Bartha Dániel: Mennyit érnek a visegrádi négyek?

Publikálás dátuma
2018.01.13 08:45

Fotó: /

A visegrádi együttműködés békeévei talán 2014-ben értek véget. A csoport, amely 1991-ben jött létre, a Meciar-kormány 1999-es bukása óta élte a virágkorát, meglehetős ismeretlenségben. Persze hozzátartozik a képhez, hogy a működés belülről korántsem volt zavartalan és az euroatlanti integráció beteljesítésével teljesen újra kellett kalibrálni az együttműködés tematikáját és irányait.

Véd- és dacszövetség

Azt, hogy a visegrádi együttműködés tagországai az EU-n belül képviselt álláspontjukat látszólag hatékonyan koordinálják, külső tényezők hívták életre. A csatlakozási tárgyalások utolsó szakaszában, az EU ugyanis hatékonyan osztotta meg a közép-európai szövetséget, amely oda vezetett, hogy külön megállapodásokat kötöttek egyes támogatások kifizetésére, megtörve az eredeti közös álláspontot.

Nem véletlen, hogy a V4-nek új irányt kijelölő, 2004-es Kromeriz-i deklaráció egyik leghangsúlyosabb kérdése az EU-n belüli koordináció lett. A közvélemény figyelme természetesen a tanácsi ülések előtti miniszterelnöki találkozókon van, de a munka folyamatos, hiszen nagyköveti szinten szinte napi egyeztetések zajlanak. A munka hatékonysága és az együttműködés keretei egyre inkább kiforrottak, a bizalom és a kezdeti sikerek hatására a tárcák közötti kooperáció is egyre több területre terjedt ki. Ez pedig folyamatosan növelte, és a mai napig növeli a V4 súlyát Brüsszelben, hiszen egy idő után már nem csak egy-egy jelentősebb ügyben viselkedtek egy blokként a régió országai, hanem szakpolitikai kérdésekben is együtt léptek fel.

A V4 története tehát párhuzamos szálakon fut. Az egyik, talán legfontosabb szál Brüsszelben található, míg a másik a régióban. Ez persze nem lenne zavaró, sem pedig feltűnő, amíg ezek az országok nem lépnek fel az EU integráció mélyítését és az intézményi reformokat akadályozó blokkoló kisebbségként. A világgazdasági válságot követő nacionalista-populista fordulat azonban olyan kormányokat ültetett a döntéshozói székbe, amelyek egyre nagyobb ellenszenvvel tekintettek a brüsszeli eurokratákra, az Európai Tanács döntéseivel szembemenő, saját hatalmát kiterjeszteni kívánó Európai Bizottságra és az integráció további mélyítésére. Az összeütközés tehát törvényszerű volt, csak a katalizátor hiányzott hozzá, egészen a migrációs válság kirobbanásáig.

A belső integráció irányai

Talán azt sem túlzás állítani, hogy a regionális integráció ágazati mélyülése is jórészt Nyugat-Európa közönyének volt köszönhető. A régió biztonságpolitikai, gazdasági vagy fejlesztésekkel kapcsolatos aggályait ugyanis nem tudták megnyugtatóan kezelni. Törvényszerűen máshogy értelmezték Berlinben, Londonban vagy Rómában az Oroszország jelentette kihívásokat, vagy az Észak-Dél irányú fejlesztések fontosságát, mint ahogy ezt Varsóban tették, márpedig a V4 relációban leginkább Varsó véleménye számít. Az ökölszabály az, hogy azokon a területeken zajlik együttműködés, amelyeket Lengyelország támogat és vállalja a vezető szerepet is. A V4 egyértelműen lengyel dominancia alatt működik, még akkor is, ha a többi tagállam érdekérvényesítő képessége is nő, amennyiben Varsón keresztül csatornázza be saját tematikáját az európai diskurzusba. Erre a jelenségre a közelmúltban a kettős élelmiszer-minőség ügyében folytatott vita elég jó példaként szolgált.

Az első látványos sikerrel járó szektoriális együttműködés 2008 után indult el a gázválság hatására. A V4-országok a következő években közös energiabiztonsági stratégiát alakítottak ki, összehangolták a fejlesztési terveiket és komoly hatást gyakoroltak az Európai Energiabiztonsági Stratégia kidolgozására. Napjainkra Oroszország zsarolási potenciálja minimálisra csökkent és gyakorlatilag adott a gáz piaci árazásának összes feltétele. A V4 hasonló sikereket ért el a Kohézió Barátai csoport alapítójaként a kohéziós politika fenntartásáért vívott harcban, biztonságpolitikai területen, vagy akár az infrastrukturális fejlesztések terén, melyek megvalósítása a következő években ér igazán látványos szakaszába.

