Kutyacsapda

Értelmiségi dilemma (Hankiss Elemér kifejezésével: társadalmi csapda) a XXI. századi Magyarországról: szabad-e a kétfarkúakra szavazni április 8-án? Végül is újak, tiszták – sem alkalmuk, sem látható szándékuk nem volt eddig besározódni –, viccesek, miért ne?

Lebeszélni senkit sem szeretnénk róla – elsősorban amiatt, mert a győztes párt (jelen állás szerint még mindig a Fidesz) szavazatainak arányát az összes érvényesen szavazó polgáréhoz képest számolják ki, vagyis ellenzéki nézetből valakire szavazni összehasonlíthatatlanul értelmesebb döntés, mint nem szavazni. Még csak a protestszavazás létjogosultságát sem vonnánk kétségbe. Hiszen mindig az épp hatalmon lévőkről mondunk véleményt a választáson. Ha tetszik a produkció, akkor visszatapsoljuk őket, ha nem, akkor ellenük ikszelünk, és minél nagyobb az elégedetlenség, annál távolabbra igyekszünk húzódni tőlük. Ez az egy, ami tapasztalatokon alapul, minden más csak vágyálom. (Így lett a 2006-os MSZP-szavazók egy részéből 2010-re fideszes. S bizony az átlagmagyar 90-ben az MDF-re szavazott, 94-ben a szocialistákra, 98-ban pedig a Fideszre.)

Egyszóval lehet a Kutyapártra szavazni, az otthon maradásnál mindenképpen hasznosabb – de szinte csak annál. Miután nemhogy az elmúlt nyolc, de az elmúlt tizenhat évben sem nyúltunk hozzá az ország igazán súlyos bajaihoz, olyan problémahalmaz gyűlt össze itt, mint sehol máshol a térségben. Bárki jön is tizenhét nap múlva, annak bizony végre kormányoznia kell: kezdenie kell valamit a kivándorlással, a bérlemaradással, a dolgozói és a „sima” szegénységgel, az anakronisztikus oktatási rendszerrel, a haldokló egészségüggyel, a korrupt állammal, az utakkal, a kistelepülésekkel, a klímaváltozással, a vízgazdálkodással, az iparszerkezettel, a bürokráciával, az adórendszerrel, az energiaszektorral, a leszakadókkal, mindennel.

Európában kerültek már kormányra viccpártok (Olaszországban a minap is nyert egy), de sajnos nem tudunk róla, hogy bármit megoldottak volna abból, ami nálunk megoldásra vár.

