Ungváry Rudolf: Stratégiai igazgatók egymás közt

Publikálás dátuma
2018.01.06 08:35

Fotó: /

„A varangykirály ünnepli, amit alkothatott.”

                                                     (Quimby)

Tóth Csaba demokrata, úgyis mint a Republikon Intézet stratégiai igazgatója gondolt egy merészet és nagyot, és megkérdezte G. Fodor Gábortól, az orbáni termékek főideológusától, hogy „Van-e Soros-terv?” Ezzel a fáradtsággal Alfred Rosenbergtől, Hitler ideológiai főmegbízottjától is megkérdezhette volna, hogy „Van-e zsidó világösszeesküvés?” A kérdezett, szintén stratéga, nyomban szolgálatba helyezte magát. Ettől kezdve hiába égtek a lámpák, a teremre mély szellemi sötétség borult.

Bita Dániel moderátor, a 24.hu rovatvezetője eleve felajánlotta a kompromisszumot: "abban nem lehet vita, hogy Soros Györgynek vannak valamiféle elképzelései” és "talán a kérdés az, hogy ezek összeállnak-e valamiféle tervvé?”

Új szavazókat a Fidesznek

G. Fodornak több se kellett. Már egy lépésben sakkot adott. „A liberális közösség önmegerősítési ünnepén [a Republikon Intézet Kossuth Klubbeli rendezvénye] ne legyünk szemérmesek. Ahogy gondolkodunk politikáról, akár szabadságról, azok élesen ellentétben állnak egymással. Nem azért jöttem ide, hogy bárkit meggyőzzek.” Megnyugtatásul be is mattolt: „a nagyapám azt mondta, hogy vendégségben még akkor sem hányunk az asztalra, ha épp késztetést érzünk rá.”

Elárulta, miért türtőztette meg magát ennyire: „Azért jöttem el – látok itt több fiatalt is –, hogy új szavazókat szerezzek a Fidesznek. Remélem, ez bekerül az újságcímekbe.” Elégedetten mosolygott, és barátságosan pásztázta a közönséget. „Látom, Csaba jegyzetel, tehát elértük az első dramaturgia pontot”. Ezzel is jelezte, ki van a helyzet magaslatán. Tóth szabadkozva vissza is igazolt: "csak a »győzteshez húzást« jegyzeteltem, nem úgy általában…”

G. Fodor negyed órán át kényelmesen helyre tehette a dolgokat. "Ellenség kell minden komoly dologhoz – aktushoz is, meg háborúhoz is”. Majd diktált: "úgy szeretnék arról beszélni, hogy van-e Soros-terv vagy nincs, hogy nézzük meg, mit jelent az igazság a politikában?” Válaszolt is rá. „Hogyan lehetséges az, hogy azok, akik azt állítják, hogy van ilyen terv, azok embereket tudnak maguk mögé állítani, és erőt tudnak létrehozni?” Akik meg tagadják, azok „vesztes álláspontot foglalnak el a mai magyar politikai erőtérben?”

És hát a tények! „A nemzeti konzultációt mégiscsak két és félmillió ember küldte vissza. A politikában ez egy brutális szám. Többen ítélik el Soros György tevékenységét, mint ahányan a Fideszre szavaznának. Az a politikai erő, amely a Soros-kérdést teszi a politikai harcok középpontjába, olyan kérdést talált, amellyel szavazatszerző potenciált tud megfogalmazni. A Soros-kérdés úgy működik, hogy létrehozható mögötte egy döntő többség.”

Nem az asztalra hányt. Beolvasott: „Önök liberálisok, és tiszteletben tartják a demokráciát, a választói akaratot, akkor tiszteletben kell tartaniuk azt is, hogy többségi akaratot tudnak létrehozni e kérdés mögött.”

A moderátor barátságosan: „Amit mondasz, abból következik-e az, amit a kormány állít, az igaz-e? A Soros-tervnél ennél talán kevésbé konkrét dolgok képeződtek le az emberek fejében.” És ahelyett, hogy átadná a szót a vitapartnernek, további percekre megint helyzetbe hozza G. Fodort: „Te azt állítod, hogy ez működik, és innentől kezdve majdnem mindegy, mint értünk rajta? És ez független a dolog igazságtartalmától?”

