Aggodalom és remény

Örömteli eredmény, hogy a nyugdíjasok küldöttei a közelmúltban megfogalmazták a korcsoportjuk méltó és szorongásmentes életének biztosításához szükséges feltételeket. A nyugdíjas-parlament ezen elvárásait és a társadalmi javak növelésében való aktív részvételi szándékukat felkarolták a tavaszi választásokon induló pártok is. Szinte mindegyik megalapozottnak tartotta és beépítette programjába az idősek kiszolgáltatottságát csökkentő ígéreteket, a perspektívát biztosító intézkedések tervezetét. A közszereplők indokoltnak tartották, hogy fellépjenek a médiában egyre többször feltűnő, az idősebb korosztályt sértő, őket negatív színben bemutató jelzők visszaszorításáért.

A nyugdíjasok tudják: felvetéseik pozitív fogadtatásának egyik oka az, hogy a tavaszi országgyűlési választáson a pártok számítanak a nagy létszámú idős korosztály átlagot meghaladó részvételi, szavazási hajlandóságára, de arról is meg vannak győződve, hogy felvetéseik jogosak, a feltételek előteremthetőek, még akkor is, ha a mindenkori rendelkezésre álló költségvetési források és az egyéb javak elosztása a megszerveződő érdekcsoportok erejétől függ.

Azt olvashattuk a Népszava hasábjain (Most jó lenni nyugdíjasnak? 2018. január 23.), hogy vannak olyan érdekcsoportok, melyek nem tartják reálisnak a nyugdíjasok igényeit. A vállalkozók nevében megszólaló Dávid Ferenc a tervezett lépéseket megalapozatlannak, megvalósíthatatlannak, vaklicitnek, szemfényvesztésnek és ötletelésnek tartja. Hiányolja az intézkedésekhez szükséges források bemutatását, vitatja az igényelt lépések igazságosságát.

Vizsgáljuk meg ezen minősítések valóságtartalmát.

A nyugdíjas közösségek küldöttei tisztában voltak azzal, hogy igényeik fedezete a központi és a helyi költségvetésekben rendelkezésre áll. Hiszen a költségvetések egyenlegéhez az idősek jellemzően az alábbiak szerint járulnak hozzá. A jelenleg hatályban lévő ötvenkilenc adónem többségét a nyugdíjasok ma is folyamatosan fizetik (általános forgalmi adó, jövedéki adó, biztosítási adó, súlyadó, ingatlan adó, jövedéki adó stb.). A központi költségvetés megtakarítását eredményezi a nyugdíjkorhatár folyamatos emelése, mely évenként fél évvel tolja ki a nyugdíjba vonulás lehetőségét, és ezzel együtt csökkenti a kiadási kötelezettséget. További kiadáscsökkentést jelent az a szomorú tény, hogy nagyon sokan nem tudják megélni a nyugdíjba vonulás időpontját: a hatvanöt évvel ezelőtt született korosztály harminc százaléka sajnos már nincs köztünk.

A költségvetések pozícióját az is nagymértékben javítja, hogy az idősek jelentős szerepet vállalnak át az aktív korú munkavállalók családi kötelezettségeiből, így számottevően csökkentik a munkaidő-kieséseket. Gondoljunk itt az unokák kísérésére, felügyeletére, a betegek ápolására, a lakásokhoz kiszálló szolgáltatók fogadására. Jelentős költségvetési bevételeket eredményeznek az előző nemzedékek által létrehozott és a jelenlegi aktív generáció számára örökül hagyott világörökségi helyszínek, a hungarikumok és a nemzeti értéktár tételei által keletkeztetett források is. A szemléltetésként bemutatott források is hozzájárulnak az ország bruttó hazai termékének (GDP) alakulásához. Az érdeklődők tudhatják, hogy nyugdíjakban, ellátásokban, járadékokban és egyéb járandóságokban jelenleg a népesség több mint negyede részesül, miközben rájuk a GDP-nek csak tíz százalékát fordítjuk. Látható tehát, hogy egyáltalán nincs szó túlfinanszírozásról.

Ugyanakkor a nyugdíjasok aggódnak jövőbeli nyugdíjuk fedezete miatt. Azt olvashatják ugyanis, hogy a hazai tulajdonú vállalkozások termelékenysége csupán harmada a külföldiekének. Az sem nyugtatja meg őket, hogy a régió országaihoz viszonyítva - a termelékenység mutatói alapján - már nyolc éve sereghajtók vagyunk. Értetlenül állnak azon adat előtt is, hogy az adóhatóság az elmúlt években nagyvonalúan engedi el a vállalkozók adótartozásait. (2016-ban 637 milliárd forintot.) Rejtélyes számukra továbbá az is, hogy a gazdaságfejlesztési célból érkező EU-források miért nem javították a hazai vállalatok jövedelmezőségét; a jelentős uniós források mellett miért nem tudott az ország a felzárkózás terén előbbre jutni. Sajnálattal olvashatják, hogy országunk tovább csúszott lefelé - egy év alatt az 50. helyről az 57. helyre - a korrupciót vizsgáló kimutatások listáján, hiszen e jelenség tovább veszélyezteti az elosztható javak mennyiségét.

Láthatjuk, hogy van ok arra, hogy a vállalkozók képviselői aggódjanak, és javaslatokkal álljanak elő az említett negatív tendenciák megfordítása érdekében. A nyugdíjasok nem tartják indokoltnak, hogy az életkörülményeik javulása, méltóságuk megerősítése, kapcsolataik kiterjesztése, autonómiájuk kiszélesítése érdekében megfogalmazottak teljesíthetősége miatt „aggódjanak” a vállalkozók. Az idősek megértésben és támogatásban reménykednek, és optimisták abban a tekintetben, hogy közreműködésükkel sikerül a mára már állandósult régiós leszakadásunkat kedvező irányba fordítani.

Szerző
2018.02.14 07:05

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19