Csillag István: Drog, alkohol, nők

Publikálás dátuma
2018.01.06 08:10

Fotó: /

A szenvedélybetegségekről lesz szó, de nem az egyének, hanem a magyar kormányok szenvedélyeiről.

A kemény drog: a kierőszakolt béremelés

A kormányzó politikai erők – hatalmuk megtartásában reménykedve - a választások előtt szeretik eljátszani Róbert bácsit, aki az adófizetők pénzéből növeli a jólétet, enyhíti a lemaradást, aminek egyik eszköze a kormány által elindított béremelés. A magasabb bér után jár a hála: a kormányra adott szavazat formájában. Az elvont makrogazdasági környezet kedvező változtatása is fontos. A kormányon lévők a választásokhoz közeledve dézsából öntik a pénzt, igyekeznek rászoktatni a szavazókat az önfeledt költekezésre, hogy az így élénkülő kereslet nagyobb fogyasztást, gyorsabban megtérülő beruházásokat és ezzel magasabb gazdasági növekedést, alacsonyabb munkanélküliséget eredményezzen, aminek láttán a választók újraválasztják őket. Tudjuk, tapasztaltuk, hogy a kormányon levők költekezését az ellenzék sem nézheti tétlenül, igaz nekik – az ígérgetésen kívül - egyelőre nincsenek eszközeik a költekezés és a boldog jövőbe vetett bizalom megalapozására, de az állami pénzszórási versenyben való részvételük meghirdetésének komoly következménye, hogy a választók óvatossága, gyanakvása enyhül, tényleg elhiszik, hogy teljesülhetnek kívánságaik, ha a (valamelyik?) kormány akarja. Elhiszik, sőt meggyőződésük, hogy a kormányon levők bármikor csökkenthetik az adókat, a közalkalmazottak számára akár 50 százalékos béremelést, vagy életpályamodellt hirdethetnek, de nyugdíjemelést, nyugdíjprémiumot is fizethetnek. Ezektől megnő a választók rendelkezésre álló jövedelme, többet költhetnek, nő a fogyasztás, az általános optimista hangulatban élénkülhetnek a beruházások. A választók magatartására nézve a kormány és az ellenzék egymásra ígérgetésének legfontosabb maradandó következménye, hogy kioltja a választók gátlásait, kilépnek a saját teljesítményükkel elért jólét realitásából és vágyaik teljesülése közvetlenül a kormányhoz kötődik. Tudjuk, hogy a kemény drogoknak is egyik legfontosabb funkciója a gátlások kioldása.

A kormányon levők, de az egész uralkodó politikai osztály, sőt a választóközönség is rászokik, hogy számolatlanul számítson az állam pénzére. Igaz, ez valójában az adófizetők pénze, mégis úgy hat, mintha ingyen adnák, mintha ajándék lenne. A mondás is azt tartja: ajándék lónak ne nézd a fogát, ezért az állami pénzszórás következményei már alig számítanak. Ha rá lehet szokni arra, hogy az elkölthető jövedelem nem a teljesítmény ellenértéke, hanem ajándék, akkor megszűnik a visszacsatolás az ajándékért fizetendő ár és az ajándék között, a politikai osztály által festett "álvalóságot" hiszi a választó valóságosnak. Hat a kemény drog: kioldja azokat a gátlásokat, amiket a hétköznapi mondások testesítenek meg, hogy „nincs ingyen ebéd!”, vagy „aki nem dolgozik, az ne is egyék!” Hiszen ajándékot kapni kisebb erőfeszítést követel, mint elismertetni a munkapiacon a teljesítményt.

