Tamás Pál: Varsó - az 1968. márciusi szégyen

1968-ban sokfelé megindul az ifjúság. Varsóban is. Ebben még nem lett volna semmi megrendítő. Klasszikus értelemben az év ifjúsági forradalmai sehol sem győznek. Varsó ebben sem volt kivételes. De a pacifikáláshoz - az elmúlt ötven év alatt - csak itt használnak rasszista propagandakampányt. Olyat, ami tömeges politikai száműzetésbe torkollik. Mintegy tizenötezer zsidónak kell elhagynia akkor az országot. A vonatok, persze, nem Szibériába, hanem Koppenhágába, Bécsbe, Nyugat-Berlinbe tartanak. A megengedett egységesített furnér szállítódobozokban tömérdek lengyel könyvet visznek magukkal. Lenevelhetetlenül lengyel értelmiségiek. A felnőttek, amíg és ahol kikötöttek, többnyire megtört emigránsként léteztek (tömérdek visszaemlékezés maradt tőlük), de sok gyermek, vagy esetleg a még diákként kényszertávozók az értelmiségi világban fényes pályákat futnak be. De az egykori fájdalom megmaradt, s a túlélők között ma is élénk. Sokfelé magam tapasztalhattam. Nincs jó száműzetés.

Maga a 1967-68-as "cionista-ellenes" propaganda sajátos keveréke a 30-as évek lengyel klasszikus antiszemitizmusának, a 1943-47-es erőszak emlékének, és 50-60-as évek kommunista pártapparátusi küzdelmei technikájának. Ezért nem is ismerünk szöveget, amely meghatározná, ki lehetett akkortájt "márciusi zsidó". Sokfajta ideológiai csoporthoz tartozott, de biztos, hogy valamilyen anti-egyenlőségpárti klikk tagja volt és egy zárt világot képviselt. Az utca embere támadhatta a korrupciót, a klientalizmust, az elszakadt eliteket, ha az azokat megjelenítők zsidók voltak. Persze zsidók voltak a korábbi, vagy bujkálva kitartó sztálinisták.

Nemzetiek és kozmopoliták

A lengyel pártvezetést nem lepte meg, hogy az országban az antiszemitizmus még a zsidók nélkül is virul. Végül is az 1945-46-os pogromok után a háborúban életben maradt zsidóság nyugatra menekült, de 1947-48-ig zajlott egy folyamatos fegyveres harc is az új baloldali állam és az azt elismerni nem akaró különböző erők között. Az antikommunista partizánok pedig a baloldali aktivistákon túl a falvakban, kisvárosokban még ottmaradni próbálkozó, zsidó hazatérőket is gyilkolták. Valamilyen nyugalom csak 1948 után állt be, amikorra is az 1945-ben megmaradtak talán csak 10 százaléka, mintegy harmincezer zsidó maradt otthon, igen nagy mértékben a baloldali állam közvetlen árnyékában, védelme alatt. 1953-54-ben, amikor a szovjet világban a politikai vezetésben mindenütt voltak antiszemita hangulatok, ezekből a lengyel vezetés sem maradt ki. De egészében 1967-68-ig e tekintetben nyugalom volt.

