Politikai innováció a baloldalon

Már régóta vártuk, eléggé elkeseredetten, hogy mikor fog valaki „Dévénynél betörni”, új időknek új dalaival, és végre, néhány hónapja politikai innováció kezdődött el a baloldalon. Ez a régen várt politikai innováció látványosan jelentkezik az MSZP és a Párbeszéd szövetségében, Karácsony Gergely fellépésében, s egyáltalában ennek az „Új Szövetségnek” a megújult közéleti szereplésében. Kinyitották az ablakot, betódult a friss levegő, mert belépett a politikába a baloldalon egy új nemzedék. Legutóbb pedig egy olyan fontos esemény is történt, ami felidézte a rendszerváltás hangulatát, és ahogy Márki-Zay Péter meg is fogalmazta a polgármester választás után Hódmezővásárhelyen: újabb rendszerváltásra vár az ország.

Tavaly Botka már kimondott két fontos dolgot, amit a baloldalon korábban csak kerülgettek, mint a forró kását. Egyrészt, hogy nincs visszatérés a 2010 előtti állapothoz, másrészt, hogy a baloldalnak vállalnia kell a maga felelősségét a korábbi hibákért, és kritikusan kell feldolgoznia a 2010-es mély vereséghez vezető folyamatokat. A baloldal összes terhe, a választások előtti hosszas „tesze-toszasága” is összefoglalható abban, hogy 2010 után képtelen volt megújulni, és közel nyolc éven át a saját hibáival kritikailag szembenézni. Ez azzal is járt, hogy nem játszódott le generációváltás a baloldalon, a szónak nem pusztán korosztályi, hanem széles társadalmi-politikai értelmében. Ezért nemcsak a belépő fiatal nemzedékek körében csökkent katasztrofálisan az MSZP támogatottsága, hanem a megújulást kereső és az érdemi önkritikát követelő közép-nemzedékek körében is.

Most egy karakteresen baloldali párt körvonalazódik, európai vonásokkal, azaz markánsan megfogalmazva a modern baloldal mindkét alapelvét, a szolidaritást és a „zöld” értékeket is. Amikor a politikai innovációval belépett egy új nemzedék, a múltba süppedő üzenetek helyett kinyílt a világ, a szociális demokrácia narratívájával friss szavak és gondolatok áradtak szét a baloldalon. Talán ez még nem késő röviddel a választások előtt, mindenesetre ígéretes a baloldal választások utáni perspektívája szempontjából is. Közben az utóbbi hónapokban mélyreható átalakulás történt a magyar társadalomban is, elérkezett a „nagyon fáj” állapotába, ami egyre jobban szembeállította az Orbán-hívők kétmilliós táborát a társadalom nagy többségével. Úgy tűnik, hogy az Orbán rezsim megroppant, és az „Apátia Párt”, a bizonytalanok széles tábora kezd szembefordulni a rendszerrel, így a várható magas választási részvétel már a rendszer bukását vetítheti előre.

A pokoljárás nyolc éve után azonban nem pusztán a gazdasági-társadalmi válság mélyült politikai válsággá, hanem az egész magyar társadalom súlyos civilizációs válságba került. Ez az emberek mindennapi életének a tönkretételét jelenti, az életkörülmények drasztikus romlásával milliók élete keseredett meg, főleg az egészségügy és az oktatás területén. A magyar társadalom kiesett az európai normalitásból, ahol nem lehet a nagy tömegeket „ázsiai” szegénységbe taszítani és cinikus nyíltsággal a családi-baráti oligarchákat uniós pénzzel kőgazdaggá tenni. A hódmezővásárhelyi választás azt is megmutatta, hogy sokan már megelégelték az elbutítást és a Soros-mantrázást, ezek a verbális drogok már nem működnek a megszokott hatékonysággal. Ráadásul a választási hadjáratban már feltárult a Fidesz egész erkölcsi szennyese és a politikai aljasságok teljes gyűjteménye. A Habony művek csúcsra járatásával és a gyűlöletbeszéd mint „politikai termék” sorozatgyártásával megmutatkozott a hazugsággyár működése, s vele a karaktergyilkosságok és a politika kriminalizálása országos szinten is nyilvánvalóvá vált.