A drogokról is úgyszólván lehetetlen leszokni, éppúgy, mint „hangulatjavító” államilag kezdeményezett béremelésekről, vagy az adócsökkentésről. Politikus nem élhet az adófizetők zsebében való kotorászás és alkalmi ajándékosztás nélkül. Sőt, a választói elégedettséget elősegítő eszközök tárháza ennél akár szélesebb is lehet, sokszor elég a szóbeli beavatkozás: a verbális intervenció, a jövőbeli béremelésre irányuló várakozások felkeltése. Elég szóba hozni, hogy a hazai foglalkoztatottak ugyanazért a munkáért jóval kevesebbet kapnak – legyenek orvosok, tanárok, vagy akár szupermarketek pénztárosai - mint külországokban (Nyugat-Európában) dolgozó szerencsésebb sorstársaik. A kormány és az ellenzék politikusai innét kezdve összehangoltan és önfeledten kezdik bírálni a munkáltatók bérpolitikáját, sőt ennek gyakorlati cselekvésbe fordítása érdekében kezdeményezik, hogy emeljék a minimálbéreket, vagy a bérminimumot. Minthogy a munkapiacok nincsenek egymástól elszigetelve, a kormány pedig az állami szektorban – akár önkényesen is - elindíthatja a béremeléseket, az állami alkalmazottaknál rendeletileg bevezetett béremelés gyorsan hat a magánmunkáltatók dolgozóira is. A bérmértékek „átszivárognak” az államiból a magánszektorba, ezzel sajátos bérverseny kezdődik az állam és a magánmunkáltatók között. Nincs megállás, különösen nehéz a választási kampány lecsengésével leszokni a béremelés drogjáról, hiszen a megbomlott arányok kiegyenlítődéséhez újabb és újabb hullámokban indulnak be a kampányok: a „cukros ételekről álmodók” tábora sosem szűkül le a versben megénekelt szövőlányokra.

A választók elenyésző része hallott és tanult arról, hogy kemény arányosság van az egy órányi munkával megtermelt érték és az egy órányi munkáért fizetett munkabér között. A laikus választó csak annyit tud, hogy ő bizony keményen dolgozik az alatt az egy óra alatt. Eszébe se jut, hogy bérének alakulását meghatározó viszonyokban nem csupán közvetlen, saját, személyes erőfeszítései, hanem a különböző hivatalokban (pl. közigazgatás), szolgáltató helyeken (pl. rendelők), az árokásók lapátra támaszkodó bámészkodásában, a javítás helyett az angol nyelvű gépkönyv nyelvtudás nélküli lapozgatásával eltöltött órák és percek: üresjáratok is szerepet játszanak. A bérátlag és az átlagbér ugyanis egy-egy ország szervezettségét, hatékonyabb, termelékenyebb munkáját, az átlagos felkészültséget méri, beleértve a politikusok ostoba ígérgetését, a gazdaság törvényszerűségeit cáfoló voluntarizmusát. Felcserélődik a vásárló józan mérlegelése: nem az a kérdés, hogy megéri-e az áru (munkaerő) az árát, hanem méltó-e a jutalomra a jutalmazott, a bérek és bérarányok nem a teljesítménnyel, hanem a felsőbbség által elismert érdemek összemérésén alapuló sanda irigységgel tartanak lépést.

Alkoholba fojtott bánat...

De ha már a politika drogot alkalmaz a választók megnyeréséhez, akkor ennek utóhatásait csak a költségvetési hiány növelésének a poharával öblítheti le. A választási kampány ígéreteként államilag fölszított béremelés következményei katasztrofálisak. A munkapiacokon kialakult érzékeny egyensúlyok felborulnak, amit különösen azzal lehet elérni, ha az állami béremelés pörölye a bérskála kiválasztott pontjára sújt le, mint történt ez az ezredfordulón a minimálbérekkel. Ennek hatására az alacsony termelékenységű, ezért alacsony bérezésű iparágak (könnyűipar, agrártermékek feldolgozása, kisipar) termelési költségei elviselhetetlen mértékűvé váltak, amit vagy az alkalmazottak kiszolgáltatott helyzetének fokozódása (trükközés a zsebbe fizetéssel), vagy az iparág elhalása, vagy a kikényszerített gépesítés és munkavállalók kisöprése követett. Ennek a népszerűség- és társadalombiztosítási járulék-bevételt fokozó intézkedésnek a hatására a hazánkban mindig is alacsonynak számító munkapiaci aktivitás a nők körében (1980-ban 56 százalék) még tovább csökkent és kritikus szintre, 42 százalékra zuhant. A béremelés kemény drogjának azonban nem csak a családon belüli státus megváltozása a következménye, hanem a költségvetési ára is magas, mivel a növekvő közalkalmazotti bérek miatti növekvő kiadásokat nem tudja ellensúlyozni a növekvő adó- és társadalombiztosítási járulék-bevétel, így a piaci szektorban a növekvő bérköltség miatti legális foglalkoztatás mérséklődése tovább súlyosbítja a költségvetési hiányt.

