Vas András;

kiállítás;Keleti Éva;Kontakt;

2018-02-27 06:45:00

Elkapott pillanatok

Keleti Éva szubjektív objektívje, avagy a művész és művészek közötti kapcsolatok.

A bejárattal szemben a siratófal, ahogy nevezi, rajta a fiatalon elhunyt Tímár Béla, afféle szomorú bohócként. A sok fekete-fehér fotó közül szinte kiüvölt a színesre pingált arc, egy tragikus sorsú művész egyik utolsó portréja.

- Az a kedvencem, ha már választani kell – bök a háta mögé Psota Irén ajtóból visszaintős fotójára Keleti Éva Kossuth- és Prima Primissima-díjas fotóművész, akinek Kontakt című tárlata a jövő hónap közepéig látható Kaposváron, a Vaszary Képtárban. – Nyolcvanöt éves rajta, s olyan, mintha elbúcsúzna…

Kordokumentum, ahogyan a többi kép is, a magyar színháztörténelem elmúlt bő fél évszázadának pantheonjában járunk, megannyi, a színpadról, filmekből ismert arc, csak éppen teljesen egyedi látásmóddal. Olyasvalaki optikáján át, aki a jelenből nézve szinte érthetetlen-lehetetlen kapcsolatot ápolt fotóalanyaival, akik egyszerre voltak a barátai és munkái.

- Ma már nem lehetne ilyen fotókat készíteni – ismeri el Keleti Éva, aki afféle szubjektív tárlatvezetésre invitálta a tárlat megnyitóján az érdeklődőket. – Nincs rá idő kialakítani ilyen mély kapcsolatokat. Mert ezekhez nem volt elég, hogy az ember lement a próbákra, vagy elugrott készíteni néhány portrét egy interjúhoz. S az az igazság, igény sincs az ilyesfajta képekre, melyek tényleg visszaadják az alanyt. Ott a photoshop, a retusálás, meg kell nézni, milyen fotók jelennek meg egy magazinban.

A falakról viszont a valóság köszön vissza, hogy az alkotó mit gondolt az egyes művészekről, s persze, hogy mire gondoltak ők, amikor a lencsébe néztek. Érzések, értékek, hangulatok, pillanatnyi kedélyállapotok, megismételhetetlen pillantások és mozdulatok tükröződnek vissza a képekről, melyek mellett nem csak név és dátum szerepel magyarázatként, hanem Keleti Éva egy-egy gondolata is az adott művészről vagy éppen a kép keletkezéséről.

Persze a nagyközönség a cirka százezer negatívra tehető életműnek csak egy apró, de annál fontosabb szeletét láthatja, csupa portrét, pedig vélhetően sokaknak hiányzik például a Kálmán Györgyről készült legendás fotó, melyen a művész egy margitszigeti fáról tekint az objektívbe – „Nem vagyok én majom!” közölte, amikor Keleti Éva megkérdezte tőle, tud-e fára mászni, de azért felkapaszkodott… Mert nem egy mezei fotóriporter kérte. Aki amúgy bő hatvan esztendeje, az MTI-s kezdetekkor még kézzel-lábbal tiltakozott, amikor közölték vele, hogy a színház lesz a területe, mert az nem az élet maga… Aztán persze meglátta benne a témát, s szép sorban megszülettek az olyan klasszikusok, mint az Extázis, Az ügynök halála, a Gábor Miklós-portré, a Levegőben vagy a Latinovits-Ruttkai-kép. Utóbbinál például három napig együtt élt a színészpárral, s két napig nem vette a kezébe a gépet, csak figyelte őket. Mert egy jó fotóhoz nem elég a jó gép és a jó alany, szerencse, képesség, hozzáértés, alázat is szükségeltetik hozzá.

- A fotó itt születik – kopogtatja meg a homlokát. – Tudni kell, mit akar az ember, s ezt összehozni az adódó lehetőséggel. A maiaknak talán annyiból könnyebb, hogy akár egy telefonnal is meg tudja valaki csinálni élete képét. Én is használom, amikor tavaly ősszel itt járt Zubin Mehta a MüPában, készítettem róla egy fotót, mert megkértek.

Hivatalosan már nem dolgozik, elvileg hatvanévesen letette a gépet, ahogy mondta, nem akart öregasszonyként géppel az oldalán szaladgálni, s hogy szánalomból vegyék meg a fotóit. Fotóhírügynökség-vezető lett, persze azért inspirálta-adjusztálta a fiatalokat, de azért néha eszébe jut, kit is követne úgy, mint a hajdani nagyokat.

- Nagyon szívesen fotóznám Tenki Rékát, Józan Lászlót vagy éppen ifjabb Vidnyánszky Attilát – állítja -, izgalmasak, érdekesek, látom magam előtt, milyen képeket csinálnék róluk. Aztán persze eszembe jut a korom, s hogy nekem más dolgom volt.

Infó: Keleti Éva: Kontakt

Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Galéria, kaposvár

Nyitva: március 16-ig