A jobboldalon is szakadás történt, nemcsak az értelmiség felhőrégióiban, hanem az átlagos állampolgárok körében is. Az értelmiség elvesztése a Fidesz számára éppen az ideológiai maszlagok gyártásában bizonyult szellemi öngyilkosságnak, mivel a jobboldali, konzervatív értelmiség legismertebb vezető személyiségei mondták ki, hogy „ebből elég volt”. Ők korábban belülről és közelebbről tudhatták és láthatták, hogyan működik az informális politikai hálózatok uralma a társadalomban és a gazdaságban, amit haveri kapitalizmusnak, avagy rendszerszintű korrupciónak szoktak nevezni. Ez azért fontos, mert a jobboldal belső válsága egy széles értelemben vett társadalmi koalíció előtt nyitja meg a terepet. A makacs, megingathatatlan Orbán-hívők táborán túl van a konzervatív-nemzeti jobbközépnek az a terepe, ami az újabb rendszerváltáshoz megnyerhető, ezért – ahogy Hódmezővásárhely megmutatta – hajlandó a Fidesz-ellenes jelöltekre szavazni, sőt arra mozgósítani is.

A „folytatjuk” elhíresült választási programjával és az utóbbi hetek kormányzati kapkodásával és zűrzavarával az Orbán rezsim már az előrehaladott szenilizáció jeleit mutatja. Ahogy közeledünk a választásokhoz, úgy jelennek meg majd az első menekülő patkányok is a süllyedő hajóról, mert akármilyen csekély is a bukás esélye, de ők igazán tudják, hogy valóban van mit számon kérni rajtuk. A Fidesz rezsim megkezdte a haláltáncát, a főszereplők már egymásnak estek a színfalak mögött, s hamarosan megkezdődik majd „az úgy döntöttem, hogy gonosz leszek” színjátéka a nagy nyilvánosság előtt is. A jelenlegi politikai helyzet bemutatásához Arany János híres verse, „Az Ünneprontók” záró strófája adhatja meg az alaphangot, imígyen:

„Éjfélt, hogy üt a toronyóra közel,/ Kénkő fojtó szaga terjedez el;

S mint szél, ha forogva ragad port: / Úgy táncol el, egy bősz harci zenére,

(Mondják a pokol tüzes fenekére) / Az egész őrjöngő csoport.”

Arany János 1877-ben írott balladája szerint a tivornya – másképpen szólva úri muri - tetőpontján, amikor éjfélt üt az óra, az ördög pokolra táncoltatja a bűnösöket. Most még Orbán őrjöngő csoportja hangosan tivornyázik, de az ördögök készenléti rendőrsége és terrorelhárító osztagai már készülődnek ennek hatalmi delíriumban szenvedő csoportnak a pokol tüzes fenekére való elszállítására. Ámen, úgy legyen.

2018.03.09 07:05

A kiszámítható

Donald Trumppal kapcsolatban az volt a legnagyobb gondja a világnak, hogy teljesen kiszámíthatatlan személyiség, aki még saját közvetlen tanácsadóira sem hallgat. Az elnöksége alatt eltelt másfél év azonban megmutatta: végeredményben ki lehet számítani. A lehető legrosszabbat kell várni tőle, s azt teljesíti is. 
A múlt heti NATO-csúcs előtt német szakértők arra figyelmeztettek, veszélybe sodorja az észak-atlanti szövetség létezését, és lám, meg is tette. A Theresa May-jel folytatott tárgyalásai, vagy a II. Erzsébet királynővel való találkozója előtt azt várhattuk, hogy nem éppen úriember módjára viselkedik – ezt is kipipálhatjuk. A brit kormányfőt elképesztő stílusban bírálta a Sunnak adott interjújában, amit aztán azonnal le is tagadott, csak éppen a lap nyilvánosságra hozta a beszélgetés hangfelvételét. Aztán pénteken a tűző napon tíz percet váratta a királynőt, ami szintén elképesztő udvariatlanság.
Vlagyimir Putyinban ma emberére találhat. Az orosz elnök szintén előszeretettel váratja meg tárgyalópartnereit, ezt Ferenc pápával is megtette, ami szintén nem nevezhető túl barátságos és illedelmes dolognak. Hogy mire jut egymással Trump és Putyin? Ezt is előre megmondhatjuk: hiába az orosz beavatkozás az amerikai kampányba (tegyük hozzá: Trump javára), az amerikai elnök agyba-főbe dicséri majd az orosz elnököt. Ugyanakkor a megbeszélésnek nagyjából annyi gyakorlati eredménye lesz, mint a Kim Dzsong Un észak-koreai vezetővel folytatott tárgyalásainak: nagyjából semmi. Putyin és Trump – népszerű kifejezéssel élve – személyes brandje számára biztosan hasznos lesz, hogy Helsinkiben másodpercekig fogják egymás kezét, de a világ ebből nem sokat profitál.
Az nem baj, ha tárgyalnak egymással. Az annál inkább, ha Trump végképp lemond az Egyesült Államok demokratizáló szerepéről.
2018.07.16 08:01
Frissítve: 2018.07.16 08:04

