Az elmúlt nyolc év és a teendőnk

Publikálás dátuma
2018.04.07 09:25

Fotó: /

Április 8-án az ország dönt. Unalomig ismert mondat, hogy felelős állampolgárként kötelességünk beleszólni abba, mi történjen az országban. Ez a döntés két tényezőn alapul, a múlt cselekedetein és a jövő vélt ígéretein. Gyakran nehéz elválasztani egymástól a kettőt. Van, akinek a múlt vizsgálata során az egész rendszerváltás utáni időszak jön elő, más választó "elmúltnyolcévezget" (ennek idősíkja sokszor pártállástól függ). És az ígéretek hihetőségét is gyakran a múlt tetteinek szemüvegén keresztül nézzük. Egyre inkább feloldhatatlan, vagy annak látszó döntési alternatívák elé kerül az ember, és akár úgy is érezheti, az egyetlen helyes döntése, ha nem tesz semmit. A szavazáson való nem-részvétel is egy döntés, még ha ezt sokan nem is tekintik annak.

Ugyanakkor a választás leegyszerűsíthető döntés. Akarom-e, hogy úgy folytatódjon az ország irányítása, mint jelenleg történik? Ha önmagában ezt a kérdést meg tudja válaszolni az ember, akkor nagyon sokat tett azért, hogy eljusson a végső döntéshez: el kell-e menni szavazni?

Jó Állam után nem-kormányzás

Az Új Egyenlőség társadalomelméleti magazin saját felületein és hetente két alkalommal a Népszava hasábjain a társadalom különböző metszetei alapján tükröt tart az olvasók elé. Elismerjük és büszkén vállaljuk, ez a tükör torzít. Szebben mondva nem értéksemleges, mivel van egy nagyon fontos fókusza. Ez pedig a társadalmi egyenlőség kérdése. Javasoljuk, ebből a szempontból gondoljuk végig az elmúlt négy, de talán inkább nyolc év mérlegét.

A választáson a győztes arra kap felhatalmazást, hogy kormányozzon. Ez a munkája, ez a szolgálata a választók felé. Az elmúlt nyolc év két szakaszra bontható: a 2010-2015 elejéig tartó időszak a rossz kormányzás évei voltak a Jó Állam nevében, míg 2015 februárjától a nem-kormányzás időszaka jött el. Sokan már nem is emlékeznek, hogy misztikus áhítattal beszélt a Jó Állam koncepciójáról 2010 után az Orbán-kormány. Saját kormánybiztosa volt, módszertani keretrendszert dolgoztak ki rá, és évente mérték is saját sikerességüket. A második Orbán-kormány konzervatív társadalompolitikával és neoliberális gazdaságpolitikai elképzelésekkel felvértezve látott munkához, és ezen koordináta-rendszerben kezdett neki a társadalom és gazdaság átformálásának. Ezzel szemben a harmadik Orbán-kormánynak már ilyen koherens közpolitikai terve sem volt, a kormányzati munkát a menekültüggyel és ahhoz kapcsolódó politikai akciók, kommunikációs kampányok sorával pótolta. Egész egyszerűen több szakterületen is azt a politikai döntést hozta, hogy nem tesz semmit.

A második Orbán-kormány még hitt abban, hogy kormányozni is kell. Hiszen a felhatalmazás mégis csak erről szólt. Az más kérdés, hogy például az egyenlőség és az igazságosság szempontjából mit tettek. A kormány neoliberális gazdaságpolitikájának köszönhetően leépítette a munkavállalók egyéni és kollektív jogait, ezzel csökkentette alkuerejüket. Ezzel megteremtette, hogy az alacsony bérek ellen ne legyen érdemi ellenállás, amelynek eredményeképpen a környező országok béremelkedési üteme magasabb lett, mint a "magyar modellé". A multinacionális vállalatok lettek a rendszer kedvezményezettjei, miközben a magyar kis- és középvállalatok nem kapták meg az esélyt a megerősödésre. Álságosan – főként EU-s támogatások hiú esélyével és torz adókedvezményekkel – arra ösztönözték a dolgozókat, hogy kényszervállalkozókká válva lemondjanak munkavállalói jogaikról. Ez a gazdasági modell a félperifériális kapitalista ország megerősítését, és nem egy új modell megteremtését szolgálta.

Erősödő egyenlőtlenségek

A munkavállalók számának statisztikai értelemben vett növekedése nem hozta el a magyar gazdaság erősödését. A foglalkoztatotti ráta ekkora javulásból illett volna valódi gazdasági csodát csinálni. Magyarországon nem ez történt. Miközben Szlovákiában 2010-2016 között a foglalkoztatottak száma 7 százalékkal nőtt, a GDP 17 százalékos emelkedést produkált. Magyarországon a 16 százalékos foglalkoztatotti létszám-növekedéshez 12 százalékos gazdasági növekedés társult. A neoliberális gazdaságpolitika eredményeképpen többen dolgozunk, de kisebb hatékonysággal? Az adatok ezt mutatják, legalábbis a versenytársakhoz képest.

Közben drámaian megnőttek a bérkülönbségek az ország egyes megyéi között. Nem is Budapesthez képest romlott a helyzet, hiszen a főváros gazdasági szempontból nem összehasonlítható az ország többi részével. A legmagasabb és legalacsonyabb átlagfizetést "adó" megyék között nettóban számolva 50 százalék a bérkülönbség, ami a gazdasági válság legsúlyosabb évében 17 százalék volt. Egy ekkora országon belül ilyen mértékű bérkülönbség elfogadhatatlan, és nyilvánvalóan csak tovább erősíti az egyenlőtlenségeket.

