Sebes György: plakátok, üzenetek, hírek

Publikálás dátuma
2018.03.17 08:30
HAMIS A FIDESZ JELSZAVA - Ha valóban az ország érdekeit képviselnék, megteremtenék a korrekt és tényszerű tájékoztatás lehetőség
Fotó: /

Fájdalom, az idén is úgy kellett ünnepelni az 1848-49-es forradalom évfordulóját, hogy a hatalom nem engedte kiplakátolni a márciusi ifjak 12 pontját. Na, még csak az kéne! Mert az még csak hagyján, hogy "Mit kiván a magyar nemzet?". Kívánni sok mindent lehet, vágyálmai lehetnek bárkinek, ez még elmegy. Csakhogy utána az jön, hogy "Legyen béke, szabadság és egyetértés". Ebből az első kettő rendben van, de az egyetértés az már sokkal veszélyesebb. Előfordulhatna például, hogy a többség azt akarná, váltsunk kormányt, miközben nem hinnék el a sok maszlagot, amivel a médiában naponta próbálják megetetni őket. De ami aztán végképp lehetetlenné tenné az idézgetést, az az első pont: "Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését". Nehogy már valaki azt hihesse, hogy ez most, 170 évvel ama híres március 15-e után, aktuális lehet. Még mit nem, inkább hagyjuk az egészet a fenébe.

Így aztán az idei ünnep szlogenje az volt: "A haza minden előtt". Ez nagyon alkalmas rá, hogy mindazokat felsorakoztassa az egyetlen zászló alá, akik elhiszik a Fidesz legújabb jelszavát: "Nekünk Magyarország azt első". Akik meg nem tömörülnek ide, azok úgysem számítanak. Legalábbis a hatalom számára. Nekik meg az nem számít, hogy ez az idézet Kölcsey Ferenctől való. Aki egyébként 1848-ban már tíz éve halott volt, viszont 1833-ban Emléklapra címmel írta meg a következőt: "Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT." A Himnusz költőjével nem lehet tévedni - nyilván ez vezette a hatalom propagandistáit.

De jaj, minő figyelmetlenség: a hirdetőoszlopokon, amelyeken az ünnepi eseményekre invitáltak, rajta hagytak régebbi plakátokat is. Például a Hír Tv üzeneteit, amelyeket a csatorna három ismert képernyősének fotójával erősítenek fel. Az egyiken Kálmán Olga - saját műsorát is hirdetve - azt mondja: "Itt még lehet egyenesen kérdezni és kritizálni". A másikon Péterfy Judit azt ajánlja figyelmünkbe, hogy "Itt még tisztán látunk és igazat mondunk". A harmadikon pedig a Híradó egyik műsorvezetője, Jáky-Szabó Gergely állítja: "Itt még úgy mondjuk el a híreket, ahogy megtörténtek".

Nagy újdonságokat persze egyik üzenet sem tartalmaz. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy tévéműsorban kertelés nélkül meg kell kérdezni a köz érdeklődésére leginkább számot tartó dolgokat. Amihez természetesen hozzátartozik a tisztánlátás, meg az is, hogy legalább a műsorok készítői ne hazudjanak (az interjúalanyok miatt meg sírjon az ő pártjuk). Az pedig végképp nem nagy találmány, hogy a híreket igyekezzenek úgy elmondani, ahogy azok történtek. És mégis, a média mai állapotát elnézve, teljesen jogosnak látszik, hogy ezeket az evidenciákat óriásplakátokon hozzák a közönség tudomására.

Még akkor is érdemes beszélni róluk, ha - ellentétben a hirdetők szándékával - nem a Hír Tv az egyetlen, amely a sajtó logikus és mindenkori alapelveihez tartja magát. A sajtó szó elé majdnem odaírtam, hogy független, de hát végül is Magyarországon vagyunk, s egyelőre önállósággal és függetlenséggel aligha vádolható bármelyik médium, noha némelyik azért igyekszik legalább a látszatot fenntartani. A Hír Tv valóban nagy utat tett meg korábbi önmagától mostanáig, de azt azért nem tagadhatja, hogy legalábbis igyekszik tulajdonosa kedvében járni (még ha el is hisszük, hogy az illető nem szól bele a műsorok alakításába).