Letámadás

Nem csupán a futballrajongók számára bír hírértékkel Kubatov Gábor a Nemzeti Sportnak adott interjúja. Az FTC elnöke, egyben a Fidesz pártigazgatója a csapata által elbukott bajnokságért a szerinte elfogult játékvezetést hibáztatta. A Magyar Labdarúgó Szövetség nyílt bírálatát követően Kubatov eljut a konklúzióig, miszerint a játékvezetők függetlensége tehet mindenről: „Ma egy mérkőzésen mindenkit lehet bírálni, csak őket nem, mindenki köteles a saját teljesítményéről számot adni, csak ők nem, sőt, ha ezt akarnák, sem tehetnék meg.” A futballklub élére került pártkatona végül többek között azt javasolja, hogy legyenek nyilvánosak a játékvezető-értékelések, ezekben a klubok is részt vehessenek, és ennek legyen hatása a bírói fizetésekre.
Nem véletlen, ha déja vu-érzésünk támad annak hallatán, hogy a Fidesz egy funkcionáriusa az általa vezetett klub töretlen sikerének érdekében immáron mintegy a futball szabályait is átírná. Nem tehetünk róla, ha Kubatov ominózus elképzeléseiről rögtön a kormánypárt által a harmadik hatalmi ág ellen indított támadásra asszociálunk, melynek lényege a bírói függetlenség felszámolása. Hol van már a bölcs önmérsékletről tanúskodó miniszterelnöki intelem („ne mi kapjuk a legtöbbet”), amelyet Orbán Viktor pártjának első kormányzati ciklusa idején tett egy részben neje által birtokolt cég taggyűlésén! Miután negyedszer is mandátumot nyert a választóktól, hazánk régi-új kormányfője az alkotmányozó többség birtokában úgy érzi, elvárhatja, hogy csakis számára kedvező ítéletek szülessenek a bíróságokon. Miután a Kúria olykor rezisztenciát tanúsít a politikai nyomásgyakorlással szemben, szükség van egy a hatalom iránti lojalitásban jeleskedő bírói testületre is, amely például a legkellemetlenebb korrupciógyanús ügyekben lehetőség szerint a kabinet javára dönt majd. A jogállamisághoz ragaszkodó, régi vágású bírák kényszernyugdíjazásának ötlete pedig olyan sikert vívott ki illiberális körökben, hogy Orbán Viktor lengyel elvbarátai a 7. cikkely szerinti eljárás megindulásának rizikóját is vállalták érte Varsó ellen.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” azonban nem csupán a futball és az igazságszolgáltatás vonatkozásában érhető tetten. A hatalompolitikának a tudomány, illetve a szépirodalom területén sem lenne semmi keresnivalója. Az akadémikusok listázása, valamint a Közép-európai Egyetem ellehetetlenítésére tett kísérletek arról tanúskodnak, hogy az Orbán-kormány a diszciplínák szuverenitásának is hadat üzent. L. Simon László pedig leplezetlen nyíltsággal jelentette ki nemrégiben, hogy „ilyen mértékű politikai felhatalmazás után igenis kurzust kell építeni.” Az inkompetens politika új keletű agressziója talán e két utóbbi szférában a legriasztóbb. Törvényi eszközökkel biztosítják a Fradi örökös bajnoki címét? Isten neki! De a szellemi élet margóján már ott várakoznak az eddig joggal mellőzött dilettánsok, hogy önnön lojalitásukat a kabinetnek felajánlva elvégezhessék a kiszorítósdit.
A szakmaiság elleni „egész pályás letámadás” szinte mindenhol tetten érhető
2018.07.14 12:53
Frissítve: 2018.07.14 12:54