A fontosabb repedések már az 50-es évek közepén feltűnnek, amikor a sztálinizmuson túllépni akaró pártvezetésben elkülönül, majd szembefordul egymással két frakció, a klubjaikról-gyülekezőhelyeikről végül is elnevezett mély-nemzeti, belügyes Natolin és a liberális-kozmopolita Puławianie. Önmagukban a csoportok nem stabilak, különösen a pulawaiak bomlanak fel gyorsan, úgy 1959-től. Az akkori, egyébként nagy formátumú első számú pártvezető, Gomulka a liberálisokra építeni akar, ezért bázisként maga alá is gyűri őket. A mély-nemzeti csoport is bomlik. Egyébként mulatságos, hogy a Natolin, a patrióták valamikor szimbolikus törzstelepe ma EU-s főiskolának ad otthont. A brüsszeliek nemzetközi főiskoláját mindenki ismeri, az egykori nemzetiekre már nem emlékszik senki. De az igazi problémát akkoriban a korábbi évek modernizációjának lelassulása, a társadalmi stagnálás jelentette, ami kikényszerítette a rendszer elfogadottságának újraalapozását egész Közép-Európában. Ezzel próbálkozik nálunk Kádár is a hatvanas évek reformjaiban. És e dilemmával kerül szembe a lengyel párt is. Egyébként a régióban sokaknak úgy tűnik, hogy a megoldás a nemzeti kérdés valamilyen hasznosítása lehetne. Az akkori kádárizmust ilyesmi nem érdekli, de ekkor épülnek be a dák teóriák a román ideológiákba, megjelenik a szlovák kérdés, amely harminc év alatt széteszi Csehszlovákiát és Gomulka is úgy érzi, óvatosan, de valamit azért e tekintetben lépni kell, vagy lehet. Mindenesetre a liberális frakciót ”revizionistának” nevezi és szorongatni kezdi. Gomulka maga akkor még vigyáz a nyelvére, de egyre többen kezdik mondani, hogy a "kozmopoliták" igazán nem is "lengyelek". Azután már megy minden tovább. Néhány év alatt az ideológiákban előrehalad a szocializmus "elnépiesítése". A zsidókkal szemben kialakul a pártelitben egyfajta veterán partizán egységérzet is. Eszerint a háborúban a fehérek és a vörösök a vérüket ontották a németekkel szemben az erdőkben, míg a komcsi zsidók csak később az oroszokkal jöttek haza Keletről, az ő vérük nem folyt. Gomulka egyébként nem ment a háború alatt sehova, otthon szervezte a mozgalmat. Azonban egykori fegyveres ellenállók mindig voltak a pártvezető körül. A 60-as években ismét kezdődik az iparosítás új hulláma és részben lefojtják a már jó ideje, 1956-57 óta megszokott piaci, alternatív rendet is. Mozogni kezd csendben a világ. Azonban a rendszer kiegyensúlyozatlan marad a befolyásos liberálisok nélkül. Ekkor a népi szárny fontolgatni kezdi Gomulka megbuktatását. Az elégedetlenség jelen van, 1967-ben árakat is emelnek, s a vállalati állásokat még mindig az 1956-ban pozícióhoz jutott korosztály birtokolja. A fiatal szakértelmiség helyben jár.

Antiszemita hullám

Mindettől teljesen függetlenül 1967-ben a Közel-Keleten a hatnapos háborúban Izrael újraírja a geopolitikát. A szovjet gyártmányú repülőgépeket, tankokat az arabok használni sem tudják - világméretekben. Varsónak (Pestnek és Prágának sem) persze ehhez nincs köze. De van rajtuk valamekkora moszkvai nyomás, hogy legyenek szolidárisak. A média igyekszik megfelelni, demonstrálják az arab-barátságot, de máshol, Lengyelországon kívül valódi antiszemita pozícióvesztésre, leváltásokra, meghurcolásokra nem kerül sor. De ott sem a maradék pár tízezer zsidó szolidaritásával van baj.

1968 márciusában azonban Varsóban militáns, nem is antiszovjet, hanem inkább forma szerint oroszellenes diákmegmozdulásokra kerül sor. Az egyetemeken a párt gyorsan visszaszerzi a hatalmat, de a nemzetiek Gomulkát akarják megbuktatni és ő, bár előzőleg soha ilyesmi eszébe nem jutott, ellenlépéseket, radikális antiszemita hullámot hirdet meg. Még 1967-ben elindulnak a tisztogatások a katonai vezetésben (a hadseregben Közép-Európában egyedülálló módon a háború végétől vannak zsidó származású szervezők, szakértők). '68 tavaszán azonban Gomulka beadja a derekát, engedi, hogy meghirdessék: a zsidó értelmiség Izrael-barát s ezért mennie kell. Mégpedig nem csak pozícióiból kell távoznia, hanem mert "cionista", lengyel sem maradhat tovább.

Megmaradtak a korabeli lengyel lapokból a szervezett munkásfelvonulások képei. Sok-sok tábla látható: Le a cionistákkal! Ki a Pártból a cionistákkal! Gondolom, élő cionistát az akkor elszigetelt Lengyelországban ezek az emberek nem láttak. De Gomulkáék tudják, hogy az emberek tudják, hogy a cionisták zsidók, s így a párt biztosra mehet. A pártmunkásokat sokan utálják, de mert a zsidókat ki akarják lökni az országból, hirtelen népszerűekké válnak. S közben elkezdenek tisztogatni az egyetemeken (a zsidóságtól függetlenül), a pártvezetésben pedig jöhetnek a népiek. Akik egyébként utálják az értelmiségieket, különösen, ha azok a nyilvánosságban is szerepelhetnek, az teljesen mindegy, hogy milyen családokból jöttek.

