Régen Erdélyben táncolt, ma Budapesten árul

Publikálás dátuma
2018.01.13 06:45
Fotók: Tóth Gergő
Fotó: /
A táncházban mulató fiatalok, az ingázók, a családi képek között helyet kapó Michael Jackson és a Budapesten áruló erdélyi asszony ugyanannak a történetnek a szereplői Korniss Péter kiállításán. A képre kattintva galéria nyílik!

Korniss Péter a hatvanas évektől kezdve a hetvenes évek végéig fotózta a paraszti kultúrát főleg Erdélyben, Magyarországon és a környező országok magyar közösségeiben. A több mint fél évszázadból válogató Folyamatos emlékezet című kiállítás ezektől a képektől indul. A fotók azt mutatják, hogy egy ideig a szocializmus alatt is létezett a hagyományos paraszti életforma, habár egyre többen voltak olyanok - főleg a fiatalabb, városi generáció -, akiknek már nem volt erről élményük. Korniss ezt az életformát akarta dokumentálni. A fotókon az olyan rituálék, mint a betlehemezés, a húsvét vagy a táncház még nem hagyományőrző körök előadásai, hanem az élet mindennapi részei. Spontán pillanatokat látunk, az ünnepieken kívül hétköznapiakat is: iskolás lányok a padban, mezőgazdasági munkák, nagymosás télen. Korniss sok időt töltött képei alanyaival, a szereplők intim közelségben vannak, de nem a személyeken, hanem azon az életformán van a hangsúly, amelyet élnek.

A paraszti életforma a gazdasági változások miatt azonban eltűnőben volt. Falun már nem volt elég munka, fel kellett menni a városba. A vendégmunkások életmódjára a kettősség volt jellemző: a paraszti kultúrát még megélték a falusi közegen keresztül hétvégén, de részei voltak a nagyvárosnak is hétköznap. A vendégmunkás képek nagyrészt a nyolcvanas években készültek és talán ez a kiállítás legerősebb és legszemélyesebb sorozata is. A személyes itt azt jelenti, hogy van egy főszereplő, Skarbit András, akit Korniss a Tiszaeszlárról a Fővárosi Gázművekhez ingázó munkásbrigád tagjaként ismert meg. Az otthonosság és az idegenség egyszerre van jelen a képek szereplőjének életében: Skarbit otthon gazda, Pesten kubikos. Ezt Korniss hasonló, mégis egymással ellentétes terek bemutatásával is érzékelteti: ilyen a városi talponálló ridegsége és a falusi kocsma barátságossága, az állatvásárból való hazatérést az autószalon ellenpontozza, a családi ház konyháját pedig a munkásszállóbeli ételszekrény. A fotókon a család szétszóródását is látjuk: Skarbit lányai vidéki nagyvárosokba költöznek, ez pedig utal a kistelepülések elnéptelenedésére is. Az utolsó kép is ezt mutatja: Skarbit halála után üresen áll a ház.

Ezek után Korniss visszatér Erdélybe és a falu 1989 utáni változását fotózza. A globalizációval, a nyugati pop- és fogyasztási kultúra megjelenésével átalakult az életmód és az öltözködés. A jórészt beállított képeken látunk népviseletben asszonyokat modern konyhai környezetben vagy giccsbe hajló, plüsstigrisekkel telerakott nappaliban, Michael Jacksont a családi képek között, népi díszítésű szobát görkoris lánnyal és nagy beszélgetés helyett tévét a kocsmában.

A paraszti kultúrához tartozó rituálék népszokássá válása a következő nagy téma: Debrecenben 2005-ben hagyományőrző csoportoknak betlehemes találkozót szerveztek, Korniss pedig ezt használta ki, hogy egy régi rituálé előadását egy attól idegen, városi környezetben fotózhassa. A hagyomány és a jelen, modern környezet ütközik ezeken a képeken, ami önmagában groteszk hatást nyújt és erre csak ráerősít a jelmezek karneváli furcsasága.

A zárósorozat egy nagy összegzés: folytatja a hagyományos és modern ütköztetését, ahogy az erdélyi és a vendégmunkás tematikát is. A képeken olyan erdélyi asszonyokat látni, akik fiatalon akár szerepelhettek is Korniss képein, most azonban Budapesten dolgozó vendégmunkásként fotózza őket. A korábbi vendégmunkás sorozaton férfiakat láttunk, most időseket ápoló, takarítói munkát vállaló vagy népművészeti termékeket áruló, népviseletbe öltözött asszonyokat magányosan. Korniss fotózza őket takarítóeszközökkel polgári lakásokban, terítőkkel villamosmegállókban, megrakott szatyrokkal az utca közepén.

És hogy miért Folyamatos emlékezet? Részben folyamatos az elmesélt történet: a létező paraszti kultúrától jutunk el gazdasági, társadalmi és politikai változásokon keresztül a hagyományost és modernt együtt felmutató kulturális keveredésig, amelyben eltűnnek régi és születnek új életformák. Ennek során pedig nemcsak a képek emlékeznek, hanem arra is utalnak, hogy a múlt valamilyen módon mindig megmutatkozik a jelenünkben is. Az utolsó két képsorozat pedig az a helyzet, amiben élünk, ahol a hagyományos és a modern hat egymásra. Korniss nem mond ítéletet arról, ez jó-e vagy sem, csak dokumentál.

Névjegy
Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron. 1961-től 1991-ig a Nők Lapja munkatársa, majd szabadúszó fotográfus. 1977-től három éven át a World Press Photo zsűrije, 1983-tól a W. Eugene Smith Memorial Fund nemzetközi tanácsadó testület tagja. 1999-ben fotográfusként elsőként Kossuth-díjat kapott. Tizenhat ország múzeumaiban és galériáiban állított ki.

2018.01.13 06:45

Budapesten találkoznak a világ múmiái

Publikálás dátuma
2018.07.18 14:34
Mumifikálódott kezek – lelet a váci templom alatt talált földalatti kriptából
Fotó: Népszava/
Ókori egyiptomi, inka, középkori német és a természetes úton konzerválódott váci múmiákat is láthatnak az érdeklődők a fővárosi Világ Múmiái Kiállításon.
Múmia kiállítás lesz augusztus 16-án Budapesten, a Komplex rendezvényközpontban. Az amerikai tudósok, régészek, orvosok és antropológusok együttműködésével összeállított bemutató betekintést ad az ókori Egyiptom világába, az inkák középkori civilizációjába, a dél-amerikai természeti törzsek vagy a középkori Németország életébe.  
A több száz lelet között az egyik legérdekesebb Baron von Holz, a harmincéves háború alatt elhunyt német nemesember mumifikált teste, de újra láthatóak lesznek a világhírű váci múmiák is, amelyeket a váci Fehérek templomának 1994-es felújítása során fedezték fel egy rég elfelejtett földalatti kriptában. A tárlat részeként egyiptomi állatmúmiákat és Nes-Hor egyiptomi pap mumifikálódott testét is bemutatják több más érdekesség mellett -tudatta a tárlatot szervező cég.
Mint az MTI-nek elküldött ajánlójukban írják, a testek egy részét szakrális célokkal, titkos rituálé keretében mumifikálták, míg mások a kripták, vagy lápok mélyén, természeti hatásra konzerválódtak; a tárlat látogatói pedig azt is megtudhatják, hogy az elhunytak hogyan öltözködtek, mit ettek, és milyen betegségek sújtották őseinket.
2018.07.18 14:34

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24