Szerző
2018.03.21 07:15

Élet baloldali hősök nélkül

Az elmúlt héten a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának nyilatkozatai kavartak vihart a bal- és liberális oldalon. A történész-politológus (és az általa is említett gramsciánus gondolkodás értelemben: ideológus) Békés Márton a többi közt arról beszélt, hogy a jobboldal adós saját kulturális definíciójával, és identitásának meghatározásakor még mindig a baloldali(nak gondolt) írókhoz és irodalomhoz viszonyítja magát – természetesen ezek ellentéteként határozva meg a konzervatív ethoszt. Ha Békést a „feje tetejére állítjuk”, akkor azt is mondhatnánk, hogy a hazai baloldalt legalább ugyanilyen súlyos adósság nyomasztja: saját, XXI. századi értelemben is referenciával bíró hőseinek hiánypótlása.
Ismert, hogy a rendszerváltást követően az utcák, iskolák és közterek nevéből nemcsak a szovjetizált kommunista ikonok tűntek el, hanem velük együtt a baloldali kultúra és ellenállás elismert alakjai is, létrehozva az „államszocializmus szobrászata Disneyland-gettóját” (György Péter). Idővel a papírpénzeken is cserélődtek a történelmi arcok, hiszen bár formálisan nem, de a mindennapi diskurzus szintjén vitatott megítélésűvé vált Petőfi, a saját magyarságát nem veleszületett büszkeségként, de élethosszig tartó felelősségként és útkeresésként megélő Ady, a kozmopolita, a „Duna-menti népi kultúra hasonlóságait és különbségeit a zenén keresztül megszállottan kutató” Bartók vagy az új Himnusz megírását Rákosinak személyesen visszautasító Kodály alakja. A szimbolikus politika káoszát növelték a posztmodern politikai butikrendszert erősítő romantikus forradalmár, Che Guevara portréjával díszített pólók is, amik ellepték az 1990-es évek plázakapitalizmusának polcait, hogy aztán legalább ugyanilyen megmagyarázhatatlanul és egyik pillanatról a másikra tűnjenek el onnan. Helyüket az internetes vírusvideók instant jellegű pezsgőtabletta-sztárjai vették át, akikhez az élete egy jelentős részét a XX. században töltő embernek végképp nincs kódja – így aztán köze se.
Az átnevezési/átszervezési láz az oktatási intézményeket sem kímélte. 2003-ban a közgazdaságtudományi egyetem Marx, vagyis a közgazdaságtan atyja helyett a Corvinus nevet vette fel, majd a NER-érában, 2014-ben a filozófus szobrát hosszas – de nem túl hangos – viták után száműzték az egyetem aulájából. A baloldalon ekkor is visszafogott és óvatos hangokat lehetett csak hallani, a politikai baloldalon pedig néma csöndet – csakúgy, mint a zajló Marx 200 apropóján. A magyar politikai baloldali közösség nem szívesen vállalja annak ódiumát, hogy a hivatalos jobboldal kommunista szimpátiájával vádolja meg. Ugyanakkor az is sok mindent elmond valakinek az intellektuális bátorságáról, ha Schmidt Máriával vagy Fricz Tamással szemben nem tudja megvédeni a marxi életművet. 
Ugyanígy tűntek el idővel az államszocializmus kötelezően hivatkozott alakjainak művei a könyvtárak, közgyűjtemények polcairól. Nemcsak a közgazdász Marx vagy éppen Engels munkái, de a Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztályának kiadványai - mondjuk az elsők közötti Habermas és Luhmann fordítások (utóbbi szerkesztője a témában elismert Pokol Béla) - is kikerültek a raktárakból a száz forintért vihető könyvek utcaszéli kartondobozaiba. Ott végzik a Lukács György által „alapított” Budapesti Iskola művei is és a Magyarország felfedezése sorozat, Ladányi Mihály és Zelk Zoltán kötetei, s velük a ma már kádári nosztalgiában mértéket nem ismerő Moldova György sajátos hangulatú regényei és szociográfiái is. 
Hasonlóan azon szerzők műveihez, akiknek megítéléséhez ma már nem kötelező elsődleges szövegismerettel rendelkezni a hazai politikában és publicisztikában, „elegendő” sajnos a jobboldali és liberális tollforgatók értékítéletére hagyatkozni. Más kérdés, hogy időközben olyan fiatal szocioköltők és írók, illetve a munkáikból valamiféle címkék nélküli baloldaliságot árasztó szerzők jelentek meg, mint például Mohácsi Balázs, Juhász Tibor, Potoczky László, Stermeczky Zsolt Gábor, Fehér Renátó, Kiss Tibor Noé. És jó ideje újra kapható a Fordulat társadalomelméleti folyóirat, hozzáférhető az Eszmélet könyvtár vagy a Társadalomelméleti Műhely gondozásában megjelent művek. Mégis, a legjobb baloldali könyvesbolt Budapesten az Anker köznél lévő, leginkább idegen nyelvű műveket forgalmazó üzlet.
