Hosszú oldal - Sikanyó

Anya nem hisz a szemének: ülünk a kádban a húgommal és hajat mosunk, mellettünk békésen dolgozik a mosógép. Angyali mosollyal közöljük: arra gondoltunk, meglepjük, ne kelljen fáradnia a mosással és a fürdetéssel.

Szerencsére anya nem látta, hogy amikor hazaértünk, olyan sárosak voltunk, hogy ez már a második fürdővizünk: az elsőt le kellett engedni, annyira mocskos lett. Legalább addig meghagyjuk boldog tudatlanságában, amíg le nem jár a mosógép, és elő nem kerül belőle az ellopott csizmája.

Minden az időjárás miatt történt: a reggelre leesett hó megmutatta, hogy a Szenke tele van hatalmas olvadt foltokkal, emiatt nem engednek le sikanyózni a jégre. Ekkor még nem tudom, hogy a magyar társadalom nagy része szerint nincs olyan szó, hogy sikanyózás: tízéves lehetek, és ezzel én vagyok a legidősebb a bandában. A délelőtti tanácskozáson arra jutunk, hogy lemegyünk a határba, ahol a szántóföldön tavakat alkot a belvíz, és titokban sikanyózni fogunk. Mert hát mi egyebet lehet télen csinálni?

A táj havas, a föld felső rétege fagyott. Tibike, a másik rangidős vadonatúj, fehér edzőcipőben jön, mintha a sikanyózás valami ünnepélyes dolog volna. Én észrevétlenül elemelem anya csizmáját, ami remekül siklik a jégen. Ez fontos, mert az nyer, aki a legmesszebbre képes csúszni.

Vagy húsz percet kell gyalogolni a földeken a legnagyobb belvíz-tóig. Olyan kétszáz méterről nekifutunk Tibikével, lehagyjuk a kicsiket. Én guggolva, ő terpeszben érkezik a jégre, már keresnénk a legalkalmasabb helyet, amit tükörsimára lehet koptatni a siklással, amikor reccsenést hallunk. Gyakorlott lékhorgászok lévén tudjuk, mi a teendő: egy szempillantás alatt felmérni, merről merre reped a jég – aztán rohanni. Ám mielőtt bármit tehetnénk, újabb reccs, és már bugyog is felfelé a sáros víz a lábunk alatt. Kitört egy tábla alattunk a jégből, és most süllyedünk! Tibike kétségbeesetten ugrik egyet, hogy mentse a fehér cipőt, de ezzel csak annyit ér el, hogy bereped alatta a jégtábla széle, és ő máris térdig a sárban áll. Indulnék kihúzni, de moccanni sem tudok: a pocsolya úgy szippant lefelé, mint a futóhomok. Sivalkodunk, mint a malacok, de a kicsik még mindig vagy száz méterre járnak. Mire odaérnek, hogy megmentsenek, anya combközépig érő csizmájából alig két centi látszik ki a jéghideg sárból. A kicsik – ismerik a protokollt – hason kúszva próbálnak közelebb kerülni hozzánk, de a jég könyörtelenül aprózódik, amerre másznak. Fejük búbjáig sárosak ők is. Engem sikerül először kihúzniuk – csakhogy a csizmám a sárban marad. Vagy tíz percig kell rángatnom, mire kijön, közben zokniban taposom a jéghideg sarat. Tibike hófehér cipője agyagbarna lett. Szótlanul cuppogunk hazáig, a nadrágunk keményre fagy. Egyikünk se mondja ki, hogy a szüleinknek már megint igazuk volt, amikor nem engedtek a jégre.

Lejár a mosógép. Anya megtalálja a csizmát, aminek – félig a mosástól, félig a sártól – leszakadt a bal talpa. Szobafogságot kapunk, de hát nem számít, nyugtatjuk magunkat: odakint olvad. Úgysem lehet sikanyózni.