A béremelés kemény drogja, így kéz-a kézben jár a fiskális alkoholizmussal (Kopits György). A fiskális alkoholizmus nem más, mint a deficit állandó újratermelése, hiszen a növekvő költségeket a magánfoglalkoztatók a trükközéssel és a szürkegazdaságba meneküléssel igyekeznek kivédeni, aminek az adóbevételek hanyatlása a következménye, az emiatt tovább növekvő hiány mérséklése adóemelésbe és a támogatások csökkentésébe torkollik és máris előállítottuk a „stop-go” gazdaságpolitika általi ciklikus hullámzást.

A költségvetési alkoholizmus azonban nem szorítkozhat az állami alkalmazottak béremelési igényeinek kielégítése miatti állami pénzszórásra, hiszen mindig lesz az osztogatásból kimaradt, elmaradt ágazat, ahol nem csak bért kell emelni, hanem építeni kell (kollégiumok), vagy fel kell újítani (vasút), vagy modern eszközöket kell beszerezni (orvoslásban az MRI, vagy a CT). Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a költségvetési költekezési spirál esetében kiépül a közbeszerzések nyerteseinek és alvállalkozóiknak egész hálózata, akiknek éhes száját folyamatosan jól kell lakatni, akár jön időben az uniós forrás, akár nem. A költségvetési bürokraták, az állami projektek haszonélvezői, meg a politikusok nem győznek fogat mosni (hogy ne legyen fiskális alkoholszaguk), nem győzik a meg-megbicsakló magyarázataikat előfinanszírozással, vagy utóelszámolással helyesbíteni, az egyenes kérdésre nehezen forgó nyelvvel adott válaszaikat semmibe meredő, merev tekintettel hitelessé tenni. Újra és újra elővezetik, hogy jövőre leszoknak az alkoholizálásról, de a valóság csak az, hogy újabb és újabb trükkökkel állnak elő, lett légyen ez az autópálya építés költségeinek fejlesztési bankba dugása, a PPP-rendszer álcázó alkalmazása, az uniós támogatások éves átlagot (GDP 2-5 százalék) messze meghaladó (GDP 8 százaléka) lehívása. A kormányok fiskális alkoholizmusa, vagy a kikényszerített béremelés kemény drogja által okozott károk a hétköznapokban fel se tűnnek a választónak, csak csodálkozik, miért szűnt meg az osztogatás és miért fordul át fosztogatásba. Miért nem látták előre a politikusok, hogy ennek az ajándékosztásnak nem lesz jó a vége? Ahogy az egyszerű választó a harmadik pohár pálinkáról, vagy az ötödik pohár borról sem hiszi el, hogy árt, úgy még kevésbé van tisztában e nagyon is elvont szenvedélybetegségek káros hatásaival.

Nekem olyan asszony kell…

Még kevésbé magától értetődő, hogy a fejlett nyugat-európai országoktól elmaradó magyar életszínvonal egyik legfontosabb oka a kormány, de az egész politikai osztály nőkhöz való ambivalens viszonya. Ezt a meglepő kijelentést érdemes azzal is alátámasztani, hogy az 1950 és 1989 közötti viszonylag gyors gazdasági növekedés (átlagosan évi 2,7 százalék) jórészt a munkapiaci kínálat megsokszorozódásától eredt, amikor is a nők meghatározó része a nyílt munkapiacon munkába állt, kilépett a tűzhely-mosóteknő-pelenka háromszögéből. A munkapiacon részt vevő nők jelentős mértékben járultak hozzá a családi kassza bővítéséhez, egyben az ország gyarapodásához is. A 80-as években elindult gazdasági átalakulásig a 15 évesnél idősebb nők többsége, 56 százaléka a munkapiac aktív résztvevője volt. A két világháborúban jellemző helyzethez képest létrejött viszonylag magas munkapiaci részvételi arány megváltoztatta a nőkkel szembeni előítéleteket, a társadalmi-politikai helyzetüket is. A 80-as években elindult gazdasági átalakulás, a rendszerváltás, végül pedig az ezredfordulón kikényszerített minimálbér-emelések következménye, hogy a nők munkapiaci aktivitása 2001-ben 44 százalékra zuhant, ami miatt újra visszaszorultak a tűzhely-mosóteknő-pelenka háromszögébe.