A jobboldal által élesített hegemóniaküzdelem aztán gyorsan megteremtette az újabb törésvonalakat. Olyan – magukat baloldalinak távolról sem valló – alkotók kerültek át a lövészárkok „innenső” oldalára, mint Esterházy Péter, Petri György vagy Kertész Imre (utóbbi „gyarmatosítása” jól mutatja, hogyan kívánja a jobboldal saját hegemóniáját - értelmezését - elfogadtatni). Mindezek ellenére történetiségében a magyar politikai baloldal továbbra is gyökértelen maradt. Nem tudja felmutatni azt a természetes szellemi kontinuitást, ami a gazdag múlttal rendelkező hazai szocialista-szociáldemokrata gondolat hagyományaival igazolni tudná a mai baloldali politikát. A kortárs kultúrához csak vérszegényen kapcsolódik, az általuk történő reprezentáció kimerül valamelyik sikerlistákat böngésző politikus aktuális könyvélményéről posztolt Facebook-bejegyzésében. De ez nagyon ritka.
A hazai politikai baloldal jobb híján (és a magára vonatkozó legitimitációs vitát inkább kerülve) radikálisan antikommunista – radikálisan antifasiszta is, ha nem a roma-nem roma konfliktus vagy a közös emlékezet a dolgok tárgya –, és számos esetben liberális politikusok, államférfiak és gondolkodók portréiból rajzolja fel saját ideológiai pantheonját. Egy kivétellel: a Magyar Szocialista Párt kissé bátortalanul, kissé bizonytalankodva belefogott egyfajta Horn-kultusz építésébe. A felvetés önmagában is bajos, hiszen az egykori miniszterelnök személye éppen azt a kontinuitás problémát hordozza, amelytől évtizedeken át igyekezett megszabadulni a baloldal. 
Az 1990 utáni politikai baloldal gyakran hivatkozik Garami Ernőre, a történelmi Népszavára, Kéthly Annára, Fejtő Ferencre. Onnantól, hogy a politikai baloldal az MSZMP utódpártja, e személyek, intézmények éppen annyira az „ő” tradíciójuk, mint Szűrös Mátyásé vagy éppen a Fidesz elhalt munkástagozatáé (túlozva, de bízva az értő olvasóban). Az MSZP hagyománya ugyanis 1990-nél kezdődik, a történelmi hivatkozási pont nem a két világháború közötti szociáldemokrata identitás(politika), hanem a Magyar Szocialista Munkáspárt 1989. október 7-én megrendezett XIV. kongresszusa. Az 1945 előtti szociáldemokrata hagyomány akkor lehetne az „övé”, ha az MSZMP feloszlatta volna magát 1990-ben, és egy új párt alakult volna MSZP néven. Csakhogy ehelyett az MSZP a többek között Kéthly Annát is emigrációba kényszerítő egykori állampárt jogutódjaként folytatta (identitás)politikáját. Éppen ezért nem feltétlenül szerencsés referenciát találni a miniszterelnökként kétségkívül más megítélés alá eső Horn személyében, mert önéletrajza éppen az utódpárti-jelleget (is) hangsúlyozza. 
Az MSZP-n kívüli baloldali hagyomány pedig egy diszkontinuitások, töredezettségek és szilánkok révén továbbélő emlék, amelyet a jobboldaltól független kortárs és cseppfolyós jelen napról napra tesz történetivé és távolivá.
Egyelőre nagyon bizonytalan a baloldali emlékezetöntözés- és konstruálás (a Mérce például minden év október 23-án ‘56-os baloldali/munkáshősöket próbál beemelni a baloldali digitális térbe, kevés látható sikerrel). Kéthly Anna szobrát pedig Kövér László avatta fel 2015 novemberében. Nem meglepő ennek tükrében, hogy a Lukács-archívum felszámolása csak a nem hivatalos baloldali körökben váltott ki tartós tiltakozást – a politikai baloldal néma maradt, és most már késő is megszólalnia.
Kétségkívül nem azért veszít a baloldal négyévente, mert emlékezetpolitikai értelemben nem rendezte sorait, politikusai(nak stábja) kevéssé ismeri a közelmúlt és a kortárs – emancipatorikus – kultúrát, vagy mert azt gondolja, hogy az aktuális, baloldali kultúrikon az, aki két hétnél hosszabb ideig vezeti az eladási listákat. Voltak ugyanis kísérletek, emlékezetre reflektáló munkák a képzőművészettől kezdve valamennyi kulturális formáig, de azok valahogy mégsem épültek be a közvetlen baloldali politikusi beszédmódba.
A kudarcnak annyi oka lehet, hogy mi magunk sem tudjuk, melyik közülük az érvényes. Így ezen a ponton be is fejezzük ezt a hősök nélküli szövegünket.
2018.07.18 11:03
Frissítve: 2018.07.18 11:03

