Rab László: Tyúkbél

Vettem a gyereknek egy olcsó mikrofont karácsonyra, szép kis dobozba csomagolták, minden rendben volt vele, a hosszú hajlékony zsinór végén ott lifegett a negyedcolos (azaz nagy) jack dugó, amiről pár nappal karácsony előtt, a titkos kipróbálás alkalmával még nem tudtam, hogy negyedcolos, csak azt láttam, hogy jack. Amiben nincs semmi rendkívüli, a mikrofonok végén ilyen dugók vannak évtizedek óta.

Évtizedek óta? Nono. A kedves dugót 1879-ben használták először a telefonközpontokban, amerikai találmány. Később a nagy jack hangcsatlakozóként széles körben elterjedt az egész világon. Úgyhogy amikor 2017 decemberében megvettem a kétezer forintos mikrofont, a világ legrégebbi elektronikai hangcsatlakozóját is megkaptam hozzá, szép sárga színben pompázott a doboz alján. Amikor az 50-es években divatba jöttek a hordozható tranzisztoros rádiók, bevezették a 3,5 milliméteres mini, meg a 2 és feles szub-mini változatot is. A 60-as években a Sony a 3,5-t preferálta, ezt vitték tovább 1979-ben, amikor elkészült az első walkman. A fejhallgatókhoz általában ma is ilyet használunk, de a negyedcolos (ami 6,3 millimétert takar) verziót megőrizték a hangtechnikában, a gitárt ma is ezzel csatlakoztatjuk az erősítőhöz.

Na most az ősi telefonkapcsolót Jack's nice switchnek hívták, innen származhat a neve. Zsiros László Róbert, az RbLc technikai blog atyja és motorja, akitől ezeket az információkat kölcsönöztem, találóan bicskakapcsolónak fordította. Itt azonban el kell kanyarodnunk a szépen gömbölyödő jack dugó karrierjétől, történetünk más irányt vesz, kénytelenek vagyunk kitérőt tenni a kollektivizmus világába.

Történt, hogy a nyolcvanas évek elején vásároltam egy Videoton rádióerősítőt, ami a hangzatos Hi-Fi Electronics nevet viselte. A régi orionos mérnökök, akik ekkoriban már a székesfehérvári gyár laboratóriumában dolgoztak, a japán AKAI céggel történő együttműködésnek köszönhetően igen jó minőségű hangtechnikai berendezéseket fejlesztettek. Magnót és lemezjátszót is bűvöltek a „toronyba”, az erősítő és a rádió csúcsminőségnek bizonyult, nem voltak vételi problémák, mint manapság, sztereóban nyomtuk a Jugoszláviából beszerzett lemezekről a progresszív subidubit (Pink Floyd, Yes, King Crimson stb). Nem ragoznám, az AKAI kazettás magnóval jó minőségű felvételeket lehetett készíteni lemezjátszóról, meg a rádió műsoraiból is.

Igen ám, de a keleti blokkban éltünk, ez a mi egykori szép új trabantos-moszkvicsos-wartburgos világunk éles kanyart véve maga mögött hagyta a Coca Cola-mámorra épült Nyugat jack dugóját, és a Német Szabványügyi Hivatal (DIN) 1973-ban kimunkálta azokat a követelményeket, amelyekkel garantálni lehetett a szocialista világ magas hanghűségét. Megszületett a high-fidelity szabvány, aminek első csúcsterméke, a videotonos Orpheus rádióerősítő 1974-ben debütált a boltokban, ezt követte a Prometheus, meg a Cleopatra, és végül jött az én kombinált rádióm, melyre a szódás apám teremtette elő az anyagiakat Cegléden a boldog időkben.

A német szabvány lényege az volt, hogy a csatlakozás is speciális; a DIN (tájszólásban „tuchel”, buhera-zsargonban "tyúkbél") egy ötlábú (az árnyékolást külön szigetelt kábelen megoldó) csatlakozási mód, mely széles körben elterjedt. Ilyen DIN-konnektorral kellett a lemezjátszó- és a magnóbemenetre dugni a masináinkat. Hogy a történet még szebb legyen, a fejhallgatót nem öt-, hanem hatlábú csatlakozóval lehetett rákapcsolni az erősítőre. A lényeg, hogy hirtelen eltűnt a nagy jack, jöttek helyette a félkör alakban betüskézett DIN-csatlakozók, amelyeket különben egykor nevetséges áron lehetett beszerezni a kütyüboltokban.

És akkor itt következik a történelmi pillanat, amikor szembesültem a világok harcával. De ezt megpróbálom kissé szofisztikáltabban visszaadni.

Megáll a paraszt (esetünkben én) december 24-én reggel a gyereknek vásárolt jack csatlakozós mikrofonnal a garázs hátsó részében, nem sokkal azután, hogy újra kidobozolta az 1990 táján eltakarított rádióerősítőt. Arra gondol, hogy bedugja a mikrofont, és akár az okostelefon, amelyet frissen kicsomagolunk, mindjárt megszólal (új erősítő vásárlása szóba sem jöhet, mert drága, és korainak tartanám a gyereket komplett tüntetések megtartására alkalmas technikával fölszerelni). De nincs hová dugni, sajna. Mély-tudatomból gyorsan előbányászom, hogy jack/tuchel fordítóra volna szükség; valamikor régen volt belőle nagy köteggel, hogy a két világ szétszaladt szabványait összeédesítsük, de jött a válás, a költözés, elhányódott mind. Rohanás a lakóhelyemről Budaörsre, mert ott elvileg mindig minden van. De már csak elvileg, mondja az eladó a technikai boltban. Különben se lehet a "mikit" a lemezjátszó kimenetre kötni, recsegés lenne csak belőle, kell egy keverő is 15 ezerért. De "tucheles" abból sincs, felejtsem el, kerítsek inkább egy öreg, lehetőleg hatvan fölötti műszerészt, aki érti, hogy mit akarok tőle, és átforrasztja, amit kell. Hol van ilyen? – kérdem a karácsonyi rémületben. Sehol, hangzik a válasz. Az ilyen műszerészek már vagy nagyon betegek, vagy régen meghaltak. Pont.

A mikrofonnak megörült a gyerek. Kipróbáltuk egy barátunknál, odáig volt, meg vissza. A Videoton erősítő visszakerült a házba, nagyon szép a hangja, be szoktam kapcsolni, jól fogja a Bartók Rádiót. Látod, mondtam a gyereknek, itt van két dolog, ami külön-külön kifogástalanul működik. Mégse lehet őket együtt használni.

- De mit lehet ilyenkor tenni? – kérdezte a gyerek az iPhone-os és Xboxos világ reprezentánsaként, miközben a negyedcolos jack dugót hengergette a kezében.

Azt feleltem, amit megtanultam a régi időkben: majd kitalálunk valamit.

2018.01.13 08:05