Az ezredfordulón a nők munkapiaci aktivitásának a visszaesése miatt megnőtt a nők férfiaktól való jövedelmi függése és ezzel a kiszolgáltatottsága. A helyzettel a politikusok se tudtak sokat kezdeni. A hagyományos, konzervatív, előítéletes férfijogú szemléletet valló nemzeti oldal innét kezdve a családi kasszához hozzájárulni nem tudó nőkben a demográfiai problémák megoldóját: a két lábon járó anyaméhet látta. A munkájukat elvesztő nők nagyobbik része búcsút mondott a munkapiacnak, így a kb. 200-300 ezer női munkahely tartós és végleges megszűnésével a vidéki Magyarország arculata, családszerkezete, érzelmi kiegyensúlyozottsága, a nők munkapiaci, politikai, emberi jogi egyenjogúsága, a női munka, a női szerepek elismertsége visszaesett a II. világháború előtti Magyarország viszonyai közé. Amíg a nők fontos hozzájárulást jelentettek a családi kasszához, amíg a nőktől származó bevétel segítette át a hónap végére már 0-t mutató (elivott) családi költségvetést a nehézségeken, addig a nők, mint a lefojtott feszültségek, a kisebbrendűségi érzések agresszióba fordulásának áldozatai, számíthattak a közvélemény és a politika szolidaritására és védelmére. A nők anyagi kiszolgáltatottságának a fokozódásával a korábban legalább eltitkolt és szégyellt - piszi kifejezéssel - "családon belül erőszak" ma már bocsánatos bűnnek számít, hiszen a nők nem tudnak a munkapiacon elhelyezkedni, ezért nincs lehetőség kitörésükre. Ebben a helyzetben összeszorított foggal, pengeéles szájjal kell némán tűrni, hogy az asszony átesik a férj, a polgármester vak komondorán, hogy a miniszterelnök kapatosan a minden lányt meghágó fehérvári huszárokról gajdolhat. A tűzhely mellé láncolt nők meg örülhetnek, hogy egy parlamenti honatya szerint legalább méhüket (mert csak a nők tudnak szülni) a nemzeti vagyon részének tekintik. Ahol a munkapiac nem a női munkához alkalmazkodik, ahol a munkajogi szabályok nem kedvezményezik a nők foglalkoztatását, ott szégyenkezniük kell a férjet meleg vacsorával nem váró, de a családi kasszához bevételeikkel hozzájáruló dolgozó nőknek. A nők emberi méltóságának az elismerése, aminek munkapiaci részvételük az alapja, jelentősen csökkent. Emiatt a politikusok már csak szülőanyákról, fakanál-hordozókról, a családi otthon rendben tartóiról szavalnak, ha a nőkről szólnak.

Elég ez a három szenvedélybetegség: a kikényszerített béremelés kemény drogja, a magas költségvetési hiányban tántorgó fiskális alkoholizmus és a nők emberi méltóságának állandó csorbítása, hogy Magyarország – ahogy az előző évszázadokban is – lemaradjon az oláhoktól, a tótoktól, hogy a dzsentrik helyére lépő szenvedélybeteg magyar politikusok miatt menjen a levesbe.

2018.01.06 08:10

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21 09:30

Fotó: Fortepan/
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
2018.07.21 09:30
Frissítve: 2018.07.21 09:30

Miniatúra: Németh Miklós

Publikálás dátuma
2018.07.15 14:00

Fotó: Fortepan/
„Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott (...) A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett.”
Az öregedő Ken Follett is Németh Miklóst választotta. Ugyan Kádárt Grósz, és nem Németh Miklós váltotta le, az Évszázad trilógiájának harmadik részében (Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén, Gabo, 2014.) mégis az történik, hogy midőn Rebecca, egyik hősnője viszonyba keveredik Frigyessel, a befolyásos magyarral, így beszélgetnek: „Kádár elmozdíthatatlan? Nem szükségszerűen. Közeli ismerősöm egy ígéretes fiatalember, Németh Miklós.” És a mese folytatódik a szabadság kiteljesedése és az olvasó örömére bekövetkező szerelmi végkifejlet felé Rebecca és Frigyes között.

