Hosszú oldal - Vadászat

A galacsinozás művészet. Először is kell hozzá galacsinbot. Lehetőleg kosárkötő fűz, amihez szemfülességre van szükség, hiszen azelőtt kell lecsapni rá, hogy a kosárfonók tavasszal tarra vágják a bokrok göcsörtös, értetlenkedő fejét, amely egészen a nyárelőig azon gondolkodik, mit vétett, hogy minden évben ellopják a koronáját. Jó a mogyoróág is, de az jóval ritkább, meg hát istentelenül sajogna, ha a mogyoróbokor tulajdonosa a fenekünkre csapna az ellopott vesszővel, úgyhogy maradunk a fűznél. Az amolyan senki fája. A jó galacsinbot kisujjnyi vastag, méternél kisebb, egyenes. Karikát is lehet hajtogatni belőle, de azonnal, reccsenés nélkül visszapattan. Ha megsuhintjuk vele a levegőt, szinte szikrázik.

A másik a galacsin. Nem mindegy, miből van: meg kell hozzá keresni a legjobb agyagtalajt. Nem tiszta agyagot, mert az sosem jön le a bolt végéről. Akkor jó, ha nem túl sárga, de nem is fekete a föld, és épp olyan nedves, hogy összetapad, de nem koszolja össze a kezet. A galacsint gyúrni kell, amíg tökéletes és homogén állagú nem lesz, aztán megtömni vele a kabátzsebet, hogy feltétlenül készenlétben legyen, ha közeledik a zsákmány. A gyakorlott galacsinvadász tudja, hogy a tökéletes méretű galacsintól nem hajlik meg a bot, de mégis súlya van.

Érzésből kell lendíteni, s közben a célba képzelni. Ez a legnehezebb: előre megsaccolni, hol fog járni a célpont, amikor a galacsinunk odaért, ahová lőjük. Kétismeretlenes egyenlet. Úgy okoskodunk, ez az igazi vadászat: nincsen golyó, puskapor, fém – csak mi meg a célpont. Egyenrangú felek.

Már nem tudjuk, kinek az ötlete volt a galacsinozás. Amióta eltaláltam az utcáról a Károly bácsiék redőnyét (és a házunk homlokzatán is díszeleg egy barna sárpogácsa), csak a határban galacsinozhatunk. Annál jobb: ott feltűnhet valami igazán nagy zsákmány.

Nyolc-tízéves gyerekek vajmi keveset konyítanak a perspektíva fogalmához, így nyilván nem mérjük fel, hogy mekkora bajban lennénk, ha a nagy zsákmánynak gondolt, mégis aprónak tűnő rétisas egyszer csak előttünk teremne. Így hát szorgalmasan gyakorolunk: ki tudja a szántóföld közepéről eltalálni a nagy tölgyet. Egy idő után mindenki, hát mozgó célpont után nézünk: a falu felé vagy onnan visszaszálló galambokat vesszük célba. Hasztalan. Alkonyodik, elindulunk hazafelé. Még marad egy kis darab galacsin a kabátzsebünkben, a kert alatt úgy döntünk, kilődözzük.

Hogy melyikünk találja el a galambot, sosem derül ki. A szárnya alatt csattan a galacsin, a madár megtántorodik a levegőben, és aláhullik, a gyümölcsfák tetejét súrolja, mielőtt újra szárnyra tud kapni. Alig bír elvergődni a háztetőig. Ott leszáll.

Örülnünk kellene, vagy mi. Eltaláltuk a zsákmányt! Ehelyett szó nélkül rohanunk a ház mellé, hogy figyeljük, mi történik a galambbal. Piheg. Nem látni valami jól, szürke a tolla, szürkül az ég is, de állunk ünnepélyes és rémült csendben vagy húsz percet, mire a madár megrázza magát, felszáll, és elrepül. Megkönnyebbült szégyenkezéssel megyünk haza.

Többé nem lövünk állatra.

2018.03.13 07:05