Az RTL Klubnak nem kellett ekkora utat bejárnia, csak arra volt szüksége, hogy elindítsa a Híradót az RTL 2-n is, ami valóban nyomon követi a nap (politikai, közéleti) eseményeit, s nem a bulvár jellegű hírek dominálnak benne. A csatorna hírigazgatója pedig - pont emiatt - joggal használt kemény szavakat a tavalyi Media Hungary konferencián. Teljesen igaza volt Kotroczó Róbertnek, amikor arról beszélt, az újságírás és az újságírás értéke változott, ma már kevés helyen dolgoznak az újságíró szakma szabályai szerint emberek. Majd eljutott odáig, hogy a valódi újságírók kihalófélben vannak. S nagyon érzékletesen szemléltette is, miképpen ítéli meg napjaink újságírását: "Belelépünk a kutyagumiba és nem mondjuk ki, hogy büdös van".

Tessék csak megnézni - vagy meghallgatni - a közszolgálatinak ma már csak csúfolt média hírműsorait, de akár a TV2 híradásait is, s mindjárt világossá válik, hová jutottunk. Ezek a hírpercek és -órák mind olyanok, mintha a kormányzati propaganda hangsúlyozására és illusztrálására születtek volna. Legtöbbször pedig nem is titkolják, hogy csakis és kizárólag a hatalom szólamait kívánják erősíteni. A híreket tendenciózusan fogalmazzák, a riporterek (ha ugyan lehet még így nevezni a kiszolgáló személyzetet) skrupulusok nélkül alákérdeznek és nyíltan vállalják az előre elhatározott mondandó támogatását, a műsorok pedig úgy vannak összeszerkesztve, hogy a közönség egyértelműen tudhassa: kinek van igaza (és így kire kell majd szavazni április 8-án).

Mindebből az is nyilvánvaló, mennyire hamis az idei, Kölcseytől kölcsönzött szlogenje, meg a "Nekünk Magyarország az első" jelszó. Ha a hatalom valóban az ország és a nemzet - nem pedig csak saját - érdekeit képviselné, akkor megteremtené a valóban korrekt és tényszerű tájékoztatás lehetőségét. Erről azonban egyelőre nincs szó. Ahány híradót megnézünk, annyiféle ország képe rajzolódhat ki előttünk. Még szükség van az evidenciákat hirdető plakátokra, mert különben kétségeink lehetnének, milyennek is kell lennie egy igazi tévéműsornak. S 170 év múltán is elérendő cél az első pont: "Kivánjuk a' sajtó szabadságát...".

Szerző
2018.03.17 08:30

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21 09:30

Fotó: Fortepan/
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
2018.07.21 09:30
Frissítve: 2018.07.21 09:30

Miniatúra: Németh Miklós

Publikálás dátuma
2018.07.15 14:00

Fotó: Fortepan/
„Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott (...) A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett.”
Az öregedő Ken Follett is Németh Miklóst választotta. Ugyan Kádárt Grósz, és nem Németh Miklós váltotta le, az Évszázad trilógiájának harmadik részében (Ken Follett: Az örökkévalóság küszöbén, Gabo, 2014.) mégis az történik, hogy midőn Rebecca, egyik hősnője viszonyba keveredik Frigyessel, a befolyásos magyarral, így beszélgetnek: „Kádár elmozdíthatatlan? Nem szükségszerűen. Közeli ismerősöm egy ígéretes fiatalember, Németh Miklós.” És a mese folytatódik a szabadság kiteljesedése és az olvasó örömére bekövetkező szerelmi végkifejlet felé Rebecca és Frigyes között.

