Adni vagy kapni

Magyarországon egyre többen vannak, akik adni, segíteni szeretnének és tudnak is - mondta látható örömmel Novák Katalin család- és ifjúságügyekért felelős államtitkár a közelmúltban a Családszervezetek II. jótékonysági adventi vásárának megnyitóján. Jó lett volna, ha - nem is látható örömmel, de - részletes tájékoztatást ad arról is, milyen eredményeket ért el a kormány a Rászoruló Személyeket Támogató Operatív Program meghirdetésével. Hova került, milyen célokat szolgált az a 34 milliárd forint, amit egy európai segítségnyújtási alap biztosít.

Van hova és kinek adakozni. Sajnos nem csökken azok száma, akiken segíteni kell. Nem múlik el olyan nap, hogy kétségbeesett magyar állampolgárok - az utolsó szalmaszálba kapaszkodva - ne állnának a nyilvánosság elé, kérve a társadalom segítségét családi tragédiájuk, nyomoruk enyhítése érdekében. Van azonban néhány hét karácsony előtt, amikor sokan kérés nélkül is adakoznak. Miközben a magyarok többsége a szolidaritás halvány jelét sem mutatja az idegenekkel szemben, aközben példát mutatnak a legelesettebb honfitársaiknak való segítségnyújtásban. Bizonyíték erre többek között a „Jónak lenni jó”, az MTVA jótékonysági műsora, a Baptista Szeretetszolgálat „Cipősdoboz” akciója, a Krisna hívők „Ételt az Életért” Alapítványa által összegyűjtött pénz, élelmiszer, ruházat mennyisége.

A magyar társadalom végletesnek tűnő jövedelmi, vagyoni és ebből eredő életszínvonalbéli különbségei a legmeghökkentőbben a karácsonyi ünnepekhez közeledve, a különböző civil szervezetek ételosztó akciói kapcsán mutatkoznak meg. Így volt ez évben is. Ami eszünkbe juttatja, hogy a körte alakot mintázó társadalomszerkezet szinte semmit sem változott az elmúlt évek során, és évtizedekre van szükség ahhoz, hogy egy ideális társadalom szerkezetnek mondható, - ahogy Kolosi Tamás leírta - "terhes babapiskóta" modellt elemezhessünk a maga valóságában. Jelenleg azt látjuk, hogy a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek, a nyomor öröklődik. Sehova sem vezet a szegénység körüli számháború, közmegegyezésen alapuló társadalompolitika nélkül nem lesz tényleges előrelépés. Az Európai Unió Statisztikai Hivatala nemrég közölte az elmúlt évre vonatkozó mutatókat. A két leginkább meghatározó adat szerint - egy főre jutó GDP és egy főre jutó tényleges fogyasztás - Magyarország a legszegényebbek közzé tartozik.

Az ünnephez közeledve elszomorító volt a kígyózó sorok látványa már nemcsak Budapesten, nemcsak a megyeszékhelyeken, hanem a kisebb lélekszámú városokban is. Miközben a csillogó fényekkel teleaggatott bevásárló központokban harsogott az óvodában megtanult ének, a frissen kisült kalácsról meg a padláson lévő kolbászról, aközben a magyar gyerekek egynegyede legfeljebb csak álmodozhat erről. Egyes kutatások szerint a magyar gyerekek egynegyedét fenyegeti a nyomor. Megközelítőleg minden harmadik embert érint a szegénység, a társadalmi kirekesztés. A magyar lakosság több mint hatvan százaléka annyi tartalékkal sem rendelkezik, hogy egy nem tervezett kiadás esetén fenn tudja tartani korábbi életszínvonalát. Azon magyarok száma jóval kétmillió fölötti, akik vizesedő, penészesedő, szeméttel vagy jobb esetben - a rezsicsökkentésen kívül rekedt - fával fűtött ingatlanokban élnek. Számukra a kormány által meghirdetett „Otthon Melege” programban való részvétel sem járható út.

Ilyen lakásokban élhetnek azok a gyerekek, akik állandóan és akik rendszeresen éheznek. Hetvenegyezer olyan nyugdíjas van az országban, akinek öregségi nyugdíja nem éri el az ötvenezer forintot. A magyar nyugdíjasok több mint fele 100 ezer forint alatti nyugdíjból él. Ezek az összegek nem engedik meg a „csabai”, legföljebb a ”lecsó” kolbászra való költést. Elszomorító volt látni a kormány évvégi ajándék esője után a kezükben Erzsébet utalványt szorongató embereket a bevásárló központok csökkent értékű termékeket kínáló pultjánál.

Novák Katalin állítása csak részigazság, mert tény az is, hogy sokan adnának és segítenének, de nem tehetik, esetleg nem olyan mértékben, ahogy szeretnének. Ahogy az is állítható, hogy sokan megtehetnék, de nem teszik. Vajon karácsony tájékán miért csak Csányi meg Demján nevét hallani a száz leggazdagabb magyar listájáról? Miért nem halljuk az adakozók között azon parlamenti képviselők vagy családtagjaik nevét, akik jókor voltak jó helyen, és éltek a milliárdokat, százmilliókat hozó EU-s pályázati lehetőségekkel? Lehet, hogy rájuk is érvényes Michael Kraus - a Yale szociálpszichológusa - témába vágó kutatásának következtetése: mentális képességüknél fogva „a szegények szívesebben adakoznak, mint a gazdagok,”. Persze nem azt a magamutogató adakozást hiányoljuk, mint amilyen például Rétvári Bence államtitkár krumpliosztása volt mások adományából, vagy amilyenre Erzsébetváros fideszes alpolgármestere, Bajkai István tojásosztó mutatványa sikerült. Az sem tekinthető szívből jövő jótékonykodásnak, amikor a miniszter megjutalmazza magát Erzsébet utalvánnyal, és azzal adakozik.

Szerencse, hogy a civil szervezetek többsége nem járt úgy, mint Bangóné a magyar parlamentben, hogy az általa megfőzött töltött káposztáért csak 44 ezer forintot tudott összekalapozni az országgyűlési képviselőktől. Jó lenne, ha egy gyereknek sem kellene összekalapozott pénzből ennie, jó lenne, ha egy gyereknek sem kellene a kegyelmeséktől „kis láboskában” hazahozott vacsorát ennie egyetlen este sem, nem kéné azon tűnődnie, hogy „ők egész fazékkal esznek.”