Feszültséggel feloldani

Publikálás dátuma
2018.04.12 07:47
Fiú és apa - Thomas Gioria és Denis Menochet Forgalmazó: Mozinet
Fotó: /

A Láthatás fontos film. Ezt most nem a szó pejoratív – kvázi: kritikusi – értelemben állítom. A korábban elsősorban színészként ismert Xavier Legrand most immár író-rendezőként fikcióba ágyaz egy dokudrámát, hogy aztán thrillerként fejezze azt be. Ez volt a legjobb módja, hogy hiteles maradjon: elvégre képtelenség lett volna a kezdeti realista hangnemben befejezni, azaz a valósággal szinte totálisan megegyező történetet katarzisra kifuttatni. A családon belüli erőszakra koncentráló konkrét cselekmény egy bírósági meghallgatással indul. Adott Miriam, egy anya, aki állítja, férje bántalmazta őt és a kisebbik gyere ezért nem akar vele találkozni. Antoine, a férfi azt állítja, hogy ez mind nem igaz, ő csak a gyerekeivel szeretne találkozni.

A bíróság pedig dönt: Julien a kényszerláthatás szituációjába kerül. Azaz, hiába retteg szemmel láthatóan attól, hogy apja mikor durvul be, el kell töltenie vele a kötelező időt. Antoine pedig egyre inkább szeretne találkozni Miriammal, és ez újabb feszültség forrása. Denis Menochet hibátlanul alakítja a mindenkit manipuláló karaktert, aki végül csak nem tudja kordában tartani magát és drasztikusan rátámad a családjára. Nekem, mint filmkritikusnak tetszett, hogy a hiperrealizmusból átlépünk a hitchcocki, sőt kubricki suspense világába, de mint Spronz Júlia, a Patent Egyesület munkatársa elmondta, a valóság ennél sokkal súlyosabb, mivel az erőszaktevők az esetek többségében nem leplezi le magát a nagy nyilvánosság előtt. De, mivel a Láthatás fikciós film, az alkotóknak ki kellett találniuk egy olyan dramaturgiai fordulatot, amellyel le lehetett zárni a filmet.

„Sokkoló volt, hogy mennyire tűpontos volt Xavier forgatókönyve, a feszültség, a dráma, de ez nem lett volna elég. Még az sem, hogy a bírósági dokumentumfilmből a Ragyogásra váltunk át. Tanulmányoztam olyan nők vallomásait, akiket a férjük bántalmazott és próbáltam megtalálni bennük a bántalmazók cselekvési paneljeit. Kiderült, hogy nagyon sok a közös pont, de elsősorban az, hogy a nyilvánosság előtt makulátlanul viselkedtek, de a zárt ajtók mögött kiszívták az életet a másikból” – mondta lapunknak Denis Menochet. Hozzátéve: Xavier Legrand rendezővel együtt dolgozták ki, hogy az apa karaktere az ámokfutásai között tulajdonképpen pozitív legyen. Ennek lelki háttere, hogy a legtöbb bántalmazó a valós életben is sokszor áldozatnak érzi magát, úgy érzik, mások nem járnak el fair módon velük. Ahogy a színész fogalmaz, arra meg pláne nem gondolnak, hogy őrültek lennének.

Külön érdekesség, hogy Xavier Legrand első rendezése a Mielőtt elveszítene mindent című rövidfilm volt, melyet Oscarra jelöltek. Hovatovább a szereplőgárda és a karakterek megegyeznek. Nem véletlenül, hiszen az etűd azt meséli el, hogy menekül el Miriam a férje elől. Ahogy a rendező elmondta: eleinte három rövidfilmet tervezett, de mivel a válás, a láthatás, majd a fizikális fenyegetettség témaköre olyannyira összefüggött, hogy a folytatás immár egész estés film lett. Arra a kérdésemre, hogy nem ütközött-e falakba, amikor fejébe vette, hogy egy társadalomkritikus drámát bűnfilmekre jellemző feszült „oldd meg”, mosollyal az arcán jegyezte meg: épp ezzel győzte meg a producerét, hogy a filmtervét meg kell valósítani. Ennek pedig örült: mert nem akar olyan társadalomban élni, ahol a családon belüli erőszak „nem téma”. Ezen pedig bármilyen eszközzel változtatna.

Tarantino színésze
„Fókuszáltan rettegtem” – mesélte Denis Menochet a Quentin Tarantinóval való közös munkáról: a francia színész a Becstelen Brigantik nyitótörténetében alakítja azt a francia parasztot, aki zsidókat rejteget a pincéjében. Menochet tíz nappal korábban a többi színésznél, a díszletépítőkkel együtt érkezett a forgatás helyszínére és bejárta a környéket. Elképzelte magában milyen lehetett akkoriban a mindennapi élet, és hogy ezek az érzések és atmoszférák megmaradjanak benne, mindig egy nótát hallgatott ezekben a napokban. Aztán, amikor jött a forgatás, minden jelenet előtt újra hallgatta. „Amúgy meg mindent Quentin talált ki” – húzta alá nevetve.
2018.04.12 07:47

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kíméletlen részletesség

Publikálás dátuma
2018.07.17 16:15

Fotó: HBO/
Gillian Flynn a Holtodiglan című regényével lett nemzetközileg ismert krimiíró, a David Fincher rendezte filmadaptáció pedig egy csapásra sztárszerzők közé repítette. A HBO most első regényéből, az Éles tárgyakból készített minisorozatot. Méghozzá bravúrosan.
A 2006-ban megjelent Éles tárgyak sokban különbözik a Holtodiglan világától. Nem egy párkapcsolat viszonyrendszerét taglalja, mint a Holtodiglan, hanem egyetlen nőre fókuszál, akinek a harca a saját démonjaival legalább annyira életveszélyes folyamat, mint a bűnügy, amