Bihari Tamás: Auf Wiedersehen, DDR!

Ich möchte zwei Bier bezahlen! – intettem nagyvilágian a pincérnek a drezdai Radeberger Kellerben. Ma már nem sokkal terjed túl német nyelvtudásom e kulcsmondaton, de a 70-es évek első felében, közepén még a „Küchensprache”, a konyhanyelv egészen jól ment. Főleg eredeti nyelvi környezetben. Akkor valahogy az agyam is átállt, és amit nem értettem, azt automatikusan értelmeztem. Némi összpontosítással például a vonaton Berlin felé egészen jól elbeszélgettem a fülkében ülő utastársakkal.

Szerencsémre a drezdai pincér is értett németül, sőt bennszülöttként beszélt is – akkoriban még nem voltak tele magyar munkavállalókkal az osztrák és német vendéglők –, így nem volt akadálya, hogy rendezzem, a hazai árakhoz képest nevetségesen olcsó számlát.

A német nyelv kora ifjúságomtól része volt az életemnek, mert a mama ragaszkodott ahhoz, hogy Goethe nyelvét tanuljam. Ez apai örökségem is volt, hiszen a polgári családokban illett németül is tudni. A 60-as években, kamaszkoromban az idegenforgalom fellendülésével a Váci utcában a németek, persze főleg keletnémetek, de egyre több nyugati is, ha idősebb emberhez fordultak német szóval, anyanyelven kaphattak útbaigazítást.

Tehát én sem kerülhettem el a német nyelv elsajátításának rögös útját, ami számomra sajnos zsákutcának bizonyult. Minderről nem Szmolik Ede Cs. és Kir. sorhajókapitány tehetett, aki csekélyke nyugdíját kiegészítendő – legalábbis az én esetemben – eleve vesztes ütközetet vívott az ódon bútorokkal, polgári ízléssel berendezett Hamzsabégi úti lakásának cselédszobájában. Hiába ostromoltuk együtt, a der, die, das és az elváló igék falanxa mindannyiszor visszaverte kudarcra ítélt támadásainkat. Ám a szavak egy viszonylag jelentős egysége és némi nyelvtani alapismeret mégiscsak megadta magát.

No és persze az örök Nő. Balaton­akarattyán nyaraltam Gyuri bátyámmal ’64–68 között. Az utolsó ott töltött nyáron a szomszéd telken találkoztam Gabriellével, a szőke, nyúlánk NDK-s kamaszlánnyal. Jóba lettünk és ebben nagy szerepe volt kissé hiányos nyelvtudásomnak is. Sokat lógtunk együtt, mondhatni „Kamaszkorom legszebb nyara” volt. (Tisztelgés Robert Mulli­gan filmje előtt.) Évekkel később Berlinben találkoztam még egyszer Gab­riellével, de már nem volt közös témánk és éreztük, az a nyár végleg elmúlt, az emlékek között a helye.

A 70-es években gyakran megfordultam Drezdában. A sörözők mellett azért a kultúra oltárán is áldoztam. Egyebek mellett kivillamosoztam Drezda külvárosába, Radebeulba, May Károly, született Karl May házához, amit múzeummá alakított át a hálás utókor. Meglehetősen gazdag gyűjteménye volt Amerika őslakóinak tárgyaiból és az észak-amerikai vadvilág néhány képviselőjét is megtekinthette a látogató. Igaz, ma már tudjuk, hogy az író sohasem járt a Vadnyugaton, s talán ezért születhettek meg halhatatlan hősei: az indián Winnetou, vagy a sápadtarcú Old Shatterhand és a többiek. A tények csak összezavarták volna a szerzőt.

Drezdából Berlinbe vonatozva az Ostbahnhofon szálltam le és sétáltam be a központba. Végigballagva a híres Unter den Lindenen a turistákkal és néhány kimenős amerikai katonával együtt álmélkodtunk az Ismeretlen katona sírjánál díszelgő őrségen. Bennem nem csak a kinyújtott merev lábbal a betonhoz csattanó csizmák ébresztettek rossz emlékeket. Sosem értettem, miért hasonlít kísértetiesen az NDK „néphadserege” hajtókájának rangjelzése a Wehrmacht sávjaira.

A történelem máskor is mellbe vágott. A ’73-as Világ Ifjúsági Találkozón (VIT) megismert kedves és bájos fogorvoshallgató Renata meglátogatott Magyarországon, s én viszonoztam a vizitet. Az egyetem épületének ablakán kihajolva mutatta a Falat, ami néhány méterre az épülettől húzódott. Torok- és gyomorszorító volt.

Renata és családja Berlin keleti felének jobb környékén lakott egy villában egy tó partján. Egyik nap nézegettük a fotóalbumukat, amikor egyszer csak egy fess, karcsú, magas fiatalember nézett farkasszemet velünk – Wehrmacht egyenruhában. Renata apja.

Mindenesetre a javára írom, hogy tisztes családapává érve, hangos köszönéssel jelezte a ház földszintjén, amikor hazaért, így volt időnk Renatával rendbe hozni magunkat, mert addig a mi sajátos módszerünkkel igyekeztünk tenni a népek közötti megbékélés ügyéért.

Egyébként furcsa egy ország volt az NDK. Zavartalanul működhettek a kis magánpékségek, egyéb kisvállalkozások, Berlinben pedig még egy echte Salamander-boltot is találtam, ahol NDK-márkáért lehetett eredeti csizmákat, cipőket venni. Eközben azért még a magamfajta naiv ifjoncnak is feltűnt a magyarnál sokkal nyilvánvalóbb rend­őrállami berendezkedés.

Némi fogalmam már itthon is volt a mienknél lényegesen keményebb rendszerről, azt hittem, hogy hosszú hajam és eredeti Levi’s farmerem ellenállhatatlan vonzerőt jelent majd a bennszülött lányokra. A korabeli köz­hiedelem szerint az NDK-s lányok amúgy is bomlottak a magyar fiúkért. Ebben egyébként volt is nem kevés igazság. Ám amikor remélt hódításaim útjára léptem, kiderült a rögvalóság: rengeteg srácon volt az enyémhez hasonló farmer és hajban sem szenvedtek hiányt. Gyorsan rájöttem, nemcsak nyugatnémet tévéadókat néznek, de a nyugati rokonok csomagjaiból is öltöznek. Hát ennyit a nagy arcról és az előítéletekről.

Mindez persze már a múlt, ami jó, hogy elmúlt. Nem a rendszer iránti nosztalgia, hanem távolba vesző fiatalságom miatt mondom némi mélabúval: Auf Wiedersehen, DDR!

Szerző
2018.01.13 08:15