Átszavazás és politikai tudás

Az ellenzéki politikus tételmondata ismert: Orbán rendszere leváltható. Ez az egy cél hivatott szentesíteni azokat az eszközöket, amelyek Schrödinger macskájaként bár benne „állnak” a magyar politikai rendszerben, az éppen aktuális választásokhoz közeledve azonban időről időre megmutatják akár saját idegenszerűségüket is. Az összefogás, a közös lista és az esélyesebb jelöltek adekvátsága olyan ragasztóanyag, amely két voksolás között ugyan összetartja az Orbán-ellenes oldal retorikáját és szavazótáborát, de a döntő pillanatba kiderül(he)t, hogy az ellenzéki szereplők eltérő valóságértelmezése miatt nem a konszenzus alapja, hanem akár újabb konfliktusok forrása. A politikai tudás ugyanis a legösszetettebb dolgok egyike: a választók döntéseik során nemcsak azt nézik, mit mond a kormányváltó, hanem azt is, hogy ki mondja. A választónak is van előélete, előítélete, szocializációja, értékei, stb., egyszóval (privatizált) politikai tudása. Ennek tudatában az alábbiakban röviden áttekintem az esélyes jelöltre vonatkozó tudás magától nem értetődését.

Áprilisban is fennállhat annak lehetősége, hogy a választók - bár valamiféle tudás kialakul bennük az esélyes jelöltről -, az egyes ellenzéki politikusok teljesítményhiánya és következetlensége miatt továbbra is a "saját" pártjuk iránt mutatnak elkötelezettséget, és az alternatív választói edukáció ellenére se szavaznak át egy másik ellenzéki párt jelöltjére. Legalábbis kutatások engednek erre következtetni.

De a Közös Ország Mozgalom kétségkívül konstruktív kezdeményezése az egyes választókerületekben legesélyesebb ellenzéki induló felmérésére nemcsak a Fidesszel szembeni erők kompromisszumképtelenségén vérezhet el, hanem azon is, hogy az egyéni esélyekről való tudás a „NER” politikai terében (ld. média) csak nehezen alakulhat ki. Nem elégséges érv arra hivatkozni, hogy a választók a korábbi kétfordulós rendszerben is felismerték, hogy mi „a” taktika (tegyük hozzá: az egyes pártok tanították is szavazóikat, és erre volt csatornájuk is). Ez a gyakorlati tudás ma kevésbé lehet meg – annak ellenére, hogy elemzői választásirendszer-magyarázatokkal tele a főműsoridős sáv –, de ha megvan, úgy sem biztos, hogy a kezdeményezők által elvárt „linearitással” érvényesül.

Ugyanis a 2010-es választás után a szakirodalomban „kritikai választásként” rögzített cezúra a választók magatartásának jelentős változásáról adott számot. Nem magától értetődő az átjárás, mondhatni ennek a baloldalnak és ennek a Jobbiknak több kell, hogy a másik párt szavazója ne csak esélyesnek, hanem politikailag is „érdemesnek” tartsa. Mindebből, továbbá a politikai tér tagoltságából és az érzelmi elkötelezettségből következőleg megvan annak az esélye, hogy a legaktívabb választói csoportokban mindezek minimalizálják az átszavazás lehetőségét. Másképpen: az egy párt iránti elkötelezettségből fakadó választást kisebb mértékben írhatja majd felül a közvélemény egy része által elvárt politikai racionalitás. S ez nem belátás-hiány, ez éppúgy „politikai tudás”, mint mások részéről az átszavazás „könnyedsége”.

Teljesen érthető a szándék, hogy a jelenlegi, (kampány)dinamika nélküli és számos bizonytalansággal terhelt ellenzéki térben a közvélemény-kutatók hozzásegítsék a politikai közösséget döntési szempontjaik kikristályosításához. Ugyanakkor a majd hamarosan hozzáférhető eredmények nem alkalmasak politikai viták és konfliktusok eldöntésére. A politikának nem az a természete és logikája, hogy ilyen jellegű disputák politikai kimenetét egy-egy adatfelvétel döntse el. Az eredmények így – vélhetően a kezdeményezők szándéka is ez – csak a választópolgárokat informálják, nem pedig a pártokat „kényszerítik” cselekvésre. Ez utóbbi a politika kívülről irányítása, egy technokrata, depolitizált gyakorlat lenne.