Mégis a V4 külső ismertségét a migrációs politika kérdésében kialakított álláspontja hozta meg. Az, hogy a V4 ilyen látványosan képviseljen egy politikát Németországgal szemben, mindenkit meglepett, talán leginkább Berlint. Nehéz megfejteni, hogy mi vezetett idáig, de tény, hogy egyrészt Angela Merkel figyelmét az eurozóna válsága jó időre elterelte, másrészt a V4-államok számos sérelmet halmoztak fel, amelyek hatására valamennyien készen álltak arra, hogy nyíltan konfrontálódjanak Brüsszellel és rajta keresztül Berlinnel.

A V4-egység külső motorja

Ha külső okokat keresünk a V4 megerősödésben, azokat elsősorban stratégiai hibákra lehet visszavezetni. Egyrészt a nyugati EU-tagok későn ismerték fel a formálódó regionális integráció politikai erejét, másrészt kezdetben stratégiailag pocsék válaszokat adtak rá. Ahelyett, hogy leválasztották volna a mérsékelt Szlovákiát és Csehországot, a radikálisabb politikát folytató véd- és dacszövetséget kötő Magyarországról és Lengyelországról, egy egységes, megrögzött, hálátlan és illiberális blokként írták le a V4-ket. Úgy gondolták, hogy a V4-re záporozó kritikák súlya alatt megrogyhat a szövetség és a tagállamok külön-alkukat igyekeznek majd kötni Brüsszellel a kvótakérdésben vagy az intézményi reformokkal kapcsolatban.

Nyugati politikusok sorozatosan az EU értékeivel való szembefordulással és a szolidaritás hiányával vádolták Közép-Európát, amely önmagában megfoghatatlan politikai érv. Az a következtetés, mely számos tagállamban felmerült, hogy a kohéziós politikát, mint „a nyugatról érkező ajándékot” kell felfüggeszteni a V4 megregulázáshoz, inkább megszilárdította az amúgy ingatag egységet. Ez a nyugati tagállamokban mai napig elfogadott narratíva ugyanis gyakorlatilag kimondja, a 2004 után csatlakozott országok csak másodrendű tagok és azt sugallja, hogy az uniós csatlakozás csak számukra járt áldozatokkal, figyelmen kívül hagyva azt a hatást, hogy mit jelentett Közép-Európa számára a piacok megnyitása a rendszerváltás után, és hogy mennyit profitált ebből a nyugat. Aki élőben akarja vizsgálni ezt a jelenséget, elég, ha rápillant a nyugat-balkáni országok külkereskedelmi mérlegére és követi az ott zajló társadalmi folyamatokat.

A kettős mérce kérdése

A kettős mércét persze konkrét ügyekben is látni véli a V4. Miközben nyugati liberális körökben a visegrádi országokat a migrációs válságra adott válaszukért szokás "toxikus szervezetekként" elkönyvelni, mára már a V4 2014-es javaslatai jelentik az európai migrációs politika fővonalát. Tény, hogy a kvótakérdés rendezése nem történt meg, ebben még mindig külön-utas a V4, de az is igaz, hogy a külső határok védelmével kapcsolatban képviselt álláspontját jelentős részben átvette az unió.

Fontos azonban látni, hogy a nyugati politikusok 2016-ra már felismerték, hogy az az egység, amit a V4-nek tulajdonítottak, soha nem létezett. A V4 egy egymástól távolodó, ideológiailag eleve más alapokon nyugvó lengyel-magyar és cseh-szlovák tengelyből áll. Miközben a lengyel-magyar duó karanténba zárása megkezdődött, amit tovább erősítettek ezen országok belső folyamatai, addig a másik párost diplomáciai közeledéssel kezdték leválasztani a csoportról. Ennek számos jele volt és van most is. Angela Merkel többször találkozott európai-, vagy V4-csúcsok előtt kizárólag cseh vagy cseh és szlovák kollégájával, de emlékezhetünk Macron elnök különtalálkozójára ezzel a párossal, vagy még Ausztria szociáldemokrata vezetése idején a Slavkovi együttműködés (osztrák-cseh-szlovák) megerősödésére.

Mennyit ér és meddig él?

