Heimer György: Német jelentés a cservenkai vérengzésről

Publikálás dátuma
2018.01.06 08:20
FORRÁS: BELGRÁDI ZSIDÓ TÖRTÉNETI MÚZEUM
Fotó: /

1944. október 7-éről 8-ára virradó éjszaka német SS-katonák pár óra leforgása alatt legyilkoltak ezer magyar zsidó munkaszolgálatost a bácskai Cservenka falu téglagyárában. A vérfürdő itthon jószerivel ma is teljesen ismeretlen, ám most első ízben az erről szóló német vizsgálati jelentés magyarul is elolvasható a forrásközlemények kiadására szakosodott FONS folyóirat jóvoltából (www.fonsfolyoirat.hu). Ebből kiderül, hogy a náci bűnök kutatására szakosodott ludwigsburgi központi hivatal (ZANSV) már a kilencszázhatvanas évektől kezdve évtizedeken át tartó nyomozati munkával, részletekbe menően feltárta e háborús bűntett történéseit, ám peres eljárás és ítélet nélkül: a vádemeléshez az illetékes offenburgi államügyészség nem talált elégséges bizonyítékokat.

A cservenkai tömeggyilkosság áldozatai a szerbiai érchegység bányavidékére hurcolt zsidó és kisebb számban erőszakmentességet valló vallási közösségekhez (Jehova tanúi, reformadventista, nazarénus) tartozó kényszermunkások voltak. Munkaszolgálat – így nevezték a Horthy-világ hírhedett katonai intézményét, amelybe felállításakor úgymond a megbízhatatlanokat, később azonban – a féktelen antiszemitizmus nyomán, a jogfosztás, a kirekesztés, a végén pedig a fizikai megsemmisítés jegyében – döntően zsidókat soroztak be fegyver nélküli szolgálatra. Katonai létesítményeket, erődítményeket, utakat kellett építeniük, de nem egyszer kiképzés nélküli, életveszélyes feladatokra, így aknaszedésre is kényszerítették őket. Miután a náci Németország 1941-ben lerohanta Jugoszláviát, és megkaparintotta a szerbiai Bor községről elnevezett rézbányákat, a hitleri háborús ércszükségletek kitermeléséhez több tízezres létszámban odahurcolták a leigázott európai nemzetek polgárait, köztük magyarokat. „Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel, / hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben” – írta a Hetedik eclogában Radnóti Miklós, aki hatezer magyar sorstársával vasúti pályaépítésen vagy a bányák mélyén robotolt, napi tíz órán át, silány élelmezés és szadista őrzőik kegyetlenkedései közepette. Ám „Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul"; vagyis amikor közeledett a szovjet front, elrendelték a bányavidék kiürítését, 1944 őszén hazaindították a magyar „muszosokat” is – méghozzá gyalogosan, két lépcsőben. A később indulókat óriási szerencséjükre kiszabadították a partizánok, viszont a másik, mintegy 3400 fős transzport a halálba masírozott. Mire a szerbiai hegyekből – Belgrád, Újvidék, Mohács, Baja, Szentkirályszabadja érintésével – elvonszolták magukat Magyarország nyugati határáig, hogy továbbzsuppolják őket német koncentrációs táborokba, alig ötszázan maradtak életben. Az „erőltetett menet” során – mint valamilyen mozgó vesztőhelyen – az őrszemélyzet és nem kevésbé a nácibarát lakosság folyamatosan kegyetlenkedett, s gyilkolt.

A legsúlyosabb öldöklést Cservenkán követték el.