Ha belegondolunk, hogy az Európai Unió egyik háttérintézményének elemzése szerint (Eurofound) a 2010-es helyzetkép szerint is Magyarország volt a legrosszabb helyzetben a társadalmon belüli mobilitás szempontjából, akkor milyen lehet ma a kép? Elég, ha elképzeljük, hogy 2010-2017 között éves átlagban kb. 300-500 ezer ember élt közmunkából (ki hosszabb, ki rövidebb ideig) - ők zárt társadalmi csoporttá váltak. Az állam nem szolgáltatást, esélyt adott számukra, hanem politikai logika mentén "kezelte a sorsukat".

Érdemes négy kiemelt területet egyenlőségi szempontból mérlegre tenni: az oktatás, a szakképzés, az egészségügy és a szociális rendszer változásait. Az elmúlt nyolc év rossz kormányzása, pontosabban az utolsó három év nem-kormányzása erősítette azt a trendet, hogy a társadalmi helyzet határozza meg az oktatásban a gyerekek lehetőségeit. Nem nézett szembe azzal a kormány, hogy a központosítás adminisztratív módon hat csak az esélyek kiegyenlítődésére. Valójában rontott az általános színvonalon, és ezzel a magántanárt, különórát megfizetni képes társadalmi osztályok lehetőségeit javította. Ezzel párhuzamosan szűkítette a felsőoktatásba való bejutási lehetőségeket, és még a középiskolai intézményrendszert is végképp kiszolgáltatta a piac igényeinek.

Mi történt a szakképzésben? Nem csak növekvő egyenlőtlenséget hoz az új rendszer, hanem éppen a szuverenitását veszíti el. Igazságosnak és egyenlőnek tekinthető egy struktúra, amely nem szuverén módon határozza meg képzési igényeit, hanem a cégek saját napi érdekeinek megfelelően? Azt is mondhatnánk, hogy a duális szakképzésnek és a neoliberális gazdaságpolitikának köszönhetően a magyar képzési követelményeket a szakoktatásban nem a magyar szereplők, hanem az idetelepült multinacionális vállaltok határozzák meg.

Az egészségügy esetében azzal kell szembesülni, hogy növekedett a betöltetlen háziorvosi álláshelyek száma. Ez azt eredményezi, hogy nehezebben lehet hozzáférni a diagnózishoz, lassabban jut el a beteg a gyógyítás fázisába, és csökkennek az életesélyei. Ez rövidebb várható élettartamot jelent. De ez nem csak az ország egyes részeire igaz, hanem az ország egészére. Természetesen, akinek van pénze, az még adókedvezményt is kaphat a magánegészségügy igénybevételére. Aki gazdag, ugyanolyan színvonalú egészségügyi ellátást kaphat, mint a Nyugat-Európában élő gazdagok. A magyar középosztály, és a még nehezebb helyzetben lévők pedig korábban távoznak közülünk. Rejtélyes kór terjed a Lajtától keletre? Nem, csak adóforintjainkból olyan szolgáltatást kapunk, amely növeli a társadalmon belüli egyenlőtlenséget.

Próbálták elhitetni velünk, hogy kisebb államot kell fenntartani, nem kell oktatásra, egészségügyre, valamint szociális rendszerre annyit költeni, és akkor csökkenthetőek az adók. Kisebb állam persze elvileg kisebb adókat is jelent, csak éppen romló közszolgáltatási színvonalat, amit csak pénzzel lehet pótolni, kiegészíteni. Ha egy munkaerőpiaci szempontból nehéz helyzetű településen nincs jó közösségi közlekedés, akkor saját autóval kell munkába menni a szomszéd városba. Ha ez nem megoldható, akkor marad a közmunka, a napszám vagy a tengődés. Elvileg munka még lenne is, csak a hozzáférést nem biztosítja az állam.

A szociális rendszert az állam leépítette és eltolta a felelősséget magától. A kisebb állam jegyében a segélyezést áttolták az önkormányzatokhoz. Ha egy településen jó helyi gazdaság van, és nagyobb helyi adóbevételek, akkor van mód a rászorulókon segíteni, ha nem ez a helyzet, akkor marad az állami normatíva, és megint csak a közmunka. És ismét torzul a rendszer, romlanak az egyéni és a közösségi fejlődés esélyei. Nem véletlen, hogy a kutatások szerint a társadalom többsége nem hisz abban, hogy az államtól szociális probléma esetén segítségre számíthat.

Legyen esély a változásra

Egy nappal a választás előtt mi végiggondoltuk azt a kérdést, hogy mehet-e így tovább. A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése vitathatatlan következménye az elmúlt nyolc évnek. Ebből pedig az következik, hogy tenni kell valamit ez ellen. Mivel a kínálati piac alakításának ideje már lejárt, mi egy dolgot tehetünk április 8-án: élünk szavazati jogunkkal, hogy legyen esély a változásra. Két szavazatunkat úgy használjuk – hiszen ebben még legalább egyenlőség van nő és férfi, nyugat-dunántúli és kelet-magyarországi között -, hogy ezt a célt a legjobban szolgálja. Április 9-től pedig újra mindent megteszünk azért, hogy a hatalmon és ellenzékben lévőkön számon kérjük az egyenlőség és igazságosság elveit, ezáltal próbálva formálni politikai döntéseiket.

Szerző
2018.04.07 09:25