Tamás Pál: Antiprométheuszi forradalom

Publikálás dátuma
2018.01.13 08:30
KOKÁRDAÁRUS - Azzal ünneplünk, hogy hangsúlyozottan nem ünneplünk. Jó hazafi , jó polgár egyik oldalon sem ünnepel FOTÓ: NÉPSZAV
Fotó: /

Prométheuszi forradalomnak gyűjtőfogalomként a küzdelmet a társadalmi igazságosságért, a különbözőféle felszabadulásokért neveznénk. Sikernek itt nem önmagában valami szélesebben vett írástudást hinnénk (bár gyakran még az is cél lehet), hanem azoknak a kódoknak és nyelveknek a kezelési, értelmezési képességét, amelyeken a saját társadalmunkról, saját világunkról beszélünk. A ránk vonatkozó nyelvek ismeretét. A kritikai reflexiós képességet fejlesztő oktatást. A prométheizmus tulajdonképpen ezek kölcsönhatását jelentené. Tartalmi és nem formai tudásuralmat.

Következésképpen az antiprométheuszi fordulat a progresszív világmagyarázatok, társadalmi reformvíziók és életstratégiák kiszorítását jelenti a társadalmi színpad peremére. Azok jövőképeinek leépítését.

Elképzeléseink jövője

Persze egészében nem a jövő elképzelése, hanem igazán elképzeléseink jövője lesz érdekes. Közép-Európában néhányszor már uralkodott az utóbbi évtizedekben „a jövő nem létezik” hangulat (például a lengyeleknél 1981 fordulóján a Szolidaritás betiltásának, felfüggesztésének hónapjaiban). Ehhez az állapothoz a „tavasszal nagy valószínűséggel ismét Orbán győz” hangulat azért szerencsére nem mérhető.

Amit most látni lehet, s amit a világban antiprométheuszi fordulatnak neveznénk, nem egyszerűen ellenforradalom (hiszen nem volt előtte a régióban semmilyen autentikus forradalom), s természetesen néhány radikális jobbos jelszó népszerűsége ellenére nem félfasiszta fordulat. 1989-et, mint geopolitikai ajándékot, nem tudtuk belsőleg feldolgozni, mert nem is készültünk rá. Orbánéknak eszük ágában sincs antiprométheuszinak lenni (tartalékban lehet, hogy ennek eszköztárát is összerakták, letöltötték, de elrakták egy még rosszabb kor kezelésére). Egyszerűen most még működik a polgári biztonságérzet, amit azért könnyebb kezelni, kiszámíthatóbb, mint bármilyen forradalom, akár az antiprométheuszi is.
Ilyen körülmények között a kor egy nevetséges díszletéről, a civilek pillanatnyi politikaellenességéről nem is érdekes vitatkozni. Hiszen a politika terén kívül amúgy nincs mozgalom. Foglalkozzon bármivel, genderrel, zöldügyekkel, etnoszerveződésekkel, kell hozzá egy közös imaginárium, egy elképzelt világ, a jövő egy kívánatosnak hitt tere, amivel céltartományként e mozgalmak dolgozhatnak. S ezt bárminek nevezhetjük, azért nyilvánvalóan a politikum valamilyen formája marad.

Saját fantáziánkat valószínűleg a köztársaság-felfogások vagy a köztársaság-felfogások védelme köré rendezhetjük. De kérdés, mennyire kiterjedt még a köztársaság-felfogás a magyar társadalomban. Nincs mérőszámunk erőd-
állottságára vagy lefedettségére az aktuális politikai hulladékkal. A prométheuszi mező így önmagában is szűkül. Lehetne-e ebben a helyzetben új hősöket forgalmazni? Egy civil kulturális front előembereit? Miközben a kulturális tárca ezt a sokfelől összerakott kultúrát irányítja, sőt egyfajta módon uralkodik is rajta.