G. Fodor él is folytatás lehetőségével. A Soros-tervről szóló bizonyítékokról „azért nem beszéltem, mert ezek magától értetődőek.” Leszögezi, hogy egy filantróp nem választott vezető. Nem fér össze a nemzeti szuverenitással, hogy találkozik politikusokkal. Ez beavatkozás. „Nem mondom most azt, hogy Soros fizeti őket, ez is egy érdekes vitapontja lehetne ennek a dolognak. Ha bekapcsolják a tévét, ezt megtudhatják.” Az államiból. És nem szakad le a mennyezet.

És hogy érthetőbb legyen: „Én liberális vagyok, csak nem abban az értelemben, ahogy önök gondolják.” "Önökkel” szemben "egy 19. századi liberális tiszteletben tartja a nemzeti szuverenitást, a választói felhatalmazást, és szkeptikusan néz egy olyan nem választott vezető [értsd: Soros] beavatkozási kísérleteire, amely felül akarja írni a választói felhatalmazást.”

Most jön az adu ász: „És ez az ember, elveszítvén a türelmét, politikai ostobaságról tanúságot téve maga szólal meg, maga megy a hadszíntérre, három részes videofilmet intéz a néphez. Hát nem elgondolkodtató? Ha valakit zavar ez a történet, minek megy fel a színpadra? Ha nincsenek szándékai, minek mondja el, hogy vannak szándékai?”

Áll néma csend; légy szárnya bent, se künn, nem hallatik. G. Fodor folytathatja.

Megvédi a liberalizmust

A Soros elleni kampány sikere a választópolgárok intelligenciájának köszönhető. „Méltánytalan feltételezés, hogy van egy gonosz kormány, amely manipulál, és az emberek meg hülyék, mert hagyják maguk manipulálni. Ez egy veszélyes elképzelés a liberalizmusra nézve.” De van még ennél is arcátlanabb: „Én azért jöttem el önökhöz, hogy megvédjem a liberalizmust. Akik lebecsülik a választópolgárokat, hogy ki tudják alakítani a véleményüket a politikáról, és tudnak felelős döntéseket hozni, azoknak nagyon rossz véleményük van a állampolgárokról. De akkor nem a liberális demokrácia az a kormányzati forma, amelyet támogatniuk kell.”

Végül maga is megsokallja pisszenés nélkül tűrt hosszú szólóját. Megszánja hát Tóthot, és végre ő adja át neki a szót: „De nehogy már egy ilyen egy személyes show legyen…”

Tóth Csaba nekifutásból megpróbál kemény lenni: „Szerintem ebben irgalmasabb vagy, mint amit én tudok mondani…” Homályban marad, hogy a liberalizmusról van-e irgalmatlanabb véleménye G. Fodorénál, vagy a kormányról. De minden jel szerint mintha meg is ijedt volna saját merészségétől, gyorsan és összefüggéstelenül visszakozott: „Amit én fogok mondani, abban nem lesz vita közöttünk, mert a liberális tábor, köszöni szépen, jól van, és éppen a Fidesznek kellene megvédeni magát az Unió jobboldali közössége előtt amiatt, hogy ködösít, és nem a liberálisoknak, akik 250 éve vannak, és ezt te pontosan tudod.”

A gondjairól beszél: „Nem volt egyszerű vitapartnert találni, és eljöttél, és elkezdted, hogy milyen keretben fogsz beszélni. Ez persze nekem is nehézséget fog okozni.” Önvallomása után a saját közönségétől is elhatárolódik: „Nem leszek olyan radikális, mint amit a közönség elvárna, és azzal az élménnyel fog majd elmenni, hogy nem mondtam meg neked úgy jól. És nem csak veled fogok vitázni, hanem nagyon sok liberálissal is.”