S már azért is kérdéses ennek hatékonysága és értelme, mert nincsen előttünk az a kép, ahogyan egy éppen visszalépett (erre „ítélt”) jelölt a másik mellett kampányol. Mivel a választók figyelnek vezetőikre, ha az útmutatás lokális szinten elmarad, azaz a helyi MSZPDK/Jobbik nem nyilvánítja ki álláspontját a szavazási magatartást illetően, és az adott (kevésbé esélyes) jelölt nem tanítja választóit, úgy az átszavazás maximalizálására aligha nyílik mód. A tudás (helyesebben az eredmény) a médiából önmagától nem csorog le a helyi szintre. Abba bele se gondolunk, milyen kommunikációs és politikai zavart eredményez a médiatérben, ha lokális MSZP-sek jobbikos támogatása az országos hírek része lesz.

A helyzetet még inkább bonyolítja, hogy az esélyesebb jelöltről szóló viták nem minden választókerületben alakulnak ki, és ahol mégis, ott sem biztos, hogy rendelkezésre állnak azok a csatornák, amelyeken keresztül mindez eljuthat a politikai aréna egymáshoz oly közel, egymástól mégis távol álló szavazótáboraihoz. A Közös Ország Mozgalom által indított, kevés érintett által követett Facebook-közvetítések a jelölti vitákról egy szűk, jobbára városi közönséget érnek el; a hagyományos médiatér centralizáltsága, a vidéki sajtó fideszes gyarmatosítása miatt pedig a további rendelkezésre álló eszközök korlátoltak.

Az időközi választásokon a helyi érdekek mentén és a helyi specifikumok figyelembe vételével tető alá hozott, ad hoc megállapodások és koalíciók sem szolgálhatnak evidens kiindulópontként az országos esélylatolgatásban, vagy az esetleges visszalépések után átszavazók arányának meghatározásában. A helyi jelölt ismeretsége, a politikai részvétel vagy átszavazási hajlandóság régiónként változó sajátosságai mind-mind olyan összetevő, amely az egységes és fegyelmezett átszavazási hajlandóság gondolata ellen hat.

Hasonlóan az időközikre való hivatkozás (Veszprém, Tapolca) sem érv az általánosíthatóságra, mivel olyan választásokról beszéltünk, amelyek hetekig uraltak a beszélgetős-elemzős műsorokat, ciklikusan a híradókat is; véleményvezérkedők tanították a nézőket, és nem utolsó sorban egy darab, nem pedig 106 egy időben zajló választásról volt szó. Ekkora médiafigyelem nem vetül az egyes egyéni választókerületekre a következő hetekben, az eredmények átadás-hatékonysága ismét csak kérdéses.

Hogy a politikai tudás tényleg összetett, azt két, a napokban publikált kutatás is erősítette. Az IDEA Intézet januári felmérése szerint a baloldali szavazók 45 százalékban támogatnák saját jelöltjük visszalépését a jobbikos induló javára, hogyha ez szolgálná a kormányváltást, sőt 34 százalékuk egy ilyen szituációban még át is szavazna a radikális jelöltre. Ez az arány azonban fordított esetben lényegesen kisebb: míg a baloldali induló javára történő visszalépést csupán a jobbikosok 32 százaléka gondolja támogathatónak, addig 30 százalékuk nyilatkozott úgy, hogy a Fidesz leváltása érdekében hajlandó lenne az átszavazásra. A Závecz Research Indexen megjelent kutatása szerint is a baloldali pártoknál a legnagyobb az átszavazási hajlandóság, amennyiben az MSZP szavazóinak kétharmada, a DK támogatóinak pedig több mint a fele voksolna egy másik pártra, míg az LMP-seknél ez az arány csupán a biztos szavazó pártválasztók negyede, a Jobbiknál pedig az ötöde. A legfegyelmezettebb szavazótáborral bíró Fidesz támogatóinak mindössze 5 százaléka nyilatkozott úgy, hogy hajlandó lenne másik párt képviselőjelöltje mellé tenni az ikszet.

Az előbbi számok nyilván nem véletlenek: míg a jobbikos politikusok közül nem tudunk senkit se idézni, aki a baloldal pártokkal (nem szavazókkal!) akár formális vagy informális együttműködést emlegetett volna, addig a baloldali-liberális politikusok néha, a Facebook- és egyéb véleményvezérek gyakran elmélkednek erről hangosan, hozzájárulván ezzel saját oldalukra vonatkozó szavazatok csökkentéséhez. Hogy ezzel hibát követnek el vagy sem, nem elemezzük; mindez megint csak a politikai tudás komplexitásának jele.

