lemez;dzsessz;Charles Lloyd;

2018-01-11 06:47:00

Charles Lloyd, a tiszteletbeli magyar

A jövőre nyolcvanéves amerikai tenorszaxofonos-zenekarvezető (mellette nagyszerű fuvolista, klarinétos és zeneszerző), Charles Lloyd töretlenül népszerű az idősebb jazzrajongók körében, de muzsikája megérdemelné, hogy a fiatalok is felfedezzék maguknak. 1960 óta tartó pályafutása során többször abbahagyta a zenélést, a meditáció és a filozófia felé fordult, de mindig visszatért, s felülmúlta korábbi önmagát. Mindezt úgy (ami a jazzben is szokatlan), hogy szándékosan nem követi a trendeket: számára mindmáig az 1960-as évek polgárjogi mozgalmainak szellemi háttere, s a hozzá kapcsolódó, kötetlen rögtönzésekre épülő free zene az irányadó. Ahogy egy kritikus megfogalmazta: „a tőle fél évszázada megszokott vizionárius erővel fúj bármilyen formációban és kontextusban. Dallamérzékenysége elkápráztat, szemlélődése lenyűgöz, játékossága megmosolyogtat.”

Lloyd pályája azért is figyelemre méltó számunkra, mert szoros szálakkal kötődik a magyar kultúrához. Az a tény, hogy rajong Bartókért és inspirációt merít a zenéjéből, még nem lenne különleges (sokan vannak így az amerikai jazzéletben), de hagyományos hangszerünkkel, a tárogatóval való „zenei barátsága” nem csupán kolorit, hanem szerves alkotóelem pályáján. Évtizedekkel ezelőtt Dresch Mihály mutatta meg Lloydnak ezt az instrumentumot, aki annyira megszerette, hogy Budapesten csináltatott magának egy mesterhangszert, amit rendszeresen használ koncertjein. Egy interjúban pedig úgy fogalmazott, hogy szülővárosa, Memphis (a blues és a gospel hazája) mellett művészi értelemben a Kárpát-medencében érzi leginkább otthon magát. Parlando-rubato előadásmódú népdalaink (a keservesek) egyenesen lenyűgözik.

Közelmúltban megjelent lemeze, a Passin’ Thru egyszerre szintézis és továbbgondolás. Összegzés, mert egy 1966-ban keletkezett, monumentális tétellel (Dream Weaver) indul, amely az örök példakép, John Coltrane stílusára utal. A másik ikon, Ornette Coleman világa is felbukkan a Ruminations című kompozícióban. A Nu Blues a tradicionális bebop világát idézi, a Tagore in the Delta pedig grooves-os lüktetése ellenére igazi „retro-jazz”. A CD-t záró Shiva Prayer viszont műfaji határokat meghaladó, meditatív kortárszene, amelynek mélysége, spiritualitása még Lloyd esetében is kivételes. Régi és új alkotói és előadói törekvéseinek továbbgondolását nagyban segítik a New Quartetnek nevezett zenekarát alkotó, kiváló muzsikustársak: a szólistaként is jól ismert Jason Moran (zongora), valamint Reuben Rogers (bőgő) és Eric Harland (dob).