Gördeszkával Amerika lesz Grúziából

Publikálás dátuma
2018.01.11 06:45
Anna Grzelewska saját lánya nővé érését rögzítette Fotók: Markoszov Szergej
Fotó: /
Tatabányán, egy lengyel javítóintézetben vagy londoni skinheadként nagyon más és egyszerre nagyon hasonló fiatalnak lenni. A Golden Boundaries nemzetközi kiállítás a kamaszkort mutatja be a kortárs fotográfiában.

Tetoválás vagy piercing legyen, a rockerek vagy a punkok jobbak, fekete vagy kék legyen a hajszín? Nem tűnnek ezek komoly gondoknak, valójában a kamaszkori önkifejezés, hovatartozás és elhatárolódás fontos kérdései lehetnek, a válaszok pedig napról-napra változhatnak. Szorongás, dac, lázadás és sokszor szélsőségek jellemezhetik ezt a korszakot, amelyben jelen van a konform életet folytató felnőttekkel szembeni ellenállás és a megfelelési kényszer a kortársaknak. Egy társadalomnak konkrét elképzelései vannak arról, milyen egy gyerek vagy milyen egy “rendes” felnőtt, a kamaszkorra azonban nincsenek ilyen előírásaink. Valamiféle átmenet, de azt sem tudni biztosan, honnan tartunk ilyenkor hová: ártatlan, ösztönösen mindent értő gyerekekből lesznek kiégett felnőttek vagy a tudatlanságból haladunk valamiféle felvilágosult, tapasztalt állapot felé? Kikerülünk-e valaha belőle? A Capa Központ Golden Boundaries. Kamaszkor a kortárs fotográfiában című kiállítása ezeket a kérdéseket is vizsgálja magyar és külföldi fotósok művein - és Tóth Márton Emil szobrain - keresztül.

A kiállításon látható egy fotósorozat Barakonyi Szabolcstól, aki Tatabányán fotózott fiatalokat. A fotós a tárlatvezetésen elmondta, Tatabányán a fiatalok egy olyan, posztszocialista környezetben élnek, amelyhez már semmi közük, így az útkeresés során nincs támpontjuk. Az ő fotósorozatával szemben egy teljesen másfajta közeget látunk: Halász Dániel Ugandában készült képei egy olyan menekülttábor fiataljait mutatják, akiket a háború traumáiból próbálnak kimozdítani és szakképzéssel segítik őket.

Oltai Kata kurátor elmondta, a kiállítás legnagyobb termébe úgy válogatta össze az anyagot, hogy azok egy-egy csoportidentitást mutassanak be. Gáldi Vinkó Andrea sorozatán 10-13 éves lányokat, a gyerekesség és a nőiesség zavarba ejtő keverékét látni. Ebben a teremben vannak még az Oroszországból New York-ba emigrált, meleg aktivista Slava Mogutin képei, aki saját környezetében élőket fotózta és azt járta körül, hogyan ábrázolható a férfiasság. Egy másik teremben ugyan, de Alexandre Haefeli sorozata is a férfiasság értelmezésével foglalkozik, az ő képei olyan férfitesteket mutatnak, amelyek pózai inkább nőiesek, erotikusak, és egyszerre van bennük jelen az ártatlanság és a szexualitás.

Barakonyi Szabolcs Tatabányán fotózott fiatalokat, akiknek az útkeresés során nincs támpontjuk

Barakonyi Szabolcs Tatabányán fotózott fiatalokat, akiknek az útkeresés során nincs támpontjuk

Visszatérve a csoportidentitásokhoz: a brit Derek Ridgers fekete-fehér, életnagyságnál nagyobb portréit a korai skinhead szubkultúra tagjairól készítette. Emellett Zuza Krajewska lengyel javítóintézetben készült képei láthatóak, amelyek között vannak klasszikus portrék, de például Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című képét idéző kompozíció is. A férfiasság és a kisfiússág, az elhasználtság és a dac keveredik ezeken a képeken, amelyek mégsem komorak.

A kiállítás egy egész termet szentel a család témájának is. A kamaszkorra sokszor ugyan a felnőttekkel szembeni ellenállás a jellemző, a család mégis meghatározó szerepet játszik a személyiség kialakulásában. Fryd Frydendahl nagynéniként fotózza már 16 éve anyjukat elvesztő unokaöccseit, Anna Grzelewska saját lánya nővé érését rögzítette, Sian Davey pedig mostohalányát és Down-szindrómás kislányát fotózta.