FOTÓ: DR. CSAPODY TAMÁS

FOTÓ: DR. CSAPODY TAMÁS

A kis bácskai településig a 360 kilométeres, gyötrelmekkel teli úton a magyar honvédség katonái kísérték a munkaszolgálatosok menetoszlopát. Odaérve azonban az ott állomásozó, főként a helybéli, úgynevezett népi németekből toborzott SS-alakulat, egész pontosan a 31. SS-önkéntes gránátos hadosztályhoz tartozó tüzérüteg katonái vették át a foglyok őrzését – magyarázza Csapody Tamás jogász, szociológus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének docense, aki már évek óta kutatja a bori munkaszolgálatosok történetét, s külön könyvben (e-book) foglalta össze a cservenkai tömeggyilkosság részleteit. Mint mondja, a ludwigsburgi náci-üldöző hivatal azért indított vizsgálatot, mert az NSZK-ban komolyan gondolták: nem elég bocsánatot kérni, az elkövetőket meg is kell nevezni és büntetni. A társadalmi berendezkedésnek olyannak kell lennie, amely morális és jogi értelemben egyaránt lehetővé teszi, hogy demokratikus és alkotmányos keretek között szembe lehessen nézni a történelmi bűnökkel. Arra a kérdésre, hogy a magyar katonák miért adták át a rájuk bízott zsidó munkaszolgálatosokat, miért nem próbálták őket megmenteni (akik papíron nem is foglyoknak, hanem a magyar királyi honvédség kötelékébe tartozó fegyvertelen katonáknak számítottak), Csapody kifejtette: bár történtek tiltakozások, súlyos felelősség terheli a magyar tiszteket, sőt a magyar keret számos tagja részt vett a zsidók kivégzés előtti kifosztásában.

A német joghatóság 1958 és 2001 között több száz akkor Cservenkán élő polgár és ott szolgáló katona kihallgatása, majd ötezer oldal nyomozati dokumentum összeállítása után 22 egykori Waffen-SS tagot gyanúsított meg a tömeggyilkossággal. De mindegyikük tagadott, mellébeszélt. Közülük csak egy ismerte el, hogy a kivégzőosztag tagja volt, s azt, hogy a sortüzek leadása után még kézigránátokat is behajigáltak az agyonlőtt áldozatokkal feltornyosult árokba. A mészárlásról a túlélő áldozatoktól is tudunk. Mint vallomásaikból kitűnik, a fizikai és a szellemi ellenállásukat végletekig elvesztett foglyok kisebb-nagyobb jelekből tudták, elkövetkezett a vég. Éjjel 10 órától kezdve húszasával-harmincasával a vesztőhelyként szolgáló 40-50 méter hosszú, 6-10 méter széles és másfél méter mély gödör széléhez lökdöstek sorjában vagy ezer embert, és az SS-ek három méterről tüzeltek. Csodával határos módon néhány áldozat feje mellett elsüvített a tarkólövésnek szánt halálos golyó. Bezuhantak az árokba, bajtársaik holtteste megvédte őket a gránátrobbanásoktól is, sőt túlélték a magyar őrszemélyzet embervadászatát, miután virradatkor félőrülten kimásztak a hullahegy alól és megpróbáltak elrejtőzni, menekülni.

A tömeggyilkosság német alapossággal elvégzett vizsgálatának tükrében különös, hogy az offenburgi államügyészség mégsem ültette vádlottak padjára a gyanúsítottakat. Így gondolta ezt két bori túlélő is, akik az 1972-ben hozott elutasító ügyészi határozat után perújrafelvételt kezdeményeztek. A két Párizsban élő, akkor már idős munkaszolgálatos magánnyomozásba kezdett: felvették egykori sorstársaikkal a kapcsolatot, kutattak német levéltárakban, beszereztek magyar nyelvű újságcikkeket, dokumentumokat. Legfőképpen a vérfürdőre parancsot adó személyt akarták leleplezni, de perdöntő bizonyíték ekkor sem került elő. Így a bűnvádi eljárás újbóli megindításának kérelmét 2001-ben végleg elutasították, „A zsidók menete Borból Bajáig” (Marsch von Juden von Bor nach Baja) címet viselő dossziétömeget pedig – 57 évvel a háborús bűncselekmény elkövetése után – végleg ad acta tették, amelyet mellesleg bárki elolvashat a ludwigsburgi hivatalban, illetve annak levéltárában.