Érdemes kétkedéssel fogadni, amikor a V4 haláláról beszélnek. Ez az együttműködés ugyanis már a Meciar-korszakot is túlélte, azóta pedig sokat fejlődött. Ugyanakkor a V4-es intézmények hiánya (egyedül a Visegrádi Alap intézményesült) azt is jelenti, hogy rendkívül gyorsan és rugalmasan lehet csökkenteni a kapcsolatok intenzitását. A V4 alapdokumentumai szerint ugyanis a miniszterelnököknek és elnököknek évente, míg a külügyminisztereknek évente két alkalommal kötelező találkozniuk - a jelenlegi szám ennek a sokszorosa.

Szlovákia egyértelműen jelezte, hogy jelenlegi formájában nem szeretné fenntartani az együttműködést, míg Csehország esetében senki sem lát tisztán, hiszen a választásokon győztes ANO nem volt képes egy megfelelő többséggel rendelkező kormányt felállítani. Azt azonban érdemes hangsúlyozni, hogy jelenleg nagyon kevés olyan terület van, ahol a V4 valóban a cseh érdekeket szolgálná. Sem az energiabiztonság, sem a migrációs politika és határvédelem, sem egy Oroszországgal szembeni összefogás, az infrastruktúrafejlesztés vagy a következő időszakban már nettó befizetőként a kohéziós politika melletti harcos kiállás nem szolgálja feltétlenül Prága érdekeit.

Lengyelország is jelentős belpolitikai változásokon megy keresztül és könnyen lehet, hogy a miniszterelnök-csere egyik célja, hogy kicsit normalizálják az EU-lengyel kapcsolatokat. Magyarország a leginkább érdekelt a jelenlegi struktúra fenntartásában. Érezhető, hogy Budapest elég hatékonyan ejtette foglyul a V4-et, és ez csak részben tudható be annak, hogy jelenleg magyar elnökség vezeti a visegrádi csoportot. Magyarország 2010 után tapasztalható külpolitikai elszigetelődésének legfontosabb kitörési pontja volt a V4, amelyen keresztül bármikor képes volt álláspontja közvetítésére. Nem véletlen, hogy nálunk aggódnak leginkább a V4 jövője miatt.

A legvalószínűbb, hogy a kapcsolatok szűkítése legkésőbb 2018 júliusától, a szlovák elnökség kezdetével megindul. Ez elsősorban a Brüsszelben képviselt álláspontok harmonizációjának megszűnését és látványos külön-utas politikát fog jelenteni, akár még a többéves pénzügyi keret tervezésével kapcsolatban is.

A regionális politikák közül a biztonságpolitikai, energiapolitikai, digitális gazdasággal, innovációval és infrastruktúrával kapcsolatos együttműködések fennmaradnak, sőt számos esetben akár erősödhetnek is. A V4 mandátuma tehát továbbra is teljesül, de ahogy számos külügyes forrás megjegyzi: „valójában ez számunkra nem sokat ér”.

Szerző
2018.01.13 08:45

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21 09:30

Fotó: Fortepan/
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
2018.07.21 09:30
Frissítve: 2018.07.21 09:30

Miniatúra: Németh Miklós

Publikálás dátuma
2018.07.15 14:00

Fotó: Fortepan/
„Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott (...) A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett.”
Az öregedő Ken Follett is Németh Miklóst választotta. Ugyan Kádárt Grósz, és nem Németh Miklós váltotta le, az Évszázad trilógiájának harmadik részében (Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén, Gabo, 2014.) mégis az történik, hogy midőn Rebecca, egyik hősnője viszonyba keveredik Frigyessel, a befolyásos magyarral, így beszélgetnek: „Kádár elmozdíthatatlan? Nem szükségszerűen. Közeli ismerősöm egy ígéretes fiatalember, Németh Miklós.” És a mese folytatódik a szabadság kiteljesedése és az olvasó örömére bekövetkező szerelmi végkifejlet felé Rebecca és Frigyes között.