Közben az aktuális kultúrának valamit minimálisan mégiscsak csinálnia kell az ünnepekkel, mert a társadalom működtetéséhez szükségünk van felosztásra szakaszokra, ritmusokra, szimbólumokra. A vallási ünnepek lementek a családi szint alá, a nemzeti szint sokéves megosztottságára pedig reflexszerű befagyasztással reagálunk. Azzal ünneplünk, hogy hangsúlyozottan nem ünneplünk. Jó hazafi, jó polgár egyik oldalon sem ünnepel, eszébe sem jut. Nincs közös ritmus, s ez még jobban elbizonytalanít, a világot még atomizáltabbnak hisszük. Talán március 15-e még egy kicsit tartja magát, s nem- csak Erdélyben, de azt hiszem, már az is megroppant (az évekkel ezelőtti tulajdonképpen váratlan, tiszta szívből kinőtt pesti kokárdahisztériánál feltétlenül). Meghatódhatunk a Cseh Tamás-, Somló- vagy Koncz Zsuzsa-referenciáktól, de hát ezek az emlékek hogyan integrálnának. Annak idején különben biztos nem is ezért énekelték dalaikat.

A világjobbítás egy ilyen helyzetben a szó szoros értelmében iparággá vált. A sikeres mozgalmak ezekbe épülnek. Lassan még az ökológiaiaknak is annyi közük lesz az ökológia tudományához, mint a szűznemzésnek a nőgyógyászathoz. A különböző ökológiai hitek vallásszerű előírásokká merevednek. A nemzetközi ökomozgalmak – vagy legalábbis közülük az ügyesek – számára a mozgásteret nemzetközi tematikai megadivatok jelölik ki, s forrásokat majdnem csak ezekre lehet szerezni.

Ma Európában sokfelé mérnek a közvéleményben egy félelmi indexet. Ez általában nagyon gyorsan, kivételes sebességgel nő. Először egy biztosítótársaság próbálkozott a skálával, nem közvetlenül politikai volt a mérési kísérlet. Amiktől az emberek különösebb kulturális fordítás nélkül félnek: a terroristatámadások, a politikai szélsőségesek és a bevándorlók. A külsőleg azonosítható idegenek összecsúsznak és veszélyesnek tűnnek. Persze a legtöbb gondolkozó lény tudja, hogy ez igazságtalan általánosítás, de a világ összetett, s neki nincs ideje és technikája a különbségtételhez. Tanulnia kellene, de épp itt nem szeret tanulni. Akkor meg védeni kell a tájékozatlanságát. S ahogy nő a félelmi index, annál makacsabb lesz. S itt az antiprométheuszi csomó. A „balkáni útvonalról” érkező százezrektől a magyar társadalom komolyan megrepült. Ilyen sok másmilyen külsejűt, egy részüket gyalog, fizikai közelségben meg egyszerűen eddig soha nem látott. Orbánék erre mozdultak rá. Felturbózták, de az alapszerkezet adott volt.

Két összefüggő sztori

Már csak ezért sem kellene az aktuális magyar politikai szerkezetet az anti­prométheuszi történet fontos alapelemének tartani. A két sztori természetesen valamilyen szinten így is összefügg. De hát miközben populistázunk, azt sem tudjuk igazán, miben és mennyire nevezhető populistának az Orbán-rendszer. S mit tanul, amúgy másodlagosan, hogy belesimuljon az általunk antipromé­theuszinak nevezett trendbe. S mi az, amit máris onnan szívott le? A rendszer elitje jól zár, sok fontos alaptörténet eddig valóban nem szivárgott ki. De azért nem lehet véletlen, hogy olyan kevés anyag gyűlt össze eddig a másik oldalon a Fideszről. A kormányoldal olyan felületként működik, amelyre most már egy évtizede az ellenzéki értelmiség félelmeit rávetítheti. S közben persze felmentheti magát.