Magyarországon soha nem indítottak eljárást sem a bori táborban elkövetett kegyetlenkedések, sem a cservenkai tömeggyilkosság magyar felelőseinek ügyében, eltekintve attól, hogy 1948-ban a Népbíróság halálra ítélte a bori keret néhány akkor elkapott tagját. Csapody Tamás kutatásaiból azt is lehet tudni, hogy a jugoszláv hatóságok – különösebb kegyelet és szakszerűség nélkül – csak 1957-ben exhumálták cservenkai tömegsír áldozatait, majd a zombori zsidó temetőben hantolták el földi maradványaikat. A kutató szerint azért ott és nem a téglagyár közvetlen közelében lévő izraelita temetőben, mert a cservenkaiak is kivették részüket a zsidók megsemmisítésében, s úgymond nem kell, hogy a településen fennmaradjon a tömeggyilkosság emléke. Igaz a téglagyár főépületén suta szöveggel ma is látható egy 1972-ben állított, szerb és magyar nyelvű emléktábla, de ennél alighanem fájdalmasabb, hogy Cservenka – mint annyi más magyar holokausztáldozat – teljességgel ismeretlen a nemzetinek mondott emlékezetpolitikában.

Razglednicák

Év végén ismét megjelent a Bori notesz a Helikon Kiadó míves gondozásában – ritkán látható fotókkal és hasonmás vers-kéziratokkal. A Bori notesz egy kis kockás jegyzetfüzet, Radnóti Miklós ebbe írta tíz legutolsó versét - sorban: Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, Gyökér, A la recherche, Nyolcadik ecloga, Razglednica, Erőltetett menet, Razglednica (2), Razglednica (3), Razglednica (4) -, amelyek a bori munkaszolgálat páratlan dokumentumai, egyúttal a költői nagyságról tanúskodva a magyar és a világlíra legszebbjei közé tartoznak.

A füzetben szereplő költemények közül alighanem a négyes számú "képes levelezőlap", a Razglednica (4) a legmegrendítőbb. „Mellézuhantam, átfordult a teste/s feszes volt már, mint húr, ha pattan./Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – /súgtam magamnak, csak feküdj nyugodtan./Halált virágzik most a türelem. – /Der spring noch auf, – hangzott fölöttem./Sárral kevert vér száradt fülemen.” Radnóti már nem másolta be noteszébe ezt a verset, hanem egy félbetépett csukamájolaj-reklám hátlapjára írva maradt fenn a notesz 34. és 35. oldala között – olvasható Ferencz Győző irodalomtörténész verselemzésében, a most megjelent Helikon kötet részeként. Mint írja, a hibátlan, javítás nélküli kéziraton Radnóti szabályos nyomdai korrektúrajellel jelezte, hogy a cím után üres sor következik, majd magyarázatként hozzáteszi: ”A versben száraz, sőt ironikus tényszerűséggel beszéli el, ahogy egy társát tarkólövéssel kivégzik. Így végezd hát te is, vonja le a végkövetkeztetést, azaz Radnóti utolsó versében saját várható halálát írta le, nagyjából úgy, ahogyan néhány nappal a vers megírása után valószínűleg meg is történt.” Ferencz Győző – aki monográfiában foglalta össze Radnóti Miklós költői munkásságát – a Razglednica (4) műelemzésében azt is kifejti, hogy „ez a vers kapcsolta össze Radnóti testi megsemmisülését szellemének halhatatlanságával. A vers szövege olyan közel ment a pusztulás pillanatához, ahonnan emberi nyelven korábban aligha érkezett üzenet. Ezt Radnóti egy nagyszerű poétikai eljárással érte el. Egy összetett cselekménysort, amelynek a vers szerint közvetlen tanúja volt a metonímia stilisztikai eszközével vitt át saját magára. (A metonímia érintkezésen alapuló átvitel.) A költő már halott munkaszolgálatos társára zuhant, és érintkezett a halállal. Testközelben élte át társa kivégzését, és mivel esetleges, hogy éppen ki válik az öldöklés áldozatává, biztosan tudja, hogy ez lesz az ő sorsa is a nem túl távoli jövőben.”

