Bihari Tamás: Erdély, 1988

A szerző felvétele

Hol van még Biblia?! – üvöltött rám magyarul a szekrényhátú román határőrnő Nagylaknál. Rémtörténeteket meséltek 1988-ban arról, milyen atrocitások történnek a román-magyar határátkelőknél. A határőr külön-külön hallgatta meg hármunkat, azt remélve, egymásra vallunk. Szerencsémre, ha akartam volna, akkor sem vallhattam volna Gyulára, mert tényleg nem tudtam, hogy hiába beszéltünk a lelkére, mégis elrejtett néhány magyar nyelvű Bibliát a csomagok közé. Végül a termetes egyenruhás asszonyság bepecsételte az útlevelünkbe, hogy ki vagyunk tiltva Romániából.

Gyula a szomszédunk volt. Az ő öreg Wartburgával indultunk Erdélybe. A nagyon kevés őszintén hívő keresztények egyike, akivel valaha is találkoztam. Hat szép és tehetséges fiút neveltek feleségével, Julikával. Gyermekien naiv és jószívű ember, sejthettük volna, hogy lelki táplálékot is megpróbál átcsempészni a határon.

Emese, a felső szomszédunk volt a harmadik útitárs. Ő és Tata, a férje Marosvásárhelyről települtek át, még a ’80-as évek elején - ottani rokonaiknak vittünk gyógyszert, csokit a gyerekeknek, marmonkanna benzint, mert már jegyre is alig adtak üzemanyagot a romániai benzinkutaknál.

Gyula holland egyházi közösségektől kapott minden földi jót, amiből nagylelkűen osztogatott itthon is a rászorulóknak, de az öreg Wartburgba még így is bőven jutott. Néhány üveg pezsgő is velünk tartott. Persze mi is vásároltunk mindenfélét, amire az ottaniaknak szüksége lehetett. Ceaușescu visszafizette a külföldi hiteleket, de ennek az volt az ára, hogy üresek lettek a boltok, jószerivel megszűntek a közszolgáltatások, a távfűtés, a közvilágítás.

Amikor kiszabadultunk szorult helyzetünkből, némi nehezteléssel fordultam Gyulához, aki a rá oly jellemző, kerekre nyitott, ártatlan szemekkel nézett rám. A dorgálás, persze elmaradt. Igyekeztem rábírni útitársaimat, hagyjuk a fenébe az egészet és menjünk haza. Ők azonban nem tágítottak. Én erősen hezitáltam, hogy ebből a kalandból kiszállok. Máig sem értem, miért tartottam végül velük. Gyula, nyilván az égiekben bízva, nem akarta feladni, s némi tanakodás után Ártándnak vettük az irányt. Én sokkal kevésbé bíztam a felsőbb hatalmak kegyeiben, inkább tartottam a földi hatalmaskodóktól. Főleg a kitiltó pecsét miatt.

Ám, aki bízva bízik, az meg is jutalmaztatik. A magyar határőrök sehol sem néztek be a kocsiba, nem érdekelte őket, mit viszünk át. Az ártándi román granicsár is épp csak rápillantott úti okmányainkra. Figyelme sokkal inkább ajándékcsokik és egyéb élelmiszerek felé fordult. Belemarkolt - meglehetősen nagy marka volt - a csokik közé, de önérzetesen visszautasította a megkönnyebbülésünkben felajánlott pezsgőt.

Átpöfögtünk hát mi, kitiltottak Tündérkertbe, ahogy Móricz nevezte Erdélyt, amihez az utóbbi évtizedekben helytelenül hozzásorolják a határ menti régiót, a Partiumot is. Marosvásárhely felé menet a néhol betonelemekből összetákolt, máshol kátyúkkal pöttyözött aszfaltos út még a tündérekből is kirázta volna a lelket. A táj, a zöldellő hegyek, a párás csúcsok viszont kárpótoltak a szenvedésekért: messziről megpillanthattuk a csucsai Boncza-kastélyt is. Kolozsvárott beugrottunk B. Sanyi bácsihoz a kiváló szobrászművészhez. Gyógyszert vittünk neki. Ma is féltett kincsem egy székely favágót ábrázoló kisplasztikája.

Többórás zötykölődés után gördültünk be végre Marosvásárhelyre. Tata édesapja, Sanyi bácsi, aki egy évben született Ottóval, az utolsó Habsburg trónörökössel, neves néprajzos volt, 76 évesen is szálas, öblös hangú, tartásos ember. Ő mutatta meg a várost; megcsodálhattuk a szecessziós épületcsodákat, köztük a Kultúrpalotát és a várat a Vártemplommal.

Mellbevágó volt szembesülni a hétköznapok valóságával: a hentesnél egy héten egyszer volt hús és mindenki azt kapta, ami éppen jutott neki. A boltokban két-háromféle konzerv állt halomban a polcokon. Tata húgánál gyerekek is voltak, akik igencsak örültek a finomságoknak. Hogy Jutka honnan szerzett húst, nem tudom, de szégyenkezve ettem az ott ritka csemegének számító ételből. Befutott Tata öccse, Sanyi is, aki egy kis településen zenetanárként híres kórust szervezett és vezetett. Mikor Gyula odaadta neki a kanna benzint, Sanyi szeme könnybe lábadt, amitől nekem meg összeszorult a torkom.

Vásárhelyről Vajdahunyadon és Aradon át indultunk haza, utóbbi főterén néhány 25-ös izzó vívott reménytelen harcot az esti sötétséggel. A Hunyadiak várkastélyának tornyai pedig vaskohók kéményeinek fekete füstfelhőjéből emelkedtek ki. Nem csak a korom, de egy fehér Dacia is ránk ragadt. Gyula rutinosan lerázta a secus díszkíséretet, gyorsan leadtunk egy csomagot egy baráti családnak, majd pucoltunk.

Végig halálfélelemben araszoltunk a vaksötét utakon, de nem magunkat, hanem a falvakból a közeli városokba gyalogló embereket féltettük. Buszjárat nemigen volt, ezért az emberek kora hajnalban gyalog indultak munkába. A határ előtt még rövid sétára is futotta Nagyváradon, ami lerongyolódva is őrzött valamit a Pece-parti Párizs fényéből.

Egy évvel később, 1989 karácsonyán, a diktátor bukása után Gyulával egy romos kölcsön-Roburral - aminek nem lehetett feltekerni az utas felöli ablakát és a sebváltója nem vette be az egyest - kenyérrakományt vittünk volna Erdélybe. A csanádpalotai határátkelőig jutottunk, ahol forró teát kaptunk, de nem engedtek át, mert a túloldalon még lövöldöztek. Végül Szegeden átpakoltuk a kenyeret egy román teherautóra.

Azóta sok víz lefolyt a Maroson. És már semmi sem ugyanaz.