Közben pedig szinte semmit sem tudunk e rendszer belső erőviszonyairól. Kollektív vezetés, úgy látszik, komolyabban nem volt, még közvetlenül a Bibó Szakkollégium utáni időkben sem, vagy ha igen, már sok-sok éve megszűnt. „Udvar” vagy nincs, vagy nem tudjuk elképzelni, hogyan működik. Hiszen az ilyesmihez nélkülözhetetlen lenne a közelebbi-távolabbi posztok világos rendszere, a jutalmak-büntetések valamilyen hálózatai. De hát ilyesmi itt nincsen, vagy legalábbis még külső szakértők számára sem látható. Nem tudjuk, kitől függ Orbán inkább s kiktől kevésbé. Nem tudjuk, milyen szálak mentén bontható, esetleg magától is felbomló a rendszer. Mind­ezek nélkül pedig értelmetlen a fideszes elitről mint rendszerről beszélni. Semmit se tudunk sem az ezt alkotó politikai törzsekről, sem a különböző generációkról. Van-e világnézeti azonosság a legfrissebb és a tegnap színre lépett újtőkések között, van-e világnézeti azonosság mondjuk Rogán és Lázár között, van-e különbség a radikálisabb nemzeti és a viszonylag li­berálisabb fideszes városvezetések között? Egyáltalán világosak-e az ilyen el­térések?

A Simicska-vita sem mondott különösen sokat a régebbi Fidesz-elit belső szerkezetéről. Sztorikat nem mesélt sem Orbán, sem Simicska. Azt sem tudjuk, kivel barátkozott, illetve radikálisan nem barátkozott az egyik vagy másik politikus. Vannak-e fonalak mások kezében, amelyek mindkét oldalra elvezethetnek? Amíg nincsenek válaszaink az ilyen kérdésekre, szórhatunk bibliai átkokat Orbánnékra, de láthatóan nem ismerjük a rendszert. Azt sem tudjuk, melyek itt az új csoportok, milyen szövetségek, konfliktusok vannak közöttük. Vannak-e közös erőforrásaik?

Készül-e Orbán valamiképpen az „Orbán utáni” Magyarországra? Társadalompolitikailag, úgy látszik, amennyire lehet, készül. Elsősorban pénzek elásásával, bebetonozásával. S az ezekhez csatlakozó menedzserrétegek politikai kikötésével. S vannak biztonságtechnikai megfontolások. Orbán nagyon óvatos, nem félnek ugyan tőle, de azért külföldről sok oldalról figyelik. S mert alig várják, hogy valamivel megvádolhassák, most valóban hagyja, működjön magától a dolog. Emellett Orbánból nem lett olyan országos szimbólum, mint Oroszországban Putyinból; ott tulajdonképpen az ellenzék is elismeri, hogy a nemzeti igazság egyfajta – még ha számukra antipatikus is – megtestesítője. Végül nincsenek olyan elitcsoportok, amelyekkel szemben Orbán még egyszer népfi lehetne. A másik elitet, az 1989 utánit Orbánék már felszámolták.

Hiányzó progresszív jövőkép

S közben keresni kellene a technikákat, amelyekkel ebben a helyzetben is növelni lehetne a progresszív mozgásteret. Végül is a magyar progresszió sorozatos kudarca nem a politikushiányból, nem egyszerűen a 2008-as gazdasági válságból, hanem leginkább belső erőforrásainak kiüresedéséből következik. Képtelen volt egy olyan jövőképet felrajzolni, amely a társadalom többségét valahogy integrálta volna s amelybe az magát is bele tudta volna képzelni. Bizonyos értelemben most kell fizetni az utolsó évtizedek intellektuális kimaradásaiért. Az első hullámban a köz végül is használta a késői Kádár-rendszerben felhalmozott javakat, szervezeti kultúrát és szociális hálókat anélkül, hogy elismerte volna, mit él fel igazán. A progresszió sem volt képes arra, hogy egy kis távolságból, de önállóan rá tudjon nézni az éppen otthagyott, felhasznált világra. Azután elhitte magáról, hogy a rendszerváltással nem egy geopolitikai fordulat egyszerű haszonélvezője, hanem önálló történelmi játékos. S amikor néhány év alatt kiderült, hogy legjobb esetben csak kis részben van így, a rendszer jövőkép nélkül összedőlt, az emberek jó része egyszerűen elfordult tőle. Ma így nem azt kellene bizonygatni, hogy mennyire jó szaktechnikus volt vagy lett volna ez az elit, ha hagyják, hanem hogy képes forgalmazható víziókat összerakni és forgalmazni. Az antiprométheuszi hullámot úgyis egyes helyeken pontszerűen, foltszerűen lehet csak először megállítani, lelassítani. S akkor mi is ilyen hellyé válnánk.

2018.01.13 08:30

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00