Régen Erdélyben táncolt, ma Budapesten árul

Publikálás dátuma
2018.01.13 06:45
Fotók: Tóth Gergő
Fotó: /
A táncházban mulató fiatalok, az ingázók, a családi képek között helyet kapó Michael Jackson és a Budapesten áruló erdélyi asszony ugyanannak a történetnek a szereplői Korniss Péter kiállításán. A képre kattintva galéria nyílik!

Korniss Péter a hatvanas évektől kezdve a hetvenes évek végéig fotózta a paraszti kultúrát főleg Erdélyben, Magyarországon és a környező országok magyar közösségeiben. A több mint fél évszázadból válogató Folyamatos emlékezet című kiállítás ezektől a képektől indul. A fotók azt mutatják, hogy egy ideig a szocializmus alatt is létezett a hagyományos paraszti életforma, habár egyre többen voltak olyanok - főleg a fiatalabb, városi generáció -, akiknek már nem volt erről élményük. Korniss ezt az életformát akarta dokumentálni. A fotókon az olyan rituálék, mint a betlehemezés, a húsvét vagy a táncház még nem hagyományőrző körök előadásai, hanem az élet mindennapi részei. Spontán pillanatokat látunk, az ünnepieken kívül hétköznapiakat is: iskolás lányok a padban, mezőgazdasági munkák, nagymosás télen. Korniss sok időt töltött képei alanyaival, a szereplők intim közelségben vannak, de nem a személyeken, hanem azon az életformán van a hangsúly, amelyet élnek.

A paraszti életforma a gazdasági változások miatt azonban eltűnőben volt. Falun már nem volt elég munka, fel kellett menni a városba. A vendégmunkások életmódjára a kettősség volt jellemző: a paraszti kultúrát még megélték a falusi közegen keresztül hétvégén, de részei voltak a nagyvárosnak is hétköznap. A vendégmunkás képek nagyrészt a nyolcvanas években készültek és talán ez a kiállítás legerősebb és legszemélyesebb sorozata is. A személyes itt azt jelenti, hogy van egy főszereplő, Skarbit András, akit Korniss a Tiszaeszlárról a Fővárosi Gázművekhez ingázó munkásbrigád tagjaként ismert meg. Az otthonosság és az idegenség egyszerre van jelen a képek szereplőjének életében: Skarbit otthon gazda, Pesten kubikos. Ezt Korniss hasonló, mégis egymással ellentétes terek bemutatásával is érzékelteti: ilyen a városi talponálló ridegsége és a falusi kocsma barátságossága, az állatvásárból való hazatérést az autószalon ellenpontozza, a családi ház konyháját pedig a munkásszállóbeli ételszekrény. A fotókon a család szétszóródását is látjuk: Skarbit lányai vidéki nagyvárosokba költöznek, ez pedig utal a kistelepülések elnéptelenedésére is. Az utolsó kép is ezt mutatja: Skarbit halála után üresen áll a ház.

Ezek után Korniss visszatér Erdélybe és a falu 1989 utáni változását fotózza. A globalizációval, a nyugati pop- és fogyasztási kultúra megjelenésével átalakult az életmód és az öltözködés. A jórészt beállított képeken látunk népviseletben asszonyokat modern konyhai környezetben vagy giccsbe hajló, plüsstigrisekkel telerakott nappaliban, Michael Jacksont a családi képek között, népi díszítésű szobát görkoris lánnyal és nagy beszélgetés helyett tévét a kocsmában.

A paraszti kultúrához tartozó rituálék népszokássá válása a következő nagy téma: Debrecenben 2005-ben hagyományőrző csoportoknak betlehemes találkozót szerveztek, Korniss pedig ezt használta ki, hogy egy régi rituálé előadását egy attól idegen, városi környezetben fotózhassa. A hagyomány és a jelen, modern környezet ütközik ezeken a képeken, ami önmagában groteszk hatást nyújt és erre csak ráerősít a jelmezek karneváli furcsasága.

A zárósorozat egy nagy összegzés: folytatja a hagyományos és modern ütköztetését, ahogy az erdélyi és a vendégmunkás tematikát is. A képeken olyan erdélyi asszonyokat látni, akik fiatalon akár szerepelhettek is Korniss képein, most azonban Budapesten dolgozó vendégmunkásként fotózza őket. A korábbi vendégmunkás sorozaton férfiakat láttunk, most időseket ápoló, takarítói munkát vállaló vagy népművészeti termékeket áruló, népviseletbe öltözött asszonyokat magányosan. Korniss fotózza őket takarítóeszközökkel polgári lakásokban, terítőkkel villamosmegállókban, megrakott szatyrokkal az utca közepén.

És hogy miért Folyamatos emlékezet? Részben folyamatos az elmesélt történet: a létező paraszti kultúrától jutunk el gazdasági, társadalmi és politikai változásokon keresztül a hagyományost és modernt együtt felmutató kulturális keveredésig, amelyben eltűnnek régi és születnek új életformák. Ennek során pedig nemcsak a képek emlékeznek, hanem arra is utalnak, hogy a múlt valamilyen módon mindig megmutatkozik a jelenünkben is. Az utolsó két képsorozat pedig az a helyzet, amiben élünk, ahol a hagyományos és a modern hat egymásra. Korniss nem mond ítéletet arról, ez jó-e vagy sem, csak dokumentál.