A vállalatvezetői lobbi

Németh Miklósnak és csapatának jelentős érdemei vannak a rendszerváltás támogatásában. A korabeli médiafogyasztó erőteljesen épülő politikai figurát látott: a miniszterelnök szerény lakásban él, templomba jár, őszintén beszél, az országért dolgozik, határozott, jól megjegyezhető politikai üzenetei vannak. A jövőnek szóló, jelentős formátumú ember beszélt hozzá. Csakhogy, népszerűsége dacára, saját politikai pályája érdekében végül nem sokat tett. Németh maga említi az önálló (szociáldemokrata, másutt keresztényszocialista) párt alakításának kósza gondolatait, de aztán elveti ezeket. (Oplatka András: Németh Miklós, Helikon, 2014.) Kifejezetten kedvelte a miniszterelnöki feladatokat, de nem érzett különösebb vonzalmat a pártvezetői pozíció iránt.   Németh Miklós 1988 novemberében kezdődő kormányzásának első felét határozott intézményi reformcsomag és radikális külpolitikai nyitás jellemzi. Szoros viszonyt ápolt az őt támogató vállalatvezetői csoportokkal. 1989-ben még többféle forgatókönyv látszott lehetségesnek, egyebek mellett, hogy a párt befolyását a tulajdon felől megkérdőjelező vállalatvezetői csoport kerül hatalomra. Németh támogatta is a vállalati önállóság kiteljesedését, amely a radikális őrségváltás felé mutatott a kor gazdasági és politikai elitcsoportjában. Mindez természetesen vállalati kezdeményezésű (helytelenül: spontán) privatizációt is jelentett. A folytatásban a hatalom folyamatosan csúszott ki a pártelit kezéből, amelyet azonban a gazdasági elit nem szerzett meg. Ahhoz, hogy utóbbi bekövetkezzék, az állami vagyonkezelés gyökeres átalakulása mellett – és ez a fontosabb-, a gazdasági elitnek önálló politikai formációt kellett volna létrehoznia, ám erre nem volt képes.   Németh Miklós miniszterelnöki kinevezését részben a sikeres vállalatvezetői politikai lobbinak köszönheti. Velük indult az átalakulás története, amely máshogyan folytatódott. 1989 végére a hatalom "belső" átvételének lehetséges projektjei megbuktak (Korántsem a legfontosabb, de lényeges jele ennek a "spontán" privatizáció felváltása a központival. Ez már csak részben szól a hatalomról, inkább arról, hogy a roskatag költségvetésnek is kell pénz.), jóllehet a vállalati kezdeményezésű vagyoni tranzakciók folytatódtak.
Az odáig vezető folyamat során a gazdasági elit nem különböztette meg magát felismerhetően pártközpontos vetélytársaitól. Ehelyett gyakran pártreformerekként léptek fel. A forrongó közhangulat nem jobban működő mechanizmusokat, hanem más rendszert akart, és ellenezte, hogy a gazdasági elit szerezze meg az államosított vagyont. A pártelit kezéből kicsúszó hatalom már az új politikai erők felé billent.

Az ország talpon tartása

A választásokhoz vezető folyamatot többször színezték botrányok, a megfigyelési ügyek, az iratmegsemmisítés, agg hadfiak koholt lázadása, vagy akár Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambíciója és a négyigenes szavazás, amely meggátolta Pozsgayt a poszt megszerzésében. Korához képest Németh csapata mesterien kezelte a kommunikációt. A folyamatok és a közvélemény középpontjában kormányzott. S mivel még a választások előtti hetekben sem lehetett tudni, ki kerül hatalomra, ezért - a magyar alkuvilág kellős közepén - a politikai intézményekre kellett koncentrálnia. Stratégiai külön alkut akkor nemigen lehetett kötni, és veszélyes is lett volna, ahogy azt Pozsgay Imre és az MDF megkeseredő románca mutatta. 
Amikor tisztázódtak a viszonyok, különös kísérletek történtek. 1990 májusában Németh Miklós átadta a képviselők soraiban meghúzódó ügynökök vélhető listáját Antall Józsefnek. A lépés önmagában is felesleges volt, hiszen a titkosszolgálati adattár is a kormányhoz került, ám a források nélküli lista zavart keltett, a titkok a hatalom piacára kerültek. Németh Miklós Gál Zoltánra mutatott, tőle kapta, ő csak postás; pedig az akció valódi forrását és indokát Németh Miklós manipulatív játékai között érdemes keresnünk.
Mindezzel együtt is Németh elősegítette a választások utáni korszak vértelenségét. Az egész folyamat könnyen, bár sokak szerint túl könnyen zajlott le. A vér hiányát ne sajnáljuk, az izzadságét igen. Az ország későbbi vezetése a hagyományos európai demokrácia tanfolyamán közepes eredményt produkált: mást tanultak helyette, ahogy ennek tanúi vagyunk.
Németh idejében a kormány dolga az volt, hogy talpon tartsa az országot, visszafogja a költségvetést, folytatható állapotokat őrizzen meg. Eközben az MSZP vezetői saját (gyakran zavaros) céljaikat követték, a médiát szórakoztatták nyilatkozatokkal, vagy valamelyik belháborújukat vívták. Jóllehet az MSZP már nem volt állampárt, igyekezett a kormányzás egyfajta felső kapcsolatának látszani. Mindez olyan korszakban történt, amikor a napi kormányzás a túlköltés visszafogását, a restrikciót jelentette, és nem a szociális érzékenység tettre váltását. A szociáldemokrata szöveg és a piacgazdasági építkezés valósága ütközött. 
Tény az is, hogy a megújult párt kommunikációjának közepében a szabadság-demokrácia-megújulás szentháromsága csillogott, és sokan bátrak, szókimondók voltak. A párt egésze azonban kaotikus képet sugárzott önmagáról. Az MSZP állandósult belharcainak tükrében talán nem is kell csodálnunk, hogy Németh kiszállt az elnökségből, és saját pártalakítási ambíciók híján, a választások után külföldre ment. Gondolatai azonban itthon maradtak.