A vállalatvezetői lobbi

Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott: a miniszterelnök szerény lakásban él, templomba jár, őszintén beszél, az országért dolgozik, határozott, jól megjegyezhető politikai üzenetei vannak. A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett. Németh maga említi az önálló (szociáldemokrata, másutt keresztényszocialista) párt alakításának kósza gondolatait, de aztán elveti ezeket. (Oplatka András: Németh Miklós, Helikon, 2014.) Kifejezetten kedvelte a miniszterelnöki feladatokat, de nem érzett különösebb vonzalmat a pártvezetői pozíció iránt.   Németh Miklós 1988 novemberében kezdődő kormányzásának első felét határozott intézményi reformcsomag és radikális külpolitikai nyitás jellemzi. Szoros viszonyt ápolt az őt támogató vállalatvezetői csoportokkal. 1989-ben még többféle forgatókönyv látszott lehetségesnek, egyebek mellett, hogy a párt befolyását a tulajdon felől megkérdőjelező vállalatvezetői csoport kerül hatalomra. Németh támogatta is a vállalati önállóság kiteljesedését, amely a radikális őrségváltás felé mutatott a kor gazdasági és politikai elitcsoportjában. Mindez természetesen vállalati kezdeményezésű (helytelenül: spontán) privatizációt is jelentett. A folytatásban a hatalom folyamatosan csúszott ki a pártelit kezéből, amelyet azonban a gazdasági elit nem szerzett meg. Ahhoz, hogy utóbbi bekövetkezzék, az állami vagyonkezelés gyökeres átalakulása mellett – és ez a fontosabb-, a gazdasági elitnek önálló politikai formációt kellett volna létrehoznia, ám erre nem volt képes.   Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését részben a sikeres vállalatvezetői politikai lobbinak köszönheti. Velük indult az átalakulás története, amely máshogyan folytatódott. 1989 végére a hatalom "belső" átvételének lehetséges projektjei megbuktak (Korántsem a legfontosabb, de lényeges jele ennek a "spontán" privatizáció felváltása a központival. Ez már csak részben szól a hatalomról, inkább arról, hogy a roskatag költségvetésnek is kell pénz.), jóllehet a vállalati kezdeményezésű vagyoni tranzakciók folytatódtak.
Az odáig vezető folyamat során a gazdasági elit nem különböztette meg magát felismerhetően pártközpontos vetélytársaitól. Ehelyett gyakran pártreformerekként léptek fel. A forrongó közhangulat nem jobban működő mechanizmusokat, hanem más rendszert akart, és ellenezte, hogy a gazdasági elit szerezze meg az államosított vagyont. A pártelit kezéből kicsúszó hatalom már az új politikai erők felé billent.

Az ország talpon tartása

A választásokhoz vezető folyamatot többször színezték botrányok, a megfigyelési ügyek, az iratmegsemmisítés, agg hadfiak koholt lázadása, vagy akár Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambíciója és a négyigenes szavazás, amely meggátolta Pozsgayt a poszt megszerzésében. Korához képest Németh csapata mesterien kezelte a kommunikációt. A folyamatok és a közvélemény középpontjában kormányzott. S mivel még a választások előtti hetekben sem lehetett tudni, ki kerül hatalomra, ezért - a magyar alkuvilág kellős közepén - a politikai intézményekre kellett koncentrálnia. Stratégiai külön alkut akkor nemigen lehetett kötni, és veszélyes is lett volna, ahogy azt Pozsgay Imre és az MDF megkeseredő románca mutatta. 
Amikor tisztázódtak a viszonyok, különös kísérletek történtek. 1990 májusában Németh Miklós átadta a képviselők soraiban meghúzódó ügynökök vélhető listáját Antall Józsefnek. A lépés önmagában is felesleges volt, hiszen a titkosszolgálati adattár is a kormányhoz került, ám a források nélküli lista zavart keltett, a titkok a hatalom piacára kerültek. Németh Miklós Gál Zoltánra mutatott, tőle kapta, ő csak postás; pedig az akció valódi forrását és indokát Németh Miklós manipulatív játékai között érdemes keresnünk.
Mindezzel együtt is Németh elősegítette a választások utáni korszak vértelenségét. Az egész folyamat könnyen, bár sokak szerint túl könnyen zajlott le. A vér hiányát ne sajnáljuk, az izzadságét igen. Az ország későbbi vezetése a hagyományos európai demokrácia tanfolyamán közepes eredményt produkált: mást tanultak helyette, ahogy ennek tanúi vagyunk.
Németh idejében a kormány dolga az volt, hogy talpon tartsa az országot, visszafogja a költségvetést, folytatható állapotokat őrizzen meg. Eközben az MSZP vezetői saját (gyakran zavaros) céljaikat követték, a médiát szórakoztatták nyilatkozatokkal, vagy valamelyik belháborújukat vívták. Jóllehet az MSZP már nem volt állampárt, igyekezett a kormányzás egyfajta felső kapcsolatának látszani. Mindez olyan korszakban történt, amikor a napi kormányzás a túlköltés visszafogását, a restrikciót jelentette, és nem a szociális érzékenység tettre váltását. A szociáldemokrata szöveg és a piacgazdasági építkezés valósága ütközött. 
Tény az is, hogy a megújult párt kommunikációjának közepében a szabadság-demokrácia-megújulás szentháromsága csillogott, és sokan bátrak, szókimondók voltak. A párt egésze azonban kaotikus képet sugárzott önmagáról. Az MSZP állandósult belharcainak tükrében talán nem is kell csodálnunk, hogy Németh kiszállt az elnökségből, és saját pártalakítási ambíciók híján, a választások után külföldre ment. Gondolatai azonban itthon maradtak.