Az utolsó terem szintén olyan fotósorozatokat mutat, amelyeken fiatalok választott csoportjai láthatóak. Jörg Brüggemann a metálosokat fotózta világszerte, és képsorozata azt bizonyítja, hogy a sokszor gúnnyal kezelt szubkultúra igenis egy élő közeg, amely összeköti a maláj és svéd fiatalokat is. Az egyik legérdekesebb sorozat David Meskhi képei a tbiliszi gördeszkás fiatalokról. Mintha Amerikában járnánk, miközben itt is arról van szó, hogy ezek a fiúk már nem kötődnek azokhoz a szocialista múlttal terhelt terekhez, amelyeket használnak és át is alakítanak hatalmas gördeszkapályává. Koleszár Adél sorozata pedig Mexikóvárosban készült, ahol a fotós úgy érzékelte, már nincsenek normák és mindenki a szélsőségekig viszi az önkifejezést. Nőiesség, férfiasság mosódik egybe ezeken a sötét, dekadenciát és szexualitást mutató, nagy méretű képeken, habár kicsit keveset látunk a sorozatból.

A kamaszkor nem mindenkivel ugyanúgy történik meg, és nem mindegy, hogy hol: a gazdasági, politikai és szélesebb társadalmi közeg meghatározza, hogyan éljük meg csoporthovatartozásainkat, ez pedig a kiállítás túlsúlyban lévő férfiábrázolásain látszik jól. Mogutin orosz fiúi és Haefeli pasztellszínekben pózoló melegjei között érzékelhető a távolság, a két kiemelkedő fotósorozat, Krajewska lengyel intézetis fiúkról készült képei és Ridgers brit skinheadjei már közelebb állnak egymáshoz, mindannyian a társadalom szélén léteznek. Tatabánya és Tbiliszi pedig hiába van földrajzilag távol egymástól, fiataljaik virtuálisan valahol mégis ugyanabban a térben kamaszok.

Infó: Golden Boundaries - Kamaszkor a kortárs fotográfiában

Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

A kiállítás 2018. március 18-ig látogatható.