Eleget loptak?

Azt a kérdést kellene most megválaszolni, vajon az volt-e az ország legnagyobb gondja az elmúlt nyolc esztendőben, hogy a politikusok és a hozzájuk közel állók nehezen tudtak lopni. Mielőtt valaki esetleg elkapkodná a választ, szeretném megjegyezni, hogy Mészáros Lőrinc ezen idő alatt lekörözte az angol királynőt (akinek a családja – akárhonnan számoljuk is – legalább kétszáz éve gyűjtögette a nemesi vagyont Európa legtehetősebb államaiban), és mellesleg, hogy a nagyhalaktól a kisebbek felé haladjunk, Garancsitól Bajkaiig sokaknak leesett még néhány (száz)milliárd. 
Nehéz lenne amellett érvelni, hogy a korlátozott lenyúlási lehetőség volt a szűk keresztmetszet az ország fejlődésében. És mégis: a negyedik Orbán-kormány egy olyan lopáskönnyítő törvénysorozat elfogadásával kezdte a működését, amelynek a sürgős megszülése érdekében még egy rendkívüli parlamenti ülésszakot is beiktattak.
Mostantól kockázatosabb lesz az adóforintjainkat költő közembereket „munkaidőn kívül” kérdőre vonni – kíváncsian várom, hogy amikor mondjuk Rogán Antal a következő kampányban kék villogós állami autóval, állami sofőrrel járja a vidéket hétvégén, az minek számít majd –, még nehezebben fognak az újságírók a más törvényekben elvileg beszámolásra és együttműködésre kötelezett politikacsinálók közelébe férkőzni. Közben a kormány kiemelt állami beruházásként, mindenfajta hatósági és lakossági kontroll nélkül építheti föl az elparentált olimpia vagy a várbeli tiltott város összes létesítményét, rendeleti úton szabva meg a beépítési szabályoktól a kivitelező személyéig (és persze az árig) mindent, amire az olajozott pénzeltüntetéshez szüksége lesz.
A bevezetőben föltett kérdés különösen annak fényében tűnik relevánsnak, hogy bizonyos emberek – az én ismeretségi körömből is – abból a megfontolásból szavaztak idén a Fideszre: „ezek legalább már eleget loptak”. Úgy fest ugyanis, hogy nem loptak még eleget: most kezdenek ráérezni az ízére. A képviselők (és hamarosan majd a polgármesterek) fizetésemelésének is van egy olyan értelmezése – politikustól hallottam, fogadjuk el tőle –, hogy a nemzeti együttműködés építésének jelenlegi szakaszában a gazdaság olymértékben a fideszes elit magántulajdonává vált már, hogy a végeken dolgozó végrehajtók szokásos jövedelemkiegészítő stiklijeit is csak a hatalommal közös kasszán lévő nagyok rovására lehetne csak végrehajtani, kell hát nekik valamit adni a saját zsebre dolgozás elúszó esélye helyett. 
Amúgy pedig, ha valaki látott már olyan tolvajt, aki önként behúzta a féket, az nevezze meg az illetőt – garantálom neki a címlapot, és azt is, hogy kézről kézre fogja őt adni a sajtó. (Már úgy értem, hogy a szentté avatása előtt.) Az emberi hitványság nem így működik, és ezek a dolgok – mivel a szóban forgó embertípus legmélyebb belső tulajdonságai közé tartoznak – a történelem során nem nagyon szoktak változni. Ha lopásról van szó, nincs olyan, hogy „elég”. A kormányunk a saját cselekedeteivel bizonyítja, hogy a java még csak ezután jön majd.
2018.07.18 09:41
Frissítve: 2018.07.18 09:41