Végre beszélgettek, de megállapodás nincs most sem

Publikálás dátuma
2018.03.18 21:24
Az LMP tüntetőleg az utcán tartott tájékoztatót. FOTÓ: Tóth Gergő
Fotó: /
Alig egy óráig tárgyalt a DK, az MSZP-Párbeszéd és az LMP, de a nemzeti ünnepen elhangzott fogadkozás ellenére nem közeledtek az álláspontok.

Végre leültek azok, akiknek a leginkább kellett beszélgetniük - így vélekedett Karácsony Gergely, az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje, miután Gyurcsány Ferenc DK-elnök invitálását elfogadva hármasban tárgyaltak az LMP-vel. Karácsony Molnár Gyulával az MSZP elnökével érkezett, az LMP-től Szél Bernadett miniszterelnök-jelölt, Ungár Péter elnökségi tag, Vágó Gábor képviselőjelölt, és Üveges Gábor, az Új Kezdet választmányi elnöke jelent meg, míg a vendéglátó párt elnöke Molnár Csabával, a DK alelnökével vett részt az alig egy órás tárgyaláson.

Az egykori kormányfő a nemzeti ünnepen hívta egyeztetni az ellenzéki pártokat, köztük a Jobbikot is, de Vona Gábor pártja azonnal jelezte: nem tárgyalnak Gyurcsánnyal.

- Tudomásul vettük a Jobbik elzárkózó álláspontját, viszont ismerjük a tényeket, amelyek azt mutatják, hogy nélkülük is érdemes valamilyen együttműködésre lépni, a kormányt le lehet váltani balról - hangsúlyozta Karácsony, hozzátéve: arra kérték a jelenlévő pártokat, hogy folytassák az egyeztetéseket. Ez indokolt lenne, hiszen vasárnap este nem úgy tűnt, mintha közeledtek volna az álláspontok.

Sokatmondó volt az is, hogy az LMP tárgyalódelegációja nem volt hajlandó megtartani a DK irodájában a tárgyalás utáni tájékoztatóját, a sajtó képviselőit az épület elé hívták. Itt Szél Bernadett rögtön vitatkozott Karácsony állításával, az LMP miniszterelnök-jelöltje szerint ugyanis csak balról nem lehet leváltani a mostani kabinetet. Ungár Péter szerint világossá vált az egyeztetésen, hogy a DK nem akar megállapodni a Jobbikkal, ami megnehezíti, hogy Magyarországon kormányváltás legyen. Ennek ellenére Szél ma találkozik Vona Gáborral, a Jobbik miniszterelnök-jelöltjével, hogy megpróbálja meggyőzni az együttműködésről.

- A 2014-es kudarcot nem szabad megismételni, az összefogásnak csak akkor van értelme, ha az a négy évvel ezelőttinél tágabb - szögezte le Ungár. Szél Bernadett arra a kérdésre, hogy ha nem sikerült megegyeznie a Jobbik elnökével, megszakítja-e a tárgyalásokat az MSZP-P-vel és a DK-val is, úgy reagált: határidőt szabtak maguknak, ami ma este lejár, ezután pedig az LMP országos elnökségének kell beszámolnia a tapasztalatokról.

Gyurcsány Ferenc sajnálta, hogy Vona Gábor nem fogadta el a meghívását, de gyorsan leszögezte, hogy az LMP, az MSZP-Párbeszéd és a DK szavazói együtt, egyeztetett indulás esetén, képesek elegendő helyen megverni a Fidesz jelöltjeit.

- Értjük, hogy az LMP szeretne a Jobbikkal is választási együttműködést, de azt gondoljuk, a kormányváltás elsődleges feltétele, hogy mi hárman megállapodjunk – hangsúlyozta a volt kormányfő. Gyurcsány megerősítette minapi ígéretét: Budakeszi-Budaörs körzetben, egyoldalú gesztussal a DK visszavonja eddigi jelöltjét, Tóth Zoltánt.

2018.03.18 21:24

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00

Jótékony célra fordítják a béremelést – több mint 3 millió forintot oszt szét minden hónapban az MSZP

Publikálás dátuma
2018.07.21 13:11

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
A párt elnöke egyértelművé tette, hogy a döntés alól senki nem vonhatja ki magát.
Javában készülnek az MSZP július 30-ai elnökségi ülésére benyújtandó határozatok. Lapunk úgy tudja, a legfontosabb ezek közül az, miszerint az MSZP vezérkara eldönti, milyen célokra, és milyen ütemezéssel fordítja jótékony célra a képviselői fizetésemelésből származó többletet – ami körülbelül 200 ezer forintot jelent honatyánként. Mivel az MSZP-Párbeszéd húsz mandátumot szerzett az áprilisi választáson, és ebből tizenhat erősíti a szocialista frakciót – megközelítőleg bruttó 3 millió 200 ezer forintról van szó. Információink szerint nem lesz automatikus elosztási mechanizmus, havonta összeül majd az elnökség, és eldönti, hogy az adott hónapban mire fordítja az említett summát: legyen szó rászoruló gyerekek támogatásáról, hajléktalanok segítéséről, független médiumok felkarolásáról vagy éppen szegény sorsú gyerekeknek adandó ösztöndíjakról. A párt elnöke teljesen egyértelművé tette, hogy a kötelező felajánlás alól senki nem vonhatja ki magát.  Mint megírtuk, a július 17-én megszavazott képviselői béremelés híre komoly felháborodást váltott ki, hiszen a kormány eközben megadóztatná a cafeteria-elemeket, és csípőből utasítja vissza az otthonápolási díjak növelését. Az ellenzék az ügyben nem volt könnyű helyzetben, ugyanis a Fidesz annak érdekében, hogy a Tisztelt Ház elé vihesse a fizetésemelésről szóló törvényt, gyakorlatilag megzsarolta a többi pártot (olyan tervvel állt elő, ami lényegében leradírozta volna az ellenzéket a térképről).

Az MSZP összes tisztviselője (legyen szó pártpolitikusról, parlamenti vagy önkormányzati képviselőről) jelenleg is kiveszi a részét a közösségi finanszírozásból, ugyanis alapszabály szerint a párt révén kapott jövedelem 10 százalékát köteles befizetni a pártkasszába,

2018.07.21 13:11
Frissítve: 2018.07.21 13:45