A vállalatvezetői lobbi

Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott: a miniszterelnök szerény lakásban él, templomba jár, őszintén beszél, az országért dolgozik, határozott, jól megjegyezhető politikai üzenetei vannak. A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett. Németh maga említi az önálló (szociáldemokrata, másutt keresztényszocialista) párt alakításának kósza gondolatait, de aztán elveti ezeket. (Oplatka András: Németh Miklós, Helikon, 2014.) Kifejezetten kedvelte a miniszterelnöki feladatokat, de nem érzett különösebb vonzalmat a pártvezetői pozíció iránt.   Németh Miklós 1988 novemberében kezdődő kormányzásának első felét határozott intézményi reformcsomag és radikális külpolitikai nyitás jellemzi. Szoros viszonyt ápolt az őt támogató vállalatvezetői csoportokkal. 1989-ben még többféle forgatókönyv látszott lehetségesnek, egyebek mellett, hogy a párt befolyását a tulajdon felől megkérdőjelező vállalatvezetői csoport kerül hatalomra. Németh támogatta is a vállalati önállóság kiteljesedését, amely a radikális őrségváltás felé mutatott a kor gazdasági és politikai elitcsoportjában. Mindez természetesen vállalati kezdeményezésű (helytelenül: spontán) privatizációt is jelentett. A folytatásban a hatalom folyamatosan csúszott ki a pártelit kezéből, amelyet azonban a gazdasági elit nem szerzett meg. Ahhoz, hogy utóbbi bekövetkezzék, az állami vagyonkezelés gyökeres átalakulása mellett – és ez a fontosabb-, a gazdasági elitnek önálló politikai formációt kellett volna létrehoznia, ám erre nem volt képes.   Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését részben a sikeres vállalatvezetői politikai lobbinak köszönheti. Velük indult az átalakulás története, amely máshogyan folytatódott. 1989 végére a hatalom "belső" átvételének lehetséges projektjei megbuktak (Korántsem a legfontosabb, de lényeges jele ennek a "spontán" privatizáció felváltása a központival. Ez már csak részben szól a hatalomról, inkább arról, hogy a roskatag költségvetésnek is kell pénz.), jóllehet a vállalati kezdeményezésű vagyoni tranzakciók folytatódtak.
Az odáig vezető folyamat során a gazdasági elit nem különböztette meg magát felismerhetően pártközpontos vetélytársaitól. Ehelyett gyakran pártreformerekként léptek fel. A forrongó közhangulat nem jobban működő mechanizmusokat, hanem más rendszert akart, és ellenezte, hogy a gazdasági elit szerezze meg az államosított vagyont. A pártelit kezéből kicsúszó hatalom már az új politikai erők felé billent.

Az ország talpon tartása

A választásokhoz vezető folyamatot többször színezték botrányok, a megfigyelési ügyek, az iratmegsemmisítés, agg hadfiak koholt lázadása, vagy akár Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambíciója és a négyigenes szavazás, amely meggátolta Pozsgayt a poszt megszerzésében. Korához képest Németh csapata mesterien kezelte a kommunikációt. A folyamatok és a közvélemény középpontjában kormányzott. S mivel még a választások előtti hetekben sem lehetett tudni, ki kerül hatalomra, ezért - a magyar alkuvilág kellős közepén - a politikai intézményekre kellett koncentrálnia. Stratégiai külön alkut akkor nemigen lehetett kötni, és veszélyes is lett volna, ahogy azt Pozsgay Imre és az MDF megkeseredő románca mutatta. 
Amikor tisztázódtak a viszonyok, különös kísérletek történtek. 1990 májusában Németh Miklós átadta a képviselők soraiban meghúzódó ügynökök vélhető listáját Antall Józsefnek. A lépés önmagában is felesleges volt, hiszen a titkosszolgálati adattár is a kormányhoz került, ám a források nélküli lista zavart keltett, a titkok a hatalom piacára kerültek. Németh Miklós Gál Zoltánra mutatott, tőle kapta, ő csak postás; pedig az akció valódi forrását és indokát Németh Miklós manipulatív játékai között érdemes keresnünk.
Mindezzel együtt is Németh elősegítette a választások utáni korszak vértelenségét. Az egész folyamat könnyen, bár sokak szerint túl könnyen zajlott le. A vér hiányát ne sajnáljuk, az izzadságét igen. Az ország későbbi vezetése a hagyományos európai demokrácia tanfolyamán közepes eredményt produkált: mást tanultak helyette, ahogy ennek tanúi vagyunk.
Németh idejében a kormány dolga az volt, hogy talpon tartsa az országot, visszafogja a költségvetést, folytatható állapotokat őrizzen meg. Eközben az MSZP vezetői saját (gyakran zavaros) céljaikat követték, a médiát szórakoztatták nyilatkozatokkal, vagy valamelyik belháborújukat vívták. Jóllehet az MSZP már nem volt állampárt, igyekezett a kormányzás egyfajta felső kapcsolatának látszani. Mindez olyan korszakban történt, amikor a napi kormányzás a túlköltés visszafogását, a restrikciót jelentette, és nem a szociális érzékenység tettre váltását. A szociáldemokrata szöveg és a piacgazdasági építkezés valósága ütközött. 
Tény az is, hogy a megújult párt kommunikációjának közepében a szabadság-demokrácia-megújulás szentháromsága csillogott, és sokan bátrak, szókimondók voltak. A párt egésze azonban kaotikus képet sugárzott önmagáról. Az MSZP állandósult belharcainak tükrében talán nem is kell csodálnunk, hogy Németh kiszállt az elnökségből, és saját pártalakítási ambíciók híján, a választások után külföldre ment. Gondolatai azonban itthon maradtak.

