett különösebb vonzalmat a pártvezetői pozíció iránt.   Németh Miklós 1988 novemberében kezdődő kormányzásának első felét határozott intézményi reformcsomag és radikális külpolitikai nyitás jellemzi. Szoros viszonyt ápolt az őt támogató vállalatvezetői csoportokkal. 1989-ben még többféle forgatókönyv látszott lehetségesnek, egyebek mellett, hogy a párt befolyását a tulajdon felől megkérdőjelező vállalatvezetői csoport kerül hatalomra. Németh támogatta is a vállalati önállóság kiteljesedését, amely a radikális őrségváltás felé mutatott a kor gazdasági és politikai elitcsoportjában. Mindez természetesen vállalati kezdeményezésű (helytelenül: spontán) privatizációt is jelentett. A folytatásban a hatalom folyamatosan csúszott ki a pártelit kezéből, amelyet azonban a gazdasági elit nem szerzett meg. Ahhoz, hogy utóbbi bekövetkezzék, az állami vagyonkezelés gyökeres átalakulása mellett – és ez a fontosabb-, a gazdasági elitnek önálló politikai formációt kellett volna létrehoznia, ám erre nem volt képes.   Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését részben a sikeres vállalatvezetői politikai lobbinak köszönheti. Velük indult az átalakulás története, amely máshogyan folytatódott. 1989 végére a hatalom "belső" átvételének lehetséges projektjei megbuktak (Korántsem a legfontosabb, de lényeges jele ennek a "spontán" privatizáció felváltása a központival. Ez már csak részben szól a hatalomról, inkább arról, hogy a roskatag költségvetésnek is kell pénz.), jóllehet a vállalati kezdeményezésű vagyoni tranzakciók folytatódtak.
Az odáig vezető folyamat során a gazdasági elit nem különböztette meg magát felismerhetően pártközpontos vetélytársaitól. Ehelyett gyakran pártreformerekként léptek fel. A forrongó közhangulat nem jobban működő mechanizmusokat, hanem más rendszert akart, és ellenezte, hogy a gazdasági elit szerezze meg az államosított vagyont. A pártelit kezéből kicsúszó hatalom már az új politikai erők felé billent.

Az ország talpon tartása

A választásokhoz vezető folyamatot többször színezték botrányok, a megfigyelési ügyek, az iratmegsemmisítés, agg hadfiak koholt lázadása, vagy akár Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambíciója és a négyigenes szavazás, amely meggátolta Pozsgayt a poszt megszerzésében. Korához képest Németh csapata mesterien kezelte a kommunikációt. A folyamatok és a közvélemény középpontjában kormányzott. S mivel még a választások előtti hetekben sem lehetett tudni, ki kerül hatalomra, ezért - a magyar alkuvilág kellős közepén - a politikai intézményekre kellett koncentrálnia. Stratégiai külön alkut akkor nemigen lehetett kötni, és veszélyes is lett volna, ahogy azt Pozsgay Imre és az MDF megkeseredő románca mutatta. 
Amikor tisztázódtak a viszonyok, különös kísérletek történtek. 1990 májusában Németh Miklós átadta a képviselők soraiban meghúzódó ügynökök vélhető listáját Antall Józsefnek. A lépés önmagában is felesleges volt, hiszen a titkosszolgálati adattár is a kormányhoz került, ám a források nélküli lista zavart keltett, a titkok a hatalom piacára kerültek. Németh Miklós Gál Zoltánra mutatott, tőle kapta, ő csak postás; pedig az akció valódi forrását és indokát Németh Miklós manipulatív játékai között érdemes keresnünk.
Mindezzel együtt is Németh elősegítette a választások utáni korszak vértelenségét. Az egész folyamat könnyen, bár sokak szerint túl könnyen zajlott le. A vér hiányát ne sajnáljuk, az izzadságét igen. Az ország későbbi vezetése a hagyományos európai demokrácia tanfolyamán közepes eredményt produkált: mást tanultak helyette, ahogy ennek tanúi vagyunk.
Németh idejében a kormány dolga az volt, hogy talpon tartsa az országot, visszafogja a költségvetést, folytatható állapotokat őrizzen meg. Eközben az MSZP vezetői saját (gyakran zavaros) céljaikat követték, a médiát szórakoztatták nyilatkozatokkal, vagy valamelyik belháborújukat vívták. Jóllehet az MSZP már nem volt állampárt, igyekezett a kormányzás egyfajta felső kapcsolatának látszani. Mindez olyan korszakban történt, amikor a napi kormányzás a túlköltés visszafogását, a restrikciót jelentette, és nem a szociális érzékenység tettre váltását. A szociáldemokrata szöveg és a piacgazdasági építkezés valósága ütközött. 
Tény az is, hogy a megújult párt kommunikációjának közepében a szabadság-demokrácia-megújulás szentháromsága csillogott, és sokan bátrak, szókimondók voltak. A párt egésze azonban kaotikus képet sugárzott önmagáról. Az MSZP állandósult belharcainak tükrében talán nem is kell csodálnunk, hogy Németh kiszállt az elnökségből, és saját pártalakítási ambíciók híján, a választások után külföldre ment. Gondolatai azonban itthon maradtak.

