András Csaba: Politikai képzelet és populáris kultúra

Publikálás dátuma
2018.03.17 08:35

Fotó: /

Mark Fisher (1968–2017) rövid, ám annál tartalmasabb életműve belépési pont a baloldali kritikai diskurzusba. Fisher – a kortárs baloldal "sztárfilozófusához", Slavoj Žižekhez hasonlóan – olyan jelenségekről írt sziporkázóan izgalmas értelmezéseket, melyek az olvasók széles közösségét foglalkoztatják: a "call center" logikáján keresztül mutatja be a kései kapitalizmus egyre magasabb fokú bürokratizálódását; a Nirvana együttes történetén szemlélteti, ahogy a kapitalizmus kulturális logikája bekebelezi a rendszerkritikát; popdalok, sci-fi sorozatok és gengszterfilmek vizsgálatával mutatja be politikai képzeletünk alakulását. Szövegeinek olvasmányossága és hozzáférhetősége, valamint témáinak – olykor elsőre szinte banálisnak tetsző – hétköznapisága eredményezte azt a széleskörű érdeklődést, mely a szerző írásait övezi. Fisher blogja, publicisztikai írásai, kritikái és tanulmánykötetei rengeteg olvasónak adtak és adnak lehetőséget arra, hogy megismerkedjen a kritikai kultúrakutatás értelmezői módszereivel és a baloldal rendszerkritikai szemléletével.

Kapitalista realizmus

Mark Fisher legfontosabbnak tekintett kötete, a Capitalist Realism (Kapitalista realizmus) az életmű központi darabja, mely a londoni Zero Books kiadó köré csoportosuló, a brit kritikai kultúrakutatás új nemzedékét képező teoretikusok programszövegévé vált. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Fisher munkássága nyomán kialakult a kultúrakutatás új iránya, mely termékenyen vegyíti a kritikai kultúrakutatás klasszikus angolszász kulturalista, illetve francia posztstrukturalista paradigmájának ideológiai előfeltevéseit és értelmezői gyakorlatait, miközben határozottan különbözik a cultural studies egyesült államokbeli, identitáspolitikára koncentráló fősodrától.

A kötet központi fogalma, a "kapitalista realizmus" azt a széles körben elterjed benyomást jelöli, hogy a kapitalizmus az egyetlen életképes gazdasági és társadalmi rendszer, melynek nem léteznek alternatívái. Fisher azt állítja, hogy a "kulturális tudattalan" szintjén győzedelmeskedett Francis Fukuyama, amerikai közgazdász és filozófus "történelem vége" koncepciója; a kapitalizmus lehetséges alternatívái szinte teljesen elképzelhetetlenné váltak, ráadásul mára már az alternatívák hiánya sem merül fel problémaként. Lassan – a lehetséges ellenpólusok hiányában – már maga a "kapitalizmus" fogalma is értelmét veszti: "a kapitalizmus zökkenőmentesen foglalta el az elgondolható teljes horizontját".

A "kapitalista realizmus" tehát nem esztétikai fogalom (mint például a "szocialista realizmus"), és nem is egy bizonyos reprezentációs módot jelöl (mint a "realizmus" általában), hanem egy mindent átható atmoszférát, egy transzperszonális ideológiai sémát. A kapitalista realizmus a valóság alapvetően depresszív értelmezésére épül, mely alapján minden pozitív, reménykeltű vízió veszélyes illúzióként tűnik föl.