Látogató a munkahelyén?

Röviden számba vesszük Németh Miklós egyéniségének pár rétegét. A róla szóló könyv hátránnyal induló, de szorgalmas vidéki tehetségnek, a feltörekvő politikai csoport tagjának mutatja, aki az egyetemen részt vett a városi káderelit elleni harcban, a vidéknek járó juss megszerzésében. Könyvének intimpistás megjegyzése Bartha Ferencről elég árulkodó részlet. Talán barátok voltak korábban, s mégis, évtizedekkel később, Bartha halála után, Németh súlyosan személyeskedve emlékszik rá - akár úgy is lehetett, ahogy írja, ám akkor miniszterelnökként osztozik a felelősségben. ("Barthának, a Nemzeti Bank elnökének majd leesett az álla, mikor közöltem vele a döntést - a forint leértékeléséről van szó (T.I.). Most pedig – mondtam - a kormány és az MNB kiad egy közös közleményt. Tíz perc alatt történt mindez. Szólhattál volna reggel, dünnyögte Bartha. Nos, valóban nem ezt tettem, de azt is tudtam, miért nem. Minden leértékelés a korrupció és a nyerészkedés melegágya. A felértékelés is." Oplatka, 199.o.) Pályája során olykor nehéz helyzetekkel találkozik, amelyeket többen csak alkohollal képesek enyhíteni. Szemlélődik, gyakran meglepődik. Az is meglepetésként érhette, amikor Grósz miniszterelnöknek javasolta.
Ekkor a kortárs olvasó már csóválja a fejét. Oplatka András, a Némethről szóló könyv szerzője (inkább szerkesztője) hajlamos a volt miniszterelnök legendáját túlépíteni, amely szerint a tehetséges vidéki srác derekasan helytállt a városban, s később is a munka és a kitartás vitte előre, soha a karrier természetes vágya. És ott aztán, egyre feljebb, csuda dolgokat látott. Mintha csak látogató lett volna munkahelyén. Az Oplatka-Németh kettős időnként túllő a célon. Némethnek a folyamatokban való meghatározó részvétele akkor is értékelendő, ha közben a cukrozott árvalányhajat nem fújják be aranyfüsttel. Feltoluló iróniámat visszafogva sietek megerősíteni, hogy a könyv több pillanata forrásértékű. 
Németh okos, fürge agyú ember, attitűdje gyakran ironikus és intrikus. Fellépéseit kordában tartotta, ízes beszédmódját, hanghordozását megtartotta, nem vette át az apparátus ködös, fontoskodó félrebeszélését, vagy az értelmiség habzó modorát. Képességei segítették fényes karrierjét a pártközpontban, ahol nem elsősorban a könyvéből kitetsző jámborságot, hanem cselekvő együttműködését várták el, és kapták meg. Szakértői kormányának mítoszát csupán okos kommunikációnak kell minősítenem. (Szakértői kormánynak azért nevezték, mert korábban "nem szakértői" kormány - MSZMP-felügyelet - volt, illetve kormányában, különösen a másodikban, számos szakember dolgozott. De azért ez is túlzás. A Németh-kormány – helyesen - politizált, a pártok helyett, gyakran ellenük. Ezt akkor meg lehetett tenni, később nem.) Tapasztalt politikussá vált, nívós tanácsadókkal vette körbe magát. Megérezte a rendszerváltás hangulatát, végrehajtotta, amit lehetett, amire képes volt. S végül ez számít, a haza hálás lehet neki.
(Ez a szöveg egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának szerkesztett alfejezete.)
2018.07.15 14:00
Frissítve: 2018.07.15 14:49