Látogató a munkahelyén?

Röviden számba vesszük Németh Miklós egyéniségének pár rétegét. A róla szóló könyv hátránnyal induló, de szorgalmas vidéki tehetségnek, a feltörekvő politikai csoport tagjának mutatja, aki az egyetemen részt vett a városi káderelit elleni harcban, a vidéknek járó juss megszerzésében. Könyvének intimpistás megjegyzése Bartha Ferencről elég árulkodó részlet. Talán barátok voltak korábban, s mégis, évtizedekkel később, Bartha halála után, Németh súlyosan személyeskedve emlékszik rá - akár úgy is lehetett, ahogy írja, ám akkor miniszterelnökként osztozik a felelősségben. ("Barthának, a Nemzeti Bank elnökének majd leesett az álla, mikor közöltem vele a döntést - a forint leértékeléséről van szó (T.I.). Most pedig – mondtam - a kormány és az MNB kiad egy közös közleményt. Tíz perc alatt történt mindez. Szólhattál volna reggel, dünnyögte Bartha. Nos, valóban nem ezt tettem, de azt is tudtam, miért nem. Minden leértékelés a korrupció és a nyerészkedés melegágya. A felértékelés is." Oplatka, 199.o.) Pályája során olykor nehéz helyzetekkel találkozik, amelyeket többen csak alkohollal képesek enyhíteni. Szemlélődik, gyakran meglepődik. Az is meglepetésként érhette, amikor Grósz miniszterelnöknek javasolta.
Ekkor a kortárs olvasó már csóválja a fejét. Oplatka András, a Némethről szóló könyv szerzője (inkább szerkesztője) hajlamos a volt miniszterelnök legendáját túlépíteni, amely szerint a tehetséges vidéki srác derekasan helytállt a városban, s később is a munka és a kitartás vitte előre, soha a karrier természetes vágya. És ott aztán, egyre feljebb, csuda dolgokat látott. Mintha csak látogató lett volna munkahelyén. Az Oplatka-Németh kettős időnként túllő a célon. Némethnek a folyamatokban való meghatározó részvétele akkor is értékelendő, ha közben a cukrozott árvalányhajat nem fújják be aranyfüsttel. Feltoluló iróniámat visszafogva sietek megerősíteni, hogy a könyv több pillanata forrásértékű. 
Németh okos, fürge agyú ember, attitűdje gyakran ironikus és intrikus. Fellépéseit kordában tartotta, ízes beszédmódját, hanghordozását megtartotta, nem vette át az apparátus ködös, fontoskodó félrebeszélését, vagy az értelmiség habzó modorát. Képességei segítették fényes karrierjét a pártközpontban, ahol nem elsősorban a könyvéből kitetsző jámborságot, hanem cselekvő együttműködését várták el, és kapták meg. Szakértői kormányának mítoszát csupán okos kommunikációnak kell minősítenem. (Szakértői kormánynak azért nevezték, mert korábban "nem szakértői" kormány - MSZMP-felügyelet - volt, illetve kormányában, különösen a másodikban, számos szakember dolgozott. De azért ez is túlzás. A Németh-kormány – helyesen - politizált, a pártok helyett, gyakran ellenük. Ezt akkor meg lehetett tenni, később nem.) Tapasztalt politikussá vált, nívós tanácsadókkal vette körbe magát. Megérezte a rendszerváltás hangulatát, végrehajtotta, amit lehetett, amire képes volt. S végül ez számít, a haza hálás lehet neki.
(Ez a szöveg egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának szerkesztett alfejezete.)
2018.07.15 14:00
Frissítve: 2018.07.15 14:49