Egyébként itthonról, Pestről is emlékszem idekapcsolódó hivatalos hazugságokra. Egyik családi jó ismerősünk, szuper-lojális, egyébként zsidó származású vállalatigazgató, s a kerületi pártbizottság tagja azokban a napokban büszkén mesélte, hogy "bent, a kerületben" tájékoztatták őket: a lengyel munkások elzavarták a diákokat, néhánynak még be is húztak, mert ezt kívánta akkor tőlük a párt. A zsidó vonatkozásokról Pesten - az otthoni vitákból akkor úgy tűnt - nem esett szó. Azt senki nem merte kiejteni a száján, mi várható, várható-e egyáltalán valami e tekintetben Kádártól.

A kivándorlást kikényszerítő kampány elsősorban a zsidó értelmiségiekkel szemben folyik és különösen azokban a nagy vidéki központokban, ahol tulajdonképpen inkább vizibilisek (láthatóak) - például Łódźban, Sziléziában. Innen indul el azután később a legtöbb kivándorló is. Az év tisztogatásaiban, Varsóban keveredik a politika és az etnikai elem: leválthatnak vagy 500 párt- és állami vezetőt (köztük katonákat). Vidéken marad a majdnem tiszta etnika. Vannak felfogások, melyek szerint a Gomulkát eredetileg támadók ilyen intenzív etnikai tisztogatást a kádercseréknél azért nem akartak. De felszabadultak, összegződtek különböző indulatok, reflexek. Különben hogyan hihették volna az emberek el, hogy egy egyébként békés, épülő országban ilyen sok "bujtatott, belső imperialista" van a vezetésben. Egyébként a legfelső pártvezetésben, Gomulka környezetében akkor már nincsenek zsidók, hiszen a csúcsokról már 1956 után eltávolítják őket. Gomulka egyébként teljesen nem megy, de az új erős ember, a belügyminiszter és népi-partizán Moczar sem marad sokáig.

Végül is távozik az országból talán 13-15 ezer ember, ahogy akkor ezt nevezték "egyszeri határátlépési engedéllyel" (vagyis visszaút-ablak nélkül - az idősebb olvasók talán még emlékeznek erre a belügyi szakszóra). A varsói Gdański pályaudvarra, ahonnan a "cionista" vonatok indulnak, a barátokat sokan kimentek búcsúztatni. Ma mindenesetre annyian állítják a lengyel nagyvárosokban, hogy ők mind kimentek, hogy aligha fértek volna mind el a síneknél. De hát az emlékezet már csak ilyen. A hatalmat akaró, s át is vevő generációnak nem voltak közvetlen tapasztalatai az "etnikai másik" lehetséges kezeléséről. Már nem emlékezhettek sem a vészkorszakra, sem fontos zsidókra a sztálini lengyel párt irányításában. De éppen emiatt nem voltak immunisak, bármit elhitethettek velük.

S működött közben a kor két új, félig önálló, hazafias játékosa, a Pax, egy sajátos, valamikor baloldali gyökerű nemzeti katolikus mozgalom és a Partizánszövetség, ahova az egykori baloldali veteránok mellett az 50-es évektől már felvettek "fehér" ellenállókat, sőt a velük az erdőkben csatázó kommunista belügyi csapatok veteránjait is. Gyorsan eszközök is lettek az elakadt generációváltást kikényszerítő fiatalabb pártkarrieristák kezében. Azonban, ahol nekik kellettek az állások, ott már rég nem voltak "cionisták". Így először a cionista kampány nem is zavarta őket, s amikor az exodus befejeződött, a történetről, mint érdektelenről elkezdtek intenzíven hallgatni. S később elkezdték védeni ezt a hallgatást: jogunk van (volt) nem beszélni. A modernista oldal pedig velük szemben elkezdte rekonstruálni a 68-as Márciust. A progresszív Varsó egy pillanatra tele lett kíméletlen múltidézéssel.