Perintfalvi Rita: Minden relatív Istenen és az éhségen kívül

A szolidaritás, a társadalmi igazságosság, a szociális érzékenység klasszikusan baloldali értékeknek számítanak. A keresztény gondolkodást, szemléletet pedig tipikusan jobboldalinak gondolja az emberek túlnyomó többsége, aminek az imént felsorolt értékekhez talán köze sem lehet. Mintha a végtelenül szegényes betlehemi jászolban karácsonykor megszülető Jézus üzenete kizárólag a jólétben és szociális biztonságban élő középosztályhoz szólna. Mintha első nyilvános fellépésekor nem abban foglalta volna össze küldetését, hogy azért jött „hogy örömhírt vigyen a szegényeknek”. Mintha nem ugyanerre buzdítana Ferenc pápa példája is, akinek értékrendszerét baloldali körökben szinte jobban becsülik, mint a katolikus egyházban.

Annyi bizonyos, hogy a szolidaritás üzenetét pápai ténykedésének középpontjába állító Ferencet annyi gyűlölködő támadás éri a jobboldali, magát kereszténynek nevező sajtó, illetve saját püspökei és hívei részéről, hogy az ember elgondolkodik azon, hogy valamit nagyon hiteles módon csinál. Hiszen már Pál apostol is úgy beszél az evangéliumi üzenetről, mint botrányról, amelyen sokan megütköznek, illetve mint balgaságról, amelyet csak kevesen értenek. Talán azért is olyan irritálóak Ferenc pápa szolidaritásra buzdító szavai, mert az embert ki akarják mozdítani a komfortzónájából, olyan cselekvésre buzdítanak, ami életidőt, energiát, az önmaga körül forgó ember egoizmusának feladását követeli meg. Ez pedig roppant terhes.

A keresztény emberek nagy része hozzá van szokva ahhoz, hogy mivel létezik állami szociális támogató rendszer, sőt vannak egyházi karitatív szervezetek is, ezért neki nem kell tennie semmit. A mai ember sokszor csak az újságok fotóin vagy a tévében látja a rászorulók tekintetét. Ha pedig az utcán találkozik velük, akkor lehetőség szerint felgyorsítja lépteit, vagy még az arcát is elfordítja tőlük. Kurt Appel bécsi filozófus szerint az ember képes arra, hogy egy második bőrt növesszen magára, amivel hermetikusan elzárja magát attól, hogy megérinthető legyen, hogy mások szenvedése bármilyen hatással legyen rá. Így válik az ember érzéketlenné és közönyössé. A dolog veszélye szerinte abban áll, hogy amikor ez megtörténik, az ember elveszíti a transzcendenssel való találkozás lehetőségét is, mert annak feltétele éppen a megérinthetőség. Talán ez az oka, hogy a baloldali, magukat ateistának vagy agnosztikusnak tituláló emberek, akik képesek felállni az íróasztal mellől, és például ételt osztani a hajléktalanoknak, emberibbek tudnak maradni…

Csak a szegény egyház

Ferenc pápa megválasztását követő egyik programadó beszédében szenvedélyesen felkiáltott: „Ah, mennyire szeretnék egy szegény egyházat, egy olyan egyházat, amely a szegényekért van!” Így egyházreformjának legfontosabb eleme az lett, hogy egy olyan szegény egyházat akar, amely a szegényekért, a nélkülözőkért való fáradozást nem csupán mellékes karitatív feladatnak tekinti, hanem a szegényekhez való odafordulásban látja meg a keresztény spiritualitás lényegét.

Mivel a pápa szerint csak a szegény egyház értheti meg igazán a szolidaritás üzenetét, ezért a szegénység szent ferenci ideáljának (újra)felfedezéséhez kívánja visszavezetni egyházát. Ezt tudatosan jelzi pápai névválasztásával és jelképesnek tűnő cselekedeteivel is. Például azzal, hogy kiköltözött a pápai lakhelyről, és a Szent Márta vendégház 70 m2-es lakosztályában lakik. Sokak megdöbbenésére leszállt a pápai aranytrónról, és egy hétköznapi fehér széken ül. Soha nem venné fel a rikító piros színű pápai lábbelit és az előkelőséget sugárzó hermelint. Példaértékű érzékenységét a szegények iránt még ifjúként egykori tanárától és lelki mesterétől, a jezsuita Juan Carlos Scannone-től vette át, aki az argentin felszabadítási teológia és filozófia megalapítója. Aki még bíboros korában azzal a parainézissel bocsátotta útjára növendékét, hogy „bármit is tegyél, bármivé is legyél, soha ne feledkezzél meg a szegényekről!” Így vált Ferenc forradalmi programjának alappillérévé a szegénység, a szolidaritás és az irgalmasság ideáljának követése.

A titkos Katakomba-paktum

Bő ötven évvel ezelőtt, a II. vatikáni zsinatra (1962–65) érkező bíborosok egy része nagyon szerette volna, ha az egyház a szegénység szellemében átalakul, de sajnos a zsinati fejlemények nem a várakozásaiknak megfelelően alakultak. Ennek ellensúlyozására 1965. november 16-án, néhány héttel a zsinat befejezés előtt a zsinati atyák közül 40 püspök a Róma melletti Domitilla-katakombában titkos tanácskozást tartott, ahol aláírtak egy 13 pontból álló dokumentumot, melyben önként elkötelezték magukat arra, hogy hazájukba visszatérve az evangélium és az ősegyház szellemiségének megfelelően élnek és látják el püspöki szolgálatukat.

