Van remény az egyházi változásokra

Öt éve választották meg Jorge Mario Bergogliót, Buenos Aires bíboros érsekét katolikus egyházfőnek. Átfogó változásokat remélt, eddig azonban programjának csak egy részét tudta megvalósítani.

Annyira esélytelennek tartotta magát a 2013-as konklávén, hogy egy egyszerű bőrönddel jelent meg a Vatikánban. Pedig már a 2005-ös pápaválasztáson is sok voksot kapott, s akkor szinte könyörgött a főpapoknak: inkább válasszák meg Joseph Ratzingert. Máig emlékezhetünk arra, amikor 2013. március 13-án felszállt a fehér füst, s nem sokkal később kedvesen, közvetlen természetességgel szólt a Szent Péter téren összegyűlt hívekhez. Szokatlan volt az új hang, gesztusaival hamar belopta magát nemcsak a katolikusok, hanem a más vallásúak, sőt az ateisták szívébe is. Ez személyiségéből is fakadt. Dél-Amerikában napról napra szembesült a szegénységgel, s azzal, hogy mi az egyház legnagyobb baja: hajlamos bezárkózni elefántcsonttornyába, eltávolodik a hívektől. Pontifikátusa alatt sokszor figyelmeztetett arra: a krisztusi szeretet gyakorlása nem bezárkózást jelent, épp ellenkezőleg.

Alighanem éppen azért rá esett a Bíborosi Kollégium tagjainak választása, mert már a konklávé idején kiütközött: minden korábbinál súlyosabb válságba került a katolikus egyház, a Szentszék bankjával kapcsolatos botrányok, a pedofil ügyek miatt. Több felszólaló is figyelmeztetett arra: nem mehetnek tovább a dolgok a régi kerékvágásban, mert annak katasztrófa lenne a következménye. Brazília korábban a világ legkatolikusabb állama volt, az utóbbi két és fél évben évtizedben azonban milliók fordultak el az egyháztól. Ez azonban csak egy példa a sok közül. S akkor még nem is beszéltünk a kínzó paphiányról.

Hiába van tudomása az egyházban szinte mindenkinek a súlyos gondokról, sok főpap hajlamos ezeket a szőnyeg alá söpörni. A konklávé azonban megmutatta: azok az elsősorban európai és dél-amerikai érsekek, püspökök, akik napról napra szembesülnek a bajokkal, azt látják: változtatni kell. Ferenc pápában alighanem az egyház megújulását jelentő II. Vatikáni Zsinatot elindító XXIII. Jánost látták.

Bár olyan sajtóhíreket is olvashattunk, hogy Ferenc pápa megválasztása után összehívhatja a III. Vatikáni Zsinatot, ebből azonban nem lett semmi. Részben azért, mert úgy vélte: először az 1962-1965 közötti zsinat eredményeit kell megvalósítani, részben pedig mert a pápának hamar meg kellett tapasztalnia: rendkívüli ellenállásba ütközik minden lépése. Hiába lép fel nyíltan a szegényekért, a mai egyház nem az elesettek, a nincstelenek egyháza. A kuriális bíborosoknak nem áll érdekében semmiféle nyitás, sem teológiai sem egyéb értelemben, hiszen bármilyen változás nyomán az ő pozíciójuk kerülne veszélybe.

Soha egyetlen egyházfővel szemben sem indult ennyi politikai támadás. A pápa „bűne” ugyanis az volt, hogy mindig hűséges volt alapelveihez, egyházfőként is fellépett a kirekesztettek jogaiért. Kik is a kirekesztettek számára? A szegények és betegek mellett a gazdasági és szexuális kizsákmányolás áldozatai, s azok is, akik a klímaváltozás miatt kénytelenek elhagyni lakóhelyüket. Róluk Laudatio Sii enciklikájában külön is megemlékezett. A kirekesztettek közé tartoznak számára a menekültek is. Ezzel kivívta a jobboldali radikális populista pártok haragját. Matteo Salvini, a március 4-én megrendezett olasz parlamenti választás győztese nyílt konfrontációba került emiatt a Vatikánnal. Ám itthon is olvashattunk olyan kommentárokat egyes véleményvezérektől, akik demens vénembernek nevezték a pápát. Ferenc támadói magukat a kereszténység legfőbb letéteményeseinek tartják, ám szélsőséges megjegyzéseik alapján az a benyomásunk támadhat, mintha nem is olvasták volna az evangéliumokat, és sejtelmük sincs arról, mit is jelent a krisztusi szeretet fogalma.

Kezdetben valóságos eufória övezte a pápa minden lépését, ez azonban később alábbhagyott, mert azok, akik radikális változásokat reméltek, például a papi nőtlenség, a cölibátus tekintetében, csalódniuk kellett. A pápának olyan ellenszélben kell fellépnie, hogy még a kisebb eredményekért is meg kell küzdenie. Óriási nehézségek közepette sikerült elérnie, hogy könnyebben szolgáltassák ki a szentségeket azoknak, akik elváltak, majd újra megházasodtak. Az ultrakonzervatívok nyílt levelekben támadták az egyházfőt, „eretnekséggel” vádolva például Evangelii Gaudium („Az evangélium öröme”) című apostoli buzdítását. Ebben külön fejezetet szentelt az egyház „halaszthatatlan megújulásának”. „A missziós szempontból megfogalmazott lelkipásztorkodás megköveteli a kényelmes, »mindig így csináltuk« lelkipásztori elv feladását” - fogalmazott.

Sokan félnek a a pápának az egyház átalakítására vonatkozó programjától, hiszen ennek az a legfőbb mondanivalója: vissza kell térni a krisztusi gyökerekhez, ki kell űzni a templomból a kufárokat, azokat, akik álszent ábrázattal veszik magukhoz Krisztus testét, életvitelük azonban nem éppen a felebaráti szereteten alapul.

A nehézségek ellenére nem tekinthető eredménytelennek az eltelt öt év. A pápa primátusa megmaradt ugyan, Ferenc pápa azonban közelebb hozta az egyházfőt az emberekhez, hiszen igazolta: Krisztus földi helytartója is esendő személyiség, aki a hívek imái nélkül nem tud végigmenni az általa kijelölt úton. A Szent Márta házban egyszerű lelkipásztorként szolgál, kitaposott ortopéd cipőjét le nem cserélné, egyszerű szolgálati gépkocsival rendelkezik. A pápa példát ad: nem elég beszélni az egyházi személyiségeknek a szegényekről, úgy is kell élniük.

A 81 éves Ferenc pápa nem ért útja végére, bár korábban megpendítette lemondásának lehetőségét, a Vatikán szerint már nem tervezi ezt. Ha már ő nem is viheti véghez a legnagyobb reformokat, előkészítheti azokat azáltal, hogy hozzá hasonló bíborosokat nevez ki. Akár már idén, de legkésőbb jövőre bíborosi konzisztóriumot rendezhetnek, így a Bíborosi Kollégiumban többségbe kerülhetnek a Ferenc által kinevezett főpapok. Ez az egyetlen esély az átfogó változásokra.