Látogató a munkahelyén?

Röviden számba vesszük Németh Miklós egyéniségének pár rétegét. A róla szóló könyv hátránnyal induló, de szorgalmas vidéki tehetségnek, a feltörekvő politikai csoport tagjának mutatja, aki az egyetemen részt vett a városi káderelit elleni harcban, a vidéknek járó juss megszerzésében. Könyvének intimpistás megjegyzése Bartha Ferencről elég árulkodó részlet. Talán barátok voltak korábban, s mégis, évtizedekkel később, Bartha halála után, Németh súlyosan személyeskedve emlékszik rá - akár úgy is lehetett, ahogy írja, ám akkor miniszterelnökként osztozik a felelősségben. ("Barthának, a Nemzeti Bank elnökének majd leesett az álla, mikor közöltem vele a döntést - a forint leértékeléséről van szó (T.I.). Most pedig – mondtam - a kormány és az MNB kiad egy közös közleményt. Tíz perc alatt történt mindez. Szólhattál volna reggel, dünnyögte Bartha. Nos, valóban nem ezt tettem, de azt is tudtam, miért nem. Minden leértékelés a korrupció és a nyerészkedés melegágya. A felértékelés is." Oplatka, 199.o.) Pályája során olykor nehéz helyzetekkel találkozik, amelyeket többen csak alkohollal képesek enyhíteni. Szemlélődik, gyakran meglepődik. Az is meglepetésként érhette, amikor Grósz miniszterelnöknek javasolta.
Ekkor a kortárs olvasó már csóválja a fejét. Oplatka András, a Némethről szóló könyv szerzője (inkább szerkesztője) hajlamos a volt miniszterelnök legendáját túlépíteni, amely szerint a tehetséges vidéki srác derekasan helytállt a városban, s később is a munka és a kitartás vitte előre, soha a karrier természetes vágya. És ott aztán, egyre feljebb, csuda dolgokat látott. Mintha csak látogató lett volna munkahelyén. Az Oplatka-Németh kettős időnként túllő a célon. Némethnek a folyamatokban való meghatározó részvétele akkor is értékelendő, ha közben a cukrozott árvalányhajat nem fújják be aranyfüsttel. Feltoluló iróniámat visszafogva sietek megerősíteni, hogy a könyv több pillanata forrásértékű. 
Németh okos, fürge agyú ember, attitűdje gyakran ironikus és intrikus. Fellépéseit kordában tartotta, ízes beszédmódját, hanghordozását megtartotta, nem vette át az apparátus ködös, fontoskodó félrebeszélését, vagy az értelmiség habzó modorát. Képességei segítették fényes karrierjét a pártközpontban, ahol nem elsősorban a könyvéből kitetsző jámborságot, hanem cselekvő együttműködését várták el, és kapták meg. Szakértői kormányának mítoszát csupán okos kommunikációnak kell minősítenem. (Szakértői kormánynak azért nevezték, mert korábban "nem szakértői" kormány - MSZMP-felügyelet - volt, illetve kormányában, különösen a másodikban, számos szakember dolgozott. De azért ez is túlzás. A Németh-kormány – helyesen - politizált, a pártok helyett, gyakran ellenük. Ezt akkor meg lehetett tenni, később nem.) Tapasztalt politikussá vált, nívós tanácsadókkal vette körbe magát. Megérezte a rendszerváltás hangulatát, végrehajtotta, amit lehetett, amire képes volt. S végül ez számít, a haza hálás lehet neki.
(Ez a szöveg egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának szerkesztett alfejezete.)
2018.07.15 14:00
Frissítve: 2018.07.15 14:49