A fogalomhoz kapcsolódó tételmondat, melyet a kötet kapcsán rendszeresen emlegetni szoktak, így hangzik: "könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét". Ez a fordulat nem Fisher találmánya, először Fredric Jameson fogalmazott meg valami hasonlót 1989-ben, amikor azt állította, "a képzeletünk valamiféle gyengeségének" köszönhetően egyre kevésbé tudjuk elképzelni a kapitalista rendszer felbomlását. A gondolatot Slavoj Žižek vitte tovább 1995-ös, The Spectre of Ideology című írásában, mikor Jamesonra hivatkozva azt írta, hogy "mára senki sem veszi komolyan a kapitalizmus alternatíváit". Žižek főképp katasztrófafilmeket hoz példaként a jelenségre. Állítása szerint miközben semmiféle problémát nem okoz számunkra annak elképzelése, hogy űrlények, szélsőséges természeti folyamatok vagy éppen hatalmas meteoritok egyik napról a másikra elpusztítják az emberiséget, egy nem-kapitalista berendezkedést egyáltalán nem tudunk elképzelni.

A fenti belátások képezik a Capitalist Realism és Fisher életművének kiindulópontját; a szerző írásai többnyire e központi probléma kulturális/diszkurzív tüneteit vizsgálják. A kötet remek fogalmakkal szolgál a fenti kérdéshez szorosan kapcsolódó problémák megragadására. Ilyen a reflexív impotencia fogalma, mely a kései kapitalizmus diákságának jellemző politikai attitűdjét írja le. Fisher szerint a mai fiatalok nem egyszerűen apatikusak vagy cinikusak. Ehelyett arról van szó, hogy miközben látják a rendszer hibáit, szilárd meggyőződésük, hogy ezek a problémák megváltoztathatatlanok, ami önbeteljesítő jóslatként működik, és bizonyos mentális mintákban (főképp depresszív hedonizmusként) jelentkezik. Hasonlóan találó fogalom az üzlet-ontológia terminusa, mely azt a széles körben magától értetődőnek tekintett nézetet jelöli, hogy minden társadalmi struktúrát profitorientált üzletként kell működtetni.

Mindemellett fontos tisztázni, hogy Fisher nem filozófus, hanem kultúrakutató. Ebből adódóan nem annyira a munkásságával megalkotott fogalmi és elméleti építmény a lényeges, hanem az az értelmezői eszköztár, melyet létrehozott. Szövegeit kitűnő interpretációi teszik izgalmassá, és hogy írásait magas szintű kulturális problémaérzékenység jellemzi.

A kritika lehetőségei

A Capitalist Realism nemcsak diagnózist kínál, hanem stratégiai javaslatokkal is előáll, melyek a hagyományos értelemben vett "kritika" keretein belül maradnak. Fisher írásaiból olyan értelmező képe rajzolódik ki, aki szerint a kritikai gondolkodás fő problémái elsősorban nem minőségi, hanem mennyiségi jellegűek: a társadalmi változáshoz a kritikai diskurzus hozzáférhetővé tételére, széles körű terjesztésére lenne szükség, valamint új területek meghódítására, új témák bevonására.

A kötet két ilyen témát tárgyal részletesen: a mentális egészség és a kései kapitalizmus bürokratikus szerkezetének kérdését. Fisher szerint ezek vizsgálata újabb fogáspontokat jelenthet a fennálló rendszeren.

A kötet rámutat, hogy miközben a társadalmi valóságunkat az egészségességre törekvés abszolút követelménye hatja át, alig esik szó a "mentális egészség" kérdéséről. Ha utóbbi mégis szóba kerül, akkor az uralkodó ideológia csaknem teljesen megakadályozza, hogy a mentális betegségek társadalmi okai is láthatóvá váljanak. Fisher bemutatja, hogy a mentális problémák csupán biológiai okaik alapján nyernek magyarázatot, az azonban már nem merül fel, hogy mik lehetnek a biológiai folyamatok társadalmi okai – annak ellenére sem, hogy egyes tünetcsoportok (mint például a napjainkra "járványszerűvé váló" depresszió) előfordulása szorosan összefügg a társadalmi változásokkal.

