Új nézőpontok New Yorkból

A lemezkiadó által válogatott csapat debütáló dzsesszalbuma múlt és jövő ragyogó találkozása.

Az 1939 óta folyamatosan működő, New York-i Blue Note lemezkiadónak – dicsőséges múltja, az egyetemes dzsessztörténetben játszott meghatározó szerepe miatt – minden egyes kiadványánál felfokozott szakmai várakozással kell szembesülnie. Különösen igaz ez az Our Point of View (A mi nézőpontunk) című album esetében, amely a kiadó által felfedezett zenészekből álló, lassan a középgenerációhoz érkező szupercsapat, a Blue Note All-Stars bemutatkozó felvétele. Ez a formáció 2014-ben, a kiadó 75. születésnapja tiszteletére rendezett koncertsorozat keretében már játszott néhányszor, de mivel mindannyian szólista karrierjüket építik, együttműködésüket akkor még alkalminak gondolták. Végül azonban – mint a zongorista Robert Glasper megfogalmazta – úgy érezték, bőven van annyi közös gondolatuk és mondanivalójuk, amit érdemes egy dupla albumba belesűríteni. Produkciójukat (illetve két kompozíciót külön is) a zenészek a kiadó 2015-ben elhunyt, nagy tekintélyű elnöke, Bruce Lundvall emlékének ajánlották.

A negyvenéves Glasper ikonikus alakja annak a (hetvenes évek második felében született) generációnak, amelyre jellemző, hogy a hagyományos dzsessz ritmikáját és harmóniavilágát bátran ötvözi a rhythm and blues, illetve az afro-amerikai közösségekben újra divatba jövő „neosoul” dallamaival, groove-jaival. A lelkesebb kritikusok szerint ez ugyanolyan jelentős műfajtörténeti megújulás, mint amikor a Weather Report és a Steps Ahead négy évtizede létrehozta a dzsessz és a rock tökéletes fúzióját, vagy amikor Herbie Hancock a kilencvenes évek közepén kiadta a New Standard című albumot – olyan pop-előadóktól merítve inspirációt, mint Prince, Stevie Wonder, Kurt Cobain, Sade és Babyface. A szkeptikusabbak szerint Glasper „csak” remekül ráérzett a korszellemre, s képes volt kialakítani egy sajátos hangzásképet – anélkül, hogy forradalmian új dolgokat talált volna ki. Ezt a vitát nehéz eldönteni; mindenesetre napjainkban három fiatal dzsessz-zongorista közül legalább kettő Glaspert akarja utánozni – ezt hazai klubkoncerteket hallgatva is lépten-nyomon felfedezhetjük.

A felvételen Glasper mellett két innovatív fúvós – Ambrose Akinmusire trombitás és Marcus Strickland szaxofonos –, valamint az itthon is jól ismert (Bacsó Kristóf Triadjával és Németh Ferenc dobossal is közös lemezt készítő), benini születésű gitáros, Lionel Loueke szólózik. A ritmus-szekciót pedig a világ egyik legtöbbet foglalkoztatott párosa, Derrick Hodge (bőgő-basszusgitár) és Kendrick Scott (dob) alkotja, akik ugyancsak bemutatkoztak már komponistaként, zenekarvezetőként is. A két korongot a zenekar tagjainak friss, innovatív szerzeményei fémjelzik, de élő példaképet is választottak maguknak: a 84 éves szaxofonos legendát, Wayne Shortert, akitől egy 1965-ös Blue Note-lemezről való tételt (Witch Hunt), illetve a közismert Masquelero jelentősen kibővített verzióját beemelték a repertoárba. Utóbbiban Shorter maga is közreműködik – sőt, meglepetés-vendégként Herbie Hancock is előbukkan, s kilenc percre átveszi a zongora szólamát, miközben mellette Robert Glasper Fender Rhodes-ozik. A végeredmény: múlt és jövő ragyogó összekapcsolása, a 2017/18-ban elérhető legmagasabb dzsessz-minőség.

A Blue Note-legenda

A Blue Note Records hanglemezkiadót 1939-ben alapította Alfred Lion és Max Margulis. Nevét a dzsesszre igencsak jellemző, többszörösen alterált, „nem tiszta” hangközökről, a blue note-okról kapta. Az első nyolc évben swing-lemezeket adtak ki, de 1947-től a modern dzsessz (cool, bebop, free, dzsessz-rock) úttörőjeként váltak világszerte ismertté. A hanglemezpiacon (is) lezajlott tőkekoncentráció miatt a Blue Note már hosszabb ideje a Universal Music Group részeként működik, de művészi-szakmai szempontból viszonylagos önállóságot élvez.