Szegénységi fogadalmuk közé tartozott például, hogy lakás, étkezés, közlekedési eszközök tekintetében úgy éljenek, mint ahogy az országukban élő átlagemberek. Lemondtak arról, hogy drága anyagokból, hivalkodó színekből készült hivatali ruházatot hordjanak. Az aranyból és ezüstből készült hivatali jelvények helyett például a tucum pálma gyümölcséből készült fekete gyűrűt hordták, amely a szegényekkel való szolidaritás jelképévé lett.

A szegénységet annyira komolyan gondolták, hogy nem birtokoltak sem ingatlant, sem ingóságot, sőt lemondtak a saját bankszámláról is. Ezenkívül elutasították, hogy előkelő címekkel szólítsák meg őket, mint például eminenciás, excellenciás vagy monsignore. Társadalmi szerepvállalásukat olyan értelemben tartották fontosnak, hogy a kormányokat, illetve a közszolgálatok felelőseit olyan törvények, struktúrák és társadalmi intézmények létrehozására ösztönözték, amelyeket megkíván az igazságosság és az egyenlőség.

Amíg Latin-Amerikában a paktum egyre népszerűbbé vált, hiszen mintegy ötszáz további püspök csatlakozott hozzá, hogy életmódját és szolgálatának stílusát radikálisan megváltoztassa, addig Európában lassan szinte teljesen feledésbe merült. A marxizmus ideáitól félve a kúria a 80-as évektől fogva II. János Pál pápasága alatt – a Hittani Kongregáció vezetője, Ratzinger bíboros tanácsára ‑ megpróbálta fékezni a latin-amerikai papok és püspökök túlzottnak vélt politikai szerepvállalását, és üldözni kezdte a felszabadítási teológia gondolatait és képviselőit.

Pedig az egyház eddigi történelme folyamán bizonyosan a felszabadítási teológia volt az, amely a szegények iránti opciót és a cselekvő szolidaritást a leginkább fókuszba helyezte. Ez a teológiai irányzat az 1970-es évek Latin-Amerikájából indult el, mégpedig egy olyan kontextusból, amelyet az érintett országok katasztrofális belpolitikai helyzete, a szociális egyenlőtlenségek, a lakosság túlnyomó részének nyomora és a katonai diktatúrák kegyetlenségei jellemeztek. Ahol minden reformkísérletre, amely a szegények sorsán kívánt javítani, durva erőszak és még erősebb elnyomás lett a válasz.

A felszabadítási teológia erőteljesen küzdött a klerikális fasizmussal és megfogalmazta azt, hogy mivel Isten a szegények, a kicsinyek és a megalázottak pártján áll, ezért az egyház sem állhat az oligarchátus, az elnyomó rezsim oldalára velük szemben, hanem az ellenállás útját kell, hogy válassza, még akkor is, ha ez számára veszélyekkel is járhat. Van olyan történelmi helyzet, amikor csak az ellenállás óvhatja meg az egyházat hitelessége elvesztésétől és attól, hogy önmaga torz karikatúrájává váljon.

Mégis, az egyetemi professzorokat, akik magukat felszabadítási teológusnak nevezték, megfosztották katedrájuktól, püspököket állítottak félre, papok működését tették lehetetlenné. II. János Pál pápa rettegett a marxizmustól és ez a félelem meghatározta tetteit. Jon Sobrino azzal bírálta később Benedek pápát (a már említett Ratzingert), hogy rettegett attól, hogy a világból kiveszik az istenhit, de közel sem aggódott annyira azért, hogy a keresztény emberekből kiveszik az elnyomott és jogfosztott embertársaik iránti érzékenység.

A paktum szellemiségét nem tudták azonban véglegesen megsemmisíteni. Ezt tanúsítják a 2013 márciusában megválasztott Ferenc pápa gesztusai és beszédei, aki maga is a latin-amerikai kontextusból jön, és életmódját, pápai stílusát látva, egyértelmű követője a titkos Katakomba-paktumban megfogalmazott elveknek. Evangelii Gaudium című apostoli buzdításában ugyanolyan szenvedélyes módon áll ki a szegények mellett és hangsúlyozza a szolidaritás szükségességét, mint felszabadítás-teológus elődei: „Minden keresztény személy és közösség arra hivatott, hogy Isten eszköze legyen a szegények felszabadítására és támogatására. (…) A szegények szükségletei iránti szolidaritás hiánya közvetlenül befolyásolja Istenhez fűződő kapcsolatunkat. (…) Szüntelenül visszatér a régi kérdés: „Hogyan marad meg Isten szeretete abban, aki – bár bőven van neki a világ javaiból –, mégis, amikor látja, hogy testvére szükséget szenved, elzárja előle a szívét?”

„Éhes voltam, és adtatok ennem”

A szegényes istállóban megszülető Jézus arra is inspirál minket, hogy félretegyük a szekértáboros gondolkodást és hogy ehelyett inkább a valós értékek mentén gondolkodjunk, mégpedig együtt. A szolidaritást a baloldali szekuláris módon gondolkodó emberek azért tartják olyan fontosnak, mert hisznek az emberi méltóság és az emberiesség fontosságában. Ők az ember felől közelítenek. Sok keresztény ember számára a szolidaritás pedig azért fontos, mert megtanulta meglátni a szenvedő emberben az Isten arcát, aki nemcsak megváltó, de szabadító is, aki egy igazságos, és elnyomás nélküli társadalom építésére inspirál. Miért is ne találhatna egymásra ez a két oldal? Sőt dolgozhatna együtt a szeretet civilizációjának építésén? Lehet, hogy fontos lenne elgondolkodni ezen.