S végezetül arra is érdemes utalást tenni, hogy ha egy párt visszalépteti az egyéni képviselő-jelöltjét, akkor valószínűsíthetően pártja listája is kevesebb szavazatot kap, és ezzel sem árt számolni.

Mindezek ellenére a Közös Ország Mozgalom kezdeményezése csak hozzátesz ahhoz a tudáshoz, amely az elemzők széles köre számára fontos. De a választók lehet, hogy a szakmánál politikusabban gondolkodnak.

Szerző
2018.02.22 07:05

A rabbi és a Sorsok Háza

Köves Slomó, az EMIH rabbija a szombati Népszavában elárulta, hogy kész részt venni a Sorsok Háza-projekt megvalósításában. Őt Schmidt Mária már évekkel ezelőtt meghívta a Józsefvárosi pályaudvaron magasodó épületbe, és bemutatta neki a túlélők személyes elbeszéléseire alapuló, „személyes érzelmi kontaktusra fókuszáló” kiállítás terveit. Neki semmi kifogása sincs Schmidt Mária ellen, hiszen a Terror Háza Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma. Ha a mennyiség egyben a minőség garanciája, akkor a konyhaművészet csúcsa a McDonald's. 
Köves rabbi szerint eddig csak személyekről volt szó, nem tartalmi kérdésekről folyt a vita. Köves rabbit nem zavarják a tények, például az, hogy a Terror Háza Múzeum már hírhedt pengefalával történelmet hamisít. A nyilaskereszt és a vörös csillag egymás mellé helyezésével azt állítja, hogy nálunk népellenes terror csak a német megszállás után, a nyilasok rémuralma, majd a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon volt. 
Az állandó kiállításon, amelyen két szoba jut az 1945 előtti időszakra és 23 a kommunista rezsimre, a második teremben 2002-ben még az volt olvasható, hogy akkori magyar állam nem tudta megvédeni polgárait. A Horthy Miklós által kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök kormánya még Adolf Eichmannt is meglepő lelkesedéssel és hatékonysággal látott hozzá a zsidók totális jogosztásához, kirablásához, végül deportálásához. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a Horthy-korszakot polgári demokráciának nevezi, azt állítja, hogy az antiszemita törvényeket a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek elfogadni. Berlin 1940 előtt semmiféle nyomást sem gyakorolt Budapestre a zsidó-politika „radikalizálása” érdekében. A magyar politikai elit tagjai, élükön Horthyval, már 1942 tavaszától-nyarától kezdve tisztában voltak azzal, mit jelent a Vészkorszak, a zsidókérdés náci Végső Megoldása. Azért sem engedtek a nem túlságosan erős német nyomásnak a náci megszállásig, mert tudták, hogy a deportáltakat lemészárolják. 
Schmidt huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért. Szerinte „Magyarországon kimondtuk a bűnösök nevét, történelmi igazságot szolgáltattunk…” Ő a maga részéről kizárólag a nácikról és néhány nyilasról hajlandó beszélni. Nagyon kevés ember merészelte eddig a Szabadság téri megszállási emlékművet védelmébe venni. Orbán Viktor és illiberális rendszere történelemhamisító emlékezetpolitikájának szolgálólánya ezt is megtette. Ő beszél történelmi igazságtételről, akinek a múzeumában még Kovarcz Emil, Szálasi hírhedt totális mozgósítási minisztere is a (nyilván ártatlanul, a kommunisták által) „meggyilkoltak”-címszó alatt szerepel, jó pár más háborús bűnös tömeggyilkossal együtt?
Köves rabbit sikerült Schmidtnek meggyőznie, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) szakembereit nem. Schmidt egyszer már évekkel ezelőtt ismertette az úgynevezett kiállítási koncepcióját. Azon a prezentáción csak az nem derült ki, hogy akkor kik a jók és kik a rosszak a tervezett Sorsok Háza állandó kiállításon. Kövest nem érdekli, hogy sem a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum, sem a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet nem hajlandó szóba állni Schmidt Máriával, akit ők is vulgáris történelemhamisítónak, primitív antikommunistának, valamint a Horthy-kultusz ápolójának és holokauszt-relativizálónak tartanak. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a XX. század legnagyobb bűncselekményének nem a holokausztot, hanem az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötését tartja. 
A washingtoni holokauszt múzeum vagy a Yad Vashem új állandó kiállításának megnyitását sok-sok évnyi munka, kutatás és szakmai vita előzte meg. A Sorsok Háza múzeum tervei a mai napig titkosak. Schmidt azokat, akik sajátos történelemszemléletével nem értenek egyet, hazaárulóként denunciálja. Tervei megvalósításához most már egy ortodox rabbit is sikerült megnyernie – érdekelne, hogy mi volt ennek az ára.
Schmidt Mária huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért
2018.07.17 17:11
Frissítve: 2018.07.17 17:11