Még tovább pozicionálja magát, mielőtt egyáltalán bármiféle érveléssel hozakodnék elő: „Ez nem egy önmegerősítő rendezvény, hanem kiállás azzal a kormányzati propagandával szemben, amellyel szemben az ellenzéki pártok és egy csomó, Soros György által támogatott szervezet nem áll ki. E tekintetben nem veled van vitám.”

A gondolatmenetet G. Fodor bizonyára jobban érti, mert bólogat.

Tóth panaszosan: „Mit csináljon valaki, aki azt látja, hogy közpénzből több milliárd forint elköltésével vele szemben egy propagandisztikus gyűlöletkampányt folytatnak Magyarországon?” Tanácstalanul: „Én nem tudom, hogy politikailag mi a helyes ebben, de azt tudom, hogy azt elvárni, hogy Soros György semmiféle reakciót ne adjon, ez egy nagyon kemény elvárás lenne.”

Rábeszélően: „Azt a kérdést tetted fel, hogy lehet az, hogy végül is Soros György ennyire népszerűtlen Magyarországon? De hát erre Te is pontosan tudod a választ. Ha az egyik oldal elkölt négymilliárdot, a másik meg semmit, akkor a négymilliárd fog működni. Ez azért olyan nagyon nem megkérdőjelezhető dolog.”

„Lenne”, meg „olyan nagyon nem”.

Megértően: „A magyar társadalomban van sok jogos félelem. Homogén társadalmakról beszélek, ezekben kevésbé nyitottak és befogadók más kultúrákra. Ezt cinikus módon a Fidesz felméri, és ráépít egy gyűlöletkampányt. És hogy mi a terv? A liberalizmusnak a lényege, hogy minden állampolgár elmondhatja a véleményét…”

És miben látja a Fidesz-propaganda lényegét Tóth? Hogy „tagadja a filantrópia létét.” És miben a liberalizmus lényegét: „Magyarországon ez [a filantrópia] a jobboldalon sokkal kevésé jellemző. Ez a liberalizmus lényege.”

Nem áll meg a lejtőn: „Ez az egyik nagyon negatív hatása ennek a kormányzati propagandának. Hogy tagadjuk a filantrópia létét – ez a liberalizmus egyik alapja –, de mi a célja, de mi az eredménye, de milyen a politikai eredménye?”

A moderátor fölteszi az agyafúrt kérdést: „Te mit gondolsz, miért csinálja ezt Soros?”

Valahogy azért nagyon

A terep megint G. Fodoré. Kifejt. „A politika akaratátvitel kérdése. És ezért nagyon fontos a stabilitás, az erő és a tekintély.” Gyengéd is tud lenni: „Csaba a naivitással határos módon beszélt a politikáról.” (A magyarázatról a megszólított tanult stratégának tudnia kellene, hogy ezt Carl Schmitt nyomán teszi, aki egykor Hitler kizárólagos uralmának indokoltságát alapozta meg jogelméletileg): „A politikában vannak másfajta tekintélyek is, olyanok, melyeket elfogad a választó, és mögéje tömeg gyűlik, mennyiség. Szerintem ezeket hívhatjuk demokratikus tekintélyeknek. Az erő. Lehet gúnyolódni a nemzeti konzultáción, de a politika mégis arról szól, hogy kumulálódik, felhalmozódik erő. És az erő nem öncélú egy demokratikus politikában, hanem szavazatokra válik úgy, hogy megnyeri magának az emberek támogatását, mert olyanokat mond, amelyek hatnak ezekre az emberekre.”

Oktat: „A liberális a politikai érveket az ember egyetlen dimenziójára, a racionális énjére akarja szorítani. Csaba szerint a kormány gyűlöletkampányt indít. Én, ha találkozom emberekkel, azt látom, hogy félnek, remélnek, büszkeséget éreznek, haragot éreznek, teli vannak érzelmekkel. Mondják meg, bármilyen politikai erő, amely sikeres akar lenni, hogyan engedheti meg magának azt, hogy mindenki csak szigorúan racionális érvek alapján közlekedik a politikai térben, és a félelem, harag, büszkeség irrelevánsak.”