Névjegy
Korniss Péter 1937-ben született Kolozsváron. 1961-től 1991-ig a Nők Lapja munkatársa, majd szabadúszó fotográfus. 1977-től három éven át a World Press Photo zsűrije, 1983-tól a W. Eugene Smith Memorial Fund nemzetközi tanácsadó testület tagja. 1999-ben fotográfusként elsőként Kossuth-díjat kapott. Tizenhat ország múzeumaiban és galériáiban állított ki.

2018.01.13 06:45

Marica a hegedűben – Játék a női hódítással

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:50

Fotó: Seefestspiele Mörbisch/ Jerzy Bin
Mörbischben a Fertő tóra épített hatalmas színpadon augusztus végéig a Marica grófnőt adják. A látványos produkció koreográfusa magyar, Bodor Johanna.
Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak. A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt. 
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.  A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.  A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.

Szép város Kolozsvár

Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.  Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel.  Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna. 
2018.07.20 12:50

Három apa és a rommá botoxolt nagyi garantált siker

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:20

Fotó: AFP/ Aris Messinis
A Mamma Mia! folytatása, a Sose hagyjuk abba atmoszférája sötétebb, mint az első rész, de megdolgozik a happy endért.
A Mamma Mia! első része igazi kultfilm lett Magyarországon. Elképesztő eufória kísérte, több mint 750 ezer jegyet adtak el rá, a mozik annak idején versenyeztek és nagyon nehéz volt olyan embert találni, aki nem szakértette az ABBA musicalt. Hasonló sikert a film csak Svédországban és az Egyesült Királyságban ért el. A magyar robbanás nyilván annak köszönhető, hogy a sláger és retro ideával szabályozott rádiók hazája vagyunk, ahol a hetvenes évek nagybetűs svéd popzenekara még mai is piszok menőnek számít. Phyllida Lloyd rendező művét ennek következtében nálunk a felhőtlen szórakozás szinonimája lett, ez pedig több mint remek teljesítmény egy életigenlő giccstől. Megbocsátottuk minden egyes hibáját, a logikai megbicsaklásokat és valamilyen mágikus oknál fogva nem a fejünket fogtuk, hanem együttérzően hahotáztunk, amikor például Pierce Brosnan torokból dalra fakadt.  Pontosan tíz év telt el a dicsőséges első rész premiere óta, amit meg is tudok érteni, hiszen nem volt túl egyszerű folytatni a történetet. Teljes volt a happy end, Donna (Meryl Streep) megtalálta a boldogságot Sammel (Pierce Brosnan), „lányuk”, Sophie (Amanda Seyfried) pedig elkezdhette a szerencsésnek ígérkező életét, immár három apával. Egyszóval, nem volt ezen túl sokat mit cifrázni, így az írók és a Sose hagyjuk abba alcímmel ellátott folytatás rendezője, Ol Parker, ügy döntött, hogy ugyanazt a sztorit adja elő, csak épp pepitában. Azaz, a produkció fele a múltban, egészen pontosan 1979-ben játszódik, amikor a fiatal Donna (Lily James) kikerül az egyetemről és elindul világgá: először Párizsba és onnan célirányosan a kis görögországi szigetre, ahol végül is megtalálja a helyet, ahol le szeretné élni az életét. Eközben, így vagy úgy, három különböző fiatalember ágyában köt ki. A részelteket ismerjük az első részből, de most látjuk megtörténni is azokat real time. 
A jelenben zajló cselekményszál lényege, hogy Donna már egy éve halott (nem spoiler, tele volt a média azzal, hogy Streep csak pár napot forgatott a stábbal) és lánya, Sophie újra akarja nyitni a hotelt. Hogy a problémák komolyabbaknak tűnjenek, a párja, Sky (Dominic Cooper) sincs vele, mert New Yorkban nyomul. Még a viharfelhők is gyülekeznek... Az első résznek az összes karaktere visszatér a folytatásban (akik nem tudnak énekelni, azokat most nem erőltetik), olykor nehezére is esik az alkotóknak, hogy ennyi karaktert és idősíkot mozgassanak, de egy idő után még a legzordabb kritikus is megadja magát és elkönyveli, hogy itt minden lehetséges, a mese felülírja a valóságot. Például, hogy egy emblematikus zenekar szerepel mindkét idősíkban, vagy hogy Donna egy jedi lovag képességeivel rendelkezik. A Sose hagyjuk abba atmoszférája érdekesen melodramatikus, kvázi sötétebb, mint az első rész, de legalább lehet dolgozni a happy endért. Bár igaz, az abszurditás a köbön akkor következik be, amikor megjön a nagyi bulizni, akit a rommá botoxolt Cher alakít. Annyira rosszul, hogy az már zseniális. A siker tehát újfent garantált!
2018.07.20 12:20
Frissítve: 2018.07.20 12:20