A magyar irodalomtörténet sokáig feltétel nélkül hitelt adott annak, hogy Radnóti Miklóst – aki túlélte a bori kényszermunka megpróbáltatásait és a visszaút poklát – a Győr melletti Abdánál agyonlőtték, majd ott dobták tömegsírba 21 sorstársával együtt. Kételyek azonban már kezdettől fogva felmerültek. Amikor Radnóti felesége, Gyarmati Fanni 1946 nyarán Győrben átvette az abdai tömegsír exhumálásakor a 12-es számmal jegyzőkönyvezett holttest ruházatában talált személyes iratokat, köztük a Bori notesz néven ismertté vált jegyzetfüzetet, a halottszemlén nem tudta azonosítani Radnóti földi maradványait. Az özvegy hetven évvel túlélte férjét, s a 2014-ben megjelent naplójának tanúsága szerint e gondolat fájóan kínozta – jegyezte meg Ferencz Győző, aki a mostani Helikon kiadvány kísérőtanulmányában is számba vette a kétségeket megfogalmazó kutatásokat: kulcsfontosságú dokumentumok híján Radnóti halálának körülményei tisztázatlanok. A rendszerváltás után, Csapody Tamás kutatásai nyomán vált ismertté, hogy a Kádár-korszak állambiztonsági szervei is vizsgálódtak, az abdai gyilkosság tetteseit akarták azonosítani. A hetvenes években a szigorúan titkos nyomozás bizonyítani ugyan nem tudta, de öt egykori bori keretlegényt gyanúsított a gyilkosságokkal; háborús bűntett helyett kegyetlenkedéssel vádolták meg őket, ami viszont már az eljárás kezdetekor elévült.

A Bori notesz hasonmás kiadása eddig hat kiadást ért meg. A most megjelent kötet újdonsága, hogy korábban hozzáférhetetlen dokumentumokat is tartalmaz. Így az exhumáláskor előkerült iratok és egyéb kéziratok alapján a versek szövege, szövegváltozataik, keletkezésük körülményei is pontosabban megismerhetőek az érdeklődő olvasók számára.

2018.01.06 08:20

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21 09:30

Fotó: Fortepan/
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
2018.07.21 09:30
Frissítve: 2018.07.21 09:30

Miniatúra: Németh Miklós

Publikálás dátuma
2018.07.15 14:00

Fotó: Fortepan/
„Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott (...) A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett.”
Az öregedő Ken Follett is Németh Miklóst választotta. Ugyan Kádárt Grósz, és nem Németh Miklós váltotta le, az Évszázad trilógiájának harmadik részében (Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén, Gabo, 2014.) mégis az történik, hogy midőn Rebecca, egyik hősnője viszonyba keveredik Frigyessel, a befolyásos magyarral, így beszélgetnek: „Kádár elmozdíthatatlan? Nem szükségszerűen. Közeli ismerősöm egy ígéretes fiatalember, Németh Miklós.” És a mese folytatódik a szabadság kiteljesedése és az olvasó örömére bekövetkező szerelmi végkifejlet felé Rebecca és Frigyes között.