Atyaian: „Tegyék egy pillanatra félre, hogy mennyire gyűlölik a Fideszt, és gondolják végig.”

A moderátor továbbra is G. Fodort kérdezi, aki szerint Sorosnak „van valamiféle isten-komplexusa, mit tudom én…” Arról beszél, hogy mindegyik oldal démonizálja a másikat: „Hát így működik a politika.”

Tóth Csaba végre szóhoz jut (bal kezével jól láthatóan egész idő alatt szinte megszakítás nélkül pörgette a tenyerében a golyóstollát). De nem az jut az eszébe, hogy eszerint annak a mércéje is csak a siker, hogy „a zsidóság alacsony rendű faj”, hiszen ezzel is tízmilliókat lehetett megnyerni. Nem, Tóth nem árokásó. Ő csak arról beszél, hogy a közjó a politika célja, nem pedig a politikai haszon. G. Fodor közbevág: a kormány szerint itt „biztonságkampány folyik”.

Tóth főnöke, Horn Gábor, a közönség soraiból próbál keményíteni, és beszól: „miért kellene ehhez hazudni?” G. Fodor leereszkedően: „Azt javaslom a liberális barátaimnak, hogy térjenek át a valóság szintjére. Az a kérdés, mi a valóság.”

A közönség soraiból megszólal Kőszeg Ferenc, és védelmezi Sorost. Hogy nem azt mondta, és nem úgy. A migráció így, a népességfogyás akképp.

Következik a nap fénypontja. Tóth Csaba: „El akarom mondani, hogy a teremben az érdeklődés irántad, a reakcióknak, a frusztrációnak az az oka, hogy a kormány szisztematikusan megfojtja annak a lehetőségét, hogy ezeket az ellenérveket bárki bárhol kifejtse. Örül ez a közönség, hogy te most itt vagy, és végre szemtől szemben lehet ütköztetni azokat az érveket, amiket nap mint nap nem tud elmondani, mert nincsenek rá lehetőségei.”

Nyilván ő is örül, de kissé előrehajol, haja csapzott. Fodor arcán mintha irónia, de nyilván neki se könnyű, mert vékony izzadságfátyol borítja az arcát.

Tóth tovább: „…eljöttél erre a rendezvényre, és ezt még egyszer nagyon köszönjük, de a kormány képviselői jellemzően tévéstúdióból kommunikálnak a választópolgárokkal, és jellemzően ott olyan módon, olyan erőforrástöbblettel teszik ezt meg, hogy esély sincs arra, hogy egyébként az ellenvéleményeket ütköztetni lehetne.” És: „…ténylegesen és vitathatatlanul kapott felhatalmazást a kormány”, de „valahogy azért nagyon nehezen belátható”, hogy Soros György hívná a bevándorlókat. A „kormányzati gondolkodás logikája azért erőteljesen egy összeesküvés-elmélet logikájára épül, ezt azért nagyon nehéz vitatni…”

Még egy forduló G. Fodor: „ez egy politikai ellentét… és valamelyiknek győzni kell”. Tóth: „Gábornak megköszönöm, hogy eljött, és végtelenül tisztelem a munkát, amit a politikai filozófiában elvégzett, de azért óva intenélek, Gábor, ettől a logikától…”

Az emelvényen mindenki mindent köszön, a közönség morog, hogy nem kapott szót, Horn Gábor hangja kivehető: „Még hány ember kérdését kellett volna végigvárnunk?”

A magas vendég élt a felkínált lehetőséggel. Kegyeskedett a teljes idő 65 százalékát felhasználni arra, hogy jól megleckéztette az ellenségeit. Tóth stratégának az összidő 21 százaléka jutott. A moderátor nem elégedett meg azzal, hogy csak kérdezzen. Mosolyogva a vitába is bekapcsolódott, amivel az idő 10 százalékát fogyasztotta el. A közönség morgásának – beleértve Kőszeg polgártárs monológját – jutott úgy 4 százalék.

2018.01.06 08:35

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00