Látogató a munkahelyén?

Röviden számba vesszük Németh Miklós egyéniségének pár rétegét. A róla szóló könyv hátránnyal induló, de szorgalmas vidéki tehetségnek, a feltörekvő politikai csoport tagjának mutatja, aki az egyetemen részt vett a városi káderelit elleni harcban, a vidéknek járó juss megszerzésében. Könyvének intimpistás megjegyzése Bartha Ferencről elég árulkodó részlet. Talán barátok voltak korábban, s mégis, évtizedekkel később, Bartha halála után, Németh súlyosan személyeskedve emlékszik rá - akár úgy is lehetett, ahogy írja, ám akkor miniszterelnökként osztozik a felelősségben. ("Barthának, a Nemzeti Bank elnökének majd leesett az álla, mikor közöltem vele a döntést - a forint leértékeléséről van szó (T.I.). Most pedig – mondtam - a kormány és az MNB kiad egy közös közleményt. Tíz perc alatt történt mindez. Szólhattál volna reggel, dünnyögte Bartha. Nos, valóban nem ezt tettem, de azt is tudtam, miért nem. Minden leértékelés a korrupció és a nyerészkedés melegágya. A felértékelés is." Oplatka, 199.o.) Pályája során olykor nehéz helyzetekkel találkozik, amelyeket többen csak alkohollal képesek enyhíteni. Szemlélődik, gyakran meglepődik. Az is meglepetésként érhette, amikor Grósz miniszterelnöknek javasolta.
Ekkor a kortárs olvasó már csóválja a fejét. Oplatka András, a Némethről szóló könyv szerzője (inkább szerkesztője) hajlamos a volt miniszterelnök legendáját túlépíteni, amely szerint a tehetséges vidéki srác derekasan helytállt a városban, s később is a munka és a kitartás vitte előre, soha a karrier természetes vágya. És ott aztán, egyre feljebb, csuda dolgokat látott. Mintha csak látogató lett volna munkahelyén. Az Oplatka-Németh kettős időnként túllő a célon. Némethnek a folyamatokban való meghatározó részvétele akkor is értékelendő, ha közben a cukrozott árvalányhajat nem fújják be aranyfüsttel. Feltoluló iróniámat visszafogva sietek megerősíteni, hogy a könyv több pillanata forrásértékű. 
Németh okos, fürge agyú ember, attitűdje gyakran ironikus és intrikus. Fellépéseit kordában tartotta, ízes beszédmódját, hanghordozását megtartotta, nem vette át az apparátus ködös, fontoskodó félrebeszélését, vagy az értelmiség habzó modorát. Képességei segítették fényes karrierjét a pártközpontban, ahol nem elsősorban a könyvéből kitetsző jámborságot, hanem cselekvő együttműködését várták el, és kapták meg. Szakértői kormányának mítoszát csupán okos kommunikációnak kell minősítenem. (Szakértői kormánynak azért nevezték, mert korábban "nem szakértői" kormány - MSZMP-felügyelet - volt, illetve kormányában, különösen a másodikban, számos szakember dolgozott. De azért ez is túlzás. A Németh-kormány – helyesen - politizált, a pártok helyett, gyakran ellenük. Ezt akkor meg lehetett tenni, később nem.) Tapasztalt politikussá vált, nívós tanácsadókkal vette körbe magát. Megérezte a rendszerváltás hangulatát, végrehajtotta, amit lehetett, amire képes volt. S végül ez számít, a haza hálás lehet neki.
(Ez a szöveg egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának szerkesztett alfejezete.)
2018.07.15 14:00
Frissítve: 2018.07.15 14:49