A vállalatvezetői lobbi

Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott: a miniszterelnök szerény lakásban él, templomba jár, őszintén beszél, az országért dolgozik, határozott, jól megjegyezhető politikai üzenetei vannak. A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett. Németh maga említi az önálló (szociáldemokrata, másutt keresztényszocialista) párt alakításának kósza gondolatait, de aztán elveti ezeket. (Oplatka András: Németh Miklós, Helikon, 2014.) Kifejezetten kedvelte a miniszterelnöki feladatokat, de nem érzett különösebb vonzalmat a pártvezetői pozíció iránt.   Németh Miklós 1988 novemberében kezdődő kormányzásának első felét határozott intézményi reformcsomag és radikális külpolitikai nyitás jellemzi. Szoros viszonyt ápolt az őt támogató vállalatvezetői csoportokkal. 1989-ben még többféle forgatókönyv látszott lehetségesnek, egyebek mellett, hogy a párt befolyását a tulajdon felől megkérdőjelező vállalatvezetői csoport kerül hatalomra. Németh támogatta is a vállalati önállóság kiteljesedését, amely a radikális őrségváltás felé mutatott a kor gazdasági és politikai elitcsoportjában. Mindez természetesen vállalati kezdeményezésű (helytelenül: spontán) privatizációt is jelentett. A folytatásban a hatalom folyamatosan csúszott ki a pártelit kezéből, amelyet azonban a gazdasági elit nem szerzett meg. Ahhoz, hogy utóbbi bekövetkezzék, az állami vagyonkezelés gyökeres átalakulása mellett – és ez a fontosabb-, a gazdasági elitnek önálló politikai formációt kellett volna létrehoznia, ám erre nem volt képes.   Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését részben a sikeres vállalatvezetői politikai lobbinak köszönheti. Velük indult az átalakulás története, amely máshogyan folytatódott. 1989 végére a hatalom "belső" átvételének lehetséges projektjei megbuktak (Korántsem a legfontosabb, de lényeges jele ennek a "spontán" privatizáció felváltása a központival. Ez már csak részben szól a hatalomról, inkább arról, hogy a roskatag költségvetésnek is kell pénz.), jóllehet a vállalati kezdeményezésű vagyoni tranzakciók folytatódtak.
Az odáig vezető folyamat során a gazdasági elit nem különböztette meg magát felismerhetően pártközpontos vetélytársaitól. Ehelyett gyakran pártreformerekként léptek fel. A forrongó közhangulat nem jobban működő mechanizmusokat, hanem más rendszert akart, és ellenezte, hogy a gazdasági elit szerezze meg az államosított vagyont. A pártelit kezéből kicsúszó hatalom már az új politikai erők felé billent.

Az ország talpon tartása

A választásokhoz vezető folyamatot többször színezték botrányok, a megfigyelési ügyek, az iratmegsemmisítés, agg hadfiak koholt lázadása, vagy akár Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambíciója és a négyigenes szavazás, amely meggátolta Pozsgayt a poszt megszerzésében. Korához képest Németh csapata mesterien kezelte a kommunikációt. A folyamatok és a közvélemény középpontjában kormányzott. S mivel még a választások előtti hetekben sem lehetett tudni, ki kerül hatalomra, ezért - a magyar alkuvilág kellős közepén - a politikai intézményekre kellett koncentrálnia. Stratégiai külön alkut akkor nemigen lehetett kötni, és veszélyes is lett volna, ahogy azt Pozsgay Imre és az MDF megkeseredő románca mutatta. 
Amikor tisztázódtak a viszonyok, különös kísérletek történtek. 1990 májusában Németh Miklós átadta a képviselők soraiban meghúzódó ügynökök vélhető listáját Antall Józsefnek. A lépés önmagában is felesleges volt, hiszen a titkosszolgálati adattár is a kormányhoz került, ám a források nélküli lista zavart keltett, a titkok a hatalom piacára kerültek. Németh Miklós Gál Zoltánra mutatott, tőle kapta, ő csak postás; pedig az akció valódi forrását és indokát Németh Miklós manipulatív játékai között érdemes keresnünk.
Mindezzel együtt is Németh elősegítette a választások utáni korszak vértelenségét. Az egész folyamat könnyen, bár sokak szerint túl könnyen zajlott le. A vér hiányát ne sajnáljuk, az izzadságét igen. Az ország későbbi vezetése a hagyományos európai demokrácia tanfolyamán közepes eredményt produkált: mást tanultak helyette, ahogy ennek tanúi vagyunk.
Németh idejében a kormány dolga az volt, hogy talpon tartsa az országot, visszafogja a költségvetést, folytatható állapotokat őrizzen meg. Eközben az MSZP vezetői saját (gyakran zavaros) céljaikat követték, a médiát szórakoztatták nyilatkozatokkal, vagy valamelyik belháborújukat vívták. Jóllehet az MSZP már nem volt állampárt, igyekezett a kormányzás egyfajta felső kapcsolatának látszani. Mindez olyan korszakban történt, amikor a napi kormányzás a túlköltés visszafogását, a restrikciót jelentette, és nem a szociális érzékenység tettre váltását. A szociáldemokrata szöveg és a piacgazdasági építkezés valósága ütközött. 
Tény az is, hogy a megújult párt kommunikációjának közepében a szabadság-demokrácia-megújulás szentháromsága csillogott, és sokan bátrak, szókimondók voltak. A párt egésze azonban kaotikus képet sugárzott önmagáról. Az MSZP állandósult belharcainak tükrében talán nem is kell csodálnunk, hogy Németh kiszállt az elnökségből, és saját pártalakítási ambíciók híján, a választások után külföldre ment. Gondolatai azonban itthon maradtak.