2018.01.11 06:45

Jó itt lakni – 90 éves a Gombaszögi Nyári Tábor

Publikálás dátuma
2018.07.22 19:58

Fotó: /
A felvidéki fiatalok legfontosabb nyári fesztiválján jártunk, ahol nincs térerő, alapfelszerelés a gumicsizma, de nem dísznek van a programfüzetbe biggyesztve, hogy szabadegyetem.
Dél is elmúlt már, de a tábor mintha még mindig ébredezne. A levegőben sparheltes lepény illata terjeng – a szalonnásnál finomabb fesztiválkaját még nem találtak fel –, a szomszéd asztalnál néhányan azt próbálják megfejteni, mit jelenthet a palacsintás bódé oldalán virító „ordás” felirat. A Gombaszögi Nyári Tábor sok tekintetben olyan, mint egy időutazás: mintha csak a kilencvenes évek végét írnánk, és a Sziget Fesztiválon járnánk. A táborozók komótosan sétálnak a zuhanyzók felé törölközőbe burkolva. Az ételsoron mindenhol más zene szól – de egyik sem olyan hangosan, hogy az megzavarja a még a tegnap hatása alatt állókat. A programsátrakban viszont már javában folynak a beszélgetések: hol a futballvébét elemzik, hol párkapcsolati témákat feszegetnek, hol pedig nemzetiségi kérdésekkel, oktatásügyi dolgokkal foglalkoznak a szakemberek. Közönség még a kora reggeli órákban is akad mindenhol: a „szabadegyetem” szó itt nem a hangzás kedvéért van a programfüzetbe biggyesztve. A programok közül egyértelműen a kulturális-közéleti serpenyő felé billen a mérleg, noha lehet túrára indulni a közeli cseppkőbarlangba, van paintball, medence, függőhíd, óriáshinta – és a kiírás szerint iszapbirkózás is. Ez utóbbiból némileg minden lakónak kijut: Gombaszög völgyben fekszik, a hegyek pedig minden nap lehúzzák az esőt, így a felkészült fesztiválozók gumicsizmát is csomagolnak. És ha már a völgynél tartunk: térerő nincs, az internetről meg már a megérkezéskor lemondtunk. Épp ez adja Gombaszög vadromantikáját: ott kell lenni, meg kell élni ahelyett, hogy kifelé kommunikálnánk. Ezért folyamodunk mi is a kóstoláshoz a Google helyett az ordás palacsinta tekintetében. Megéri: isteni.
Szívesen elcipelném ide azt, aki azt szajkózza, hogy a fesztiválozás műfaja maga a kulturális-erkölcsi métely: az irodalmi sátorban törökülésben isszák az írók-költők szavait a táborlakók, a folkszínpad felől jófajta felvidéki népzene szűrődik a vegán turmixokat kínáló pult felé. A jurták tövében lovak legelésznek, az egyik sátorban jógaoktatás folyik, s miközben próbáljuk eldönteni, mit együnk, mielőtt belevetjük magunkat a koncertekbe, megjelenik egy simogatásra Bordás Jakab, a fesztivál hivatalos kutyája, saját arcképes igazolvánnyal. Jakab (beszédes vezetékneve akkori lerobbant egészségi állapotára utal) az erdőből érkezett, Isten tudja, milyen előélet után döntött úgy, hogy itt szeretne lakni. Ahogy elnézem a tömeget, jó páran maradnának itt egész évre. A GombaOviban egész nap szakemberek vigyáznak a gyerekekre, így a szülők bátran kikapcsolódhatnak. Már a stáb felhívása – „este hatig mindenki szedje össze a pereputtyát” – megmosolyogtat, ám, hamarosan abba is beavatnak a veterán gombaszögiek, miért épp egy veréb a tábor emblémája. Az egyébként Magyarországon is ismert, mondjuk úgy, frivol tábori nóta idecitálásától azonban most eltekintenék. Kellő mennyiségű Kofolával felszerelkezve elindulunk a nagyszínpadhoz. Ez is a régi Szigeteket idézi, amikor a Világzenei nagyszínpad előtti dombon heverészve lehetett bólogatni, elmerülni a jobbnál jobb fellépők zenéjében. Az Akkezdet Phiai – a délután még az irodalmi sátorban szórakoztató slammer, Saiid, illetve Závada Péter költő-slammer duója – koncertje sajátos fordulatot vesz a nagyszínpadon. Az elromlott keverő miatt előbb a cappella rapet kapunk, aztán Said új szövegeiből némi ízelítőt. Miközben a technikusok igyekeznek megoldani a problémát, Závada félig humorosan felteszi a kérdést: nincs valakinél egy Závada-verseskötet? Nos, van: a közönség tapsvihar kíséretében adogatja előre a szerző Roncs szélárnyékban című kötetét. Lesz vers, lesz hang is, folytatódik a koncert az olyan AKPH-klasszikusokkal, mint a Kottazűr vagy a történtek tükrében egészen új színezetet kapó Mivel játszol, amelynek refrénje úgy szól: „A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene. A kérdés, hogy átérzed-e”. 
Gombaszögön 1928 óta táborozik szervezetten a magyar fiatalság, az itteni szórakozás és a kulturális programok mindig is kiemelten fontos szerepet játszottak a felvidékiek életében. Ennek megfelelően komolyan képviselteti magát a Felvidék két legfontosabb magyar médiuma, az Új Szó és a Pátria Rádió, a Fórum Kisebbségkutató Intézet fotókiállításán pedig láthatjuk magunk is: a változó idők és szelek ellenére Gombaszög valóságos fogalom az itteni magyarság körében. Sokan pedig éppen Magyarországról jönnek minden évben, hogy töltekezzenek a háborítatlan tábori hangulatból. „Ennyi fának még sosem rappeltünk” – nevet Saiid a lassan sötétbe burkolózó szalóci táj felé, aztán rákezd emblematikus, Egy ház című dalára: „Egy házam van, annak az égbolt a teteje / padló a végtelen föld, falak nincsenek / Apám a Nap, a Hold anyám, csillagok a gyermekek / Határtalan horgolják illatok a kertemet”.
2018.07.22 19:58