Izzig vérig

Szeretek leveleket kapni ismeretlenektől, azokból egészen szórakoztató történetek tudnak kibontakozni. A minap például a társadalmi párbeszéd fontosságára szolgáltatott kiváló példát a közösségi média üzenetküldő felülete.
„Ha nincsenek baloldali vagy liberális kötődéseid, bizonyára kedvelni fogom az oldaladat” – írja nekem László. (Nem László, de őrizzük meg inkognitóját.) Így, tegezve írja, ami eleve kérdéseket vet fel bennem, hiszen akárhogy is nézem, kettőnk közül én vagyok a nő, de hát oda se neki, kit érdekel az etikett 2018-ban.
Gondolkodom egy darabig, mit lehet egy ilyen üzenettel kezdeni – egyáltalán: hogyan születhet meg egy efféle üzenet, és legfőképpen miért. Aztán úgy döntök, terítem a lapjaimat. Kedves László, írom tömören és udvariasan, a Népszabadság egykori és a Népszava jelenlegi újságírójaként ezt nemigen állíthatom magamról.
A chatablakban három pötty ugrál, a túloldalon László gépel. Aztán mégsem jön válasz, újabb ugráló pöttyök, újabb csend. László hezitál. Végül mégis megnyomja az entert: „Sajnálom! Nagyon szép a neve, kedvelhettem volna önt!”
Itt látom meg a kihívást az ügyben. Mert ilyen szürreális válasz egyszerűen nincs. Szóval elhatározom, hogy leások az averzió gyökeréig. Esetleg olvassa el néhány írásomat, azok mégiscsak többet mondanak rólam, mint bármiféle előítélet, indítványozom Lászlónak, ám ő elég nyakasnak bizonyul. „Tudja én egy egyszerű vidéki családban nőttem fel. A szüleim izzig vérig (sic!) magyar emberek voltak! Keményen dolgoztak, soha nem panaszkodtak, jószándékú istenfélő család, ilyenek voltunk és ilyenek vagyunk!” Hát ez remek, írom rögvest Lászlónak, én egy apró falucskában nőttem fel, nézze csak, küldök egy képet, ez itt én vagyok szatmári népviseletben, az Európa-bajnokságon. A nyomaték kedvéért csatolom egy írásomat málékásás töltött káposztáról, honvágyról, erdőháti nyelvjárásról.
László ugyan nem marad teljesen érzéketlen a szakmai értékeimmel kapcsolatban – „Ön igazán kellemes szép hölgy” –, azért igyekszik felhívni a figyelmet a közöttünk tátongó szakadékra: „a világnézetünk ellentétes!”
Fogalmam sincs, mit tudhat az én világnézetemről az, akinek három perccel ezelőttig még arról sem volt fogalma, ki vagyok, úgyhogy a saját fegyverét igyekszem László ellen fordítani, és a Bibliáról írok neki, a nem ítélés és nem ítéltetés vonatkozásában azonban újfent beleállok a földbe. Miért nem él igei módon, ha egyszer vallásos, kérdezem, mire erős érveket sorakoztat: „Istenfélő ember vagyok, kálvinista! A baloldali eszmét valló emberekből nagyon sok hiányzik, ami nekem fontos, na és a liberálisok pedig kész katasztrófa!”
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott, és teszek még egy tétova kísérletet a világnézeti szakadék betemetésére. Megkérem: ne általánosítson. Őt azonban az sem zavarja meg, hogy önmagát cáfolja – „Ön egy szimpatikus hölgy” –, és folytatja: a világot máskép (sic!) látjuk, ezért külömbözően (sic!) látunk és ítélünk! Én már elmultam 60 éves és magyarként szeretnék meghalni itt ebbe az országba amiért oly sok magyar vér folyt 1 (sic!)”
Nincsenek válaszaim.
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott
2018.07.17 14:15
Frissítve: 2018.07.17 14:18