Látogató a munkahelyén?

Röviden számba vesszük Németh Miklós egyéniségének pár rétegét. A róla szóló könyv hátránnyal induló, de szorgalmas vidéki tehetségnek, a feltörekvő politikai csoport tagjának mutatja, aki az egyetemen részt vett a városi káderelit elleni harcban, a vidéknek járó juss megszerzésében. Könyvének intimpistás megjegyzése Bartha Ferencről elég árulkodó részlet. Talán barátok voltak korábban, s mégis, évtizedekkel később, Bartha halála után, Németh súlyosan személyeskedve emlékszik rá - akár úgy is lehetett, ahogy írja, ám akkor miniszterelnökként osztozik a felelősségben. ("Barthának, a Nemzeti Bank elnökének majd leesett az álla, mikor közöltem vele a döntést - a forint leértékeléséről van szó (T.I.). Most pedig – mondtam - a kormány és az MNB kiad egy közös közleményt. Tíz perc alatt történt mindez. Szólhattál volna reggel, dünnyögte Bartha. Nos, valóban nem ezt tettem, de azt is tudtam, miért nem. Minden leértékelés a korrupció és a nyerészkedés melegágya. A felértékelés is." Oplatka, 199.o.) Pályája során olykor nehéz helyzetekkel találkozik, amelyeket többen csak alkohollal képesek enyhíteni. Szemlélődik, gyakran meglepődik. Az is meglepetésként érhette, amikor Grósz miniszterelnöknek javasolta.
Ekkor a kortárs olvasó már csóválja a fejét. Oplatka András, a Némethről szóló könyv szerzője (inkább szerkesztője) hajlamos a volt miniszterelnök legendáját túlépíteni, amely szerint a tehetséges vidéki srác derekasan helytállt a városban, s később is a munka és a kitartás vitte előre, soha a karrier természetes vágya. És ott aztán, egyre feljebb, csuda dolgokat látott. Mintha csak látogató lett volna munkahelyén. Az Oplatka-Németh kettős időnként túllő a célon. Némethnek a folyamatokban való meghatározó részvétele akkor is értékelendő, ha közben a cukrozott árvalányhajat nem fújják be aranyfüsttel. Feltoluló iróniámat visszafogva sietek megerősíteni, hogy a könyv több pillanata forrásértékű. 
Németh okos, fürge agyú ember, attitűdje gyakran ironikus és intrikus. Fellépéseit kordában tartotta, ízes beszédmódját, hanghordozását megtartotta, nem vette át az apparátus ködös, fontoskodó félrebeszélését, vagy az értelmiség habzó modorát. Képességei segítették fényes karrierjét a pártközpontban, ahol nem elsősorban a könyvéből kitetsző jámborságot, hanem cselekvő együttműködését várták el, és kapták meg. Szakértői kormányának mítoszát csupán okos kommunikációnak kell minősítenem. (Szakértői kormánynak azért nevezték, mert korábban "nem szakértői" kormány - MSZMP-felügyelet - volt, illetve kormányában, különösen a másodikban, számos szakember dolgozott. De azért ez is túlzás. A Németh-kormány – helyesen - politizált, a pártok helyett, gyakran ellenük. Ezt akkor meg lehetett tenni, később nem.) Tapasztalt politikussá vált, nívós tanácsadókkal vette körbe magát. Megérezte a rendszerváltás hangulatát, végrehajtotta, amit lehetett, amire képes volt. S végül ez számít, a haza hálás lehet neki.
(Ez a szöveg egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának szerkesztett alfejezete.)
2018.07.15 14:00
Frissítve: 2018.07.15 14:49