A csúnya is esztétikai gyönyörrel kecsegtet

Publikálás dátuma
2018.07.22 08:19

Fotó: Ferenczy Múzeumi Centrum/ Deim Balázs
A művészet bevett formáiról és kifejezőeszközeiről, a széphez fűződő viszony átalakulásáról is szól a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás Szentendrén
A mindennapjaink során magunk körül tapasztalható bizonytalanságot, változékonyságot, az értékvesztést, és mindezek a művészet által újraértelmezett nagyon új, és sajátos hangvételű alkotásait mutatja be a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás a szentendrei MűvészetMalomban. Az elmúlt évtizedekben új műfajok jelentek meg a művészetben, s a korábban abszolútnak tartott perfekció helyébe a nyerseség, valamint az esztétikai fogalmának megváltozására rávilágító művek megalkotása került. A határok elmosódnak, és a keleti diktatúrákban vagy a szabad kapitalizmusban élő alkotók elképzelései a politika és a technológia változásainak megfelelően alakulnak. A tárlat egyaránt állít a néző elé a korábbi művészeti konvenciókat kétségbe vonó, a múlt, az emlékezés, a megörökítés létjogosultságát feszegető, valamint a kiútkereséshez kapcsolódó, nagyon is aktuális kérdéseket.
A korábban bevett hagyományok megkérdőjelezésére tesz kísérletet Daniel Pitín cseh festőművész is, aki a képzőművészet egyik kiemelkedő műfaját, a csendéletet idézi fel Határvidék című munkájában, ami használaton kívüli, felismerhetetlen, fiktív formákból áll. „Az egész világunk erről szól: a folyamatos alkalmazkodásról az újhoz, a még nem látotthoz, vagy a teljesen érthetetlenhez, amit nem tudunk logikával felfogni. Ez a világ már túlnőtt azon, hogy az emberek változtatni tudnának rajta” – hangsúlyozta Muladi Brigitta, a kiállítás egyik kurátora, az ArtCapital programsorozatának keretében zajló tárlatvezetésen. A művészettörténész kiemelte, nem csupán a megjelenítésben, a technikai megvalósításban is felmerülnek új megoldások. Ennek példái a galéria terében is helyet kapott gipsz szobrok, amelyek magukon viseli a kéz nyomát is. - Az, ami sokáig a művészek hátsó udvarában volt kidobva, egy új gondolkodás mentén helyet kap az alkotások között is. Egy olyan fázist örökít meg, amikor a művész még keresi önmagát, és kifejezőképességét. Ez annak lenyomata, ahogy az alkotó egy pusztulási folyamat után, egy új formát, az apokalipszisből új életet hoz létre – részletezte Muladi Brigitta. A kiállított művek nagy része e gondolat mentén épül fel, valami elfeledett, de emlékeinkben elevenen élőt idéz, egy a megszokottól eltérő, olykor szürreális formában. Szűcs Attila grafikai alkotásai is múlt és jelen, az elmosódott emlékek, de egyúttal a nagyon is pontos antropológiai megfogalmazásmódok meglétére mutatnak rá. Az EXIST (élni, létezni) felirat soraiból lecsúszott S betű, az EXIT (kijárat, kiút) is egy nagyon sajátos megjelenítése annak, ahogy a mindennapi életünk felépülni látszik: a létezés – ha csak ökológiai mértékben gondolunk is rá – határán egyensúlyozunk.
Az átalakulás, a világról való gondolkodás megváltozása, a szépségeszményhez fűződő sztereotípiáink lebontása leginkább Makai Mira Dalma művein keresztül jelenik meg. - Számos művész próbálta megfogni a virág szépségét, annak múlékonyságát. Nagyon hosszú ideig e tematika szerint dolgozván készítettek virágcsendéleteket, itt viszont a pusztulás szélén álló növényt láthatjuk. A művész a szép, finom kerámiát és mázat a hagyományos esztétika megváltozásának megfelelően alakítja masszaszerű, amorf anyaggá – hangsúlyozta Muladi Brigitta. A kiállítás műveire egyaránt jellemző az eddig megszokott értelmezési keretektől és sémáktól különböző megközelítés. A természet és ember, ember és állat viszonya, az ember önmagával, saját testének legapróbb építőelemivel való kapcsolata, a múlthoz, a történelmi korokhoz, a politikai gondolkodás megváltozásához adaptálódott felfogások egyaránt megjelennek az egyes műveken. A színek és a formák elegyéből kibontakozó alkotások gyakran elidegenítő, megakasztó hatással bírnak, s felteszik azokat a kérdéseket, amelyeket igyekszünk magunktól távol tartani, és szemet hunyni felettük. A távolságtartás igénye a kíváncsisággal ellentétesen változik a kiállítás során a nézőben, rávilágítva a kortárs művészetek talán egyik legfontosabb jellemvonására: minden, ami elsőre idegen, válhat néhány perc elteltével nagyon közelivé és otthonossá.

Infó:

Csiszolatlan gyémántok Kurátor: Alexander Tinei, Muladi Brigitta Helyszín: Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalom (Bogdányi u. 32., Szentendre, 2000) Nyitva: szeptember 2-ig  

2018.07.22 08:19
Frissítve: 2018.07.22 13:29