Hasonló logikára épül a bürokratikus rendszerek kritikája is. Miközben a kései kapitalizmus önképének egyik fontos eleme a praktikum és a hatékonyság képzete, egyre gyakrabban ütközünk kafkai bürokratikus labirintusokba, melyeknek legszemléletesebb példáját Fisher a "call center"-ben látja. Sokunk hétköznapi tapasztalata a betelefonáláskor érzett frusztráció, amit nem tud elnyomni a vidámságtól túlcsorduló PR. Az ilyenkor kialakuló düh tehetetlenséggel párosul, mivel nincs adekvát tárgya: az átkapcsolások és sablonválaszok hálójában gyorsan felismerjük, hogy "nincs senki, aki tudna valamit, és nincs senki, aki tehetne valamit, még akkor sem, ha tudna".

Mindkét értelmezés "termékeny antagonizmusokat" mutat fel; a rendszer belső ellentmondásaira koncentrál, szakadásokra az ideológia szövetén. Fisher szerint az ilyen szakadásokat kell kitágítanunk: az emberek hétköznapi tapasztalataira kell alapoznunk, és ezeken keresztül kell felmutatnunk a rendszer önellentmondásait.

A kritika korlátai

Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Fisher ne ismerné fel azokat a tényezőket, melyek akadályozzák a rendszerszintű problémák kritikai megragadását. A szerző számos ponton hangsúlyozza, hogy a baloldali diskurzus nem elégedhet meg a fennálló bírálatával: az antikapitalizmusnak a tőke globalitásával saját, autentikus univerzalizmusát kell szembeszegeznie.

Fisher szerint ugyanakkor ez nemcsak a baloldali társadalombölcselet feladata, hanem a populáris kultúráé is, mely a korábbi történelmi korszakokban képes volt arra, hogy ellenkultúrává szerveződjön, és megakadályozza a politikai képzelet kiüresedését. Ezzel szemben manapság a populáris kultúra területén – és ez az idézet már Fisher második könyvéből származik – "a múlt kiszorította a jövőt, és gyarmatosította a jelenünket". Erre a széleskörű múltba révedésre, a poétikai és politikai invenció hiányára számtalan példát hozhatunk: a remake-ek és a prequell-ek dömpingjét, a múlt stílusait újraélesztő zenei kultúrát, az experimentális/kísérletező attitűd csaknem teljes eltűnését, a populáris utópiák "kimerülését", és így tovább.

A Capitalist Realism ezt a problémát szoros összefüggésben tárgyalja azzal a jelenséggel, ahogyan a kapitalizmus kulturális logikája bekebelezi a rendszerkritikát. Az első vonatkozó példa a Nirvana együttes története: Fisher az énekes, Kurt Cobain személyes tragédiáját a spektákulummá válás logikájából vezeti le, és annak a felismerésből eredezteti, hogy az MTV színpadán az MTV elleni tüntetés vált a legeladhatóbbá. A rendszerkritika maga is termékké alakul. Fisher szerint épp ezért az emancipatorikus populáris kultúra feladata az, hogy olyasmit ábrázoljon, ami ma elérhetetlennek tűnik, vagyis ami túlmutat a foglyul ejtett képzeletünk határain.

A Capitalist Realism popkultúrára vonatkozó megállapításai korántsem elhanyagolhatók. A baloldali diskurzus gyakran elfordul ettől a mezőtől, mint ideológiailag teljesen fertőzött területtől. Fisher ugyanakkor felismerte, hogy a populáris kultúra a társadalmi változások éppen olyan fontos tényezője, mint a különböző mozgalmak vagy a kritikai elmélet. Nyilvánvaló, hogy ezek a popkulturális alkotások nem felelhetnek meg a legkifinomultabb emancipatorikus esztétikák magas igényeinek, ahhoz viszont hozzájárulhatnak, hogy a jelenünk kiszabaduljon a múltba fordulás fogságából, és előmozdíthatják, hogy újra képessé váljunk a fennálló keretein kívül gondolkodni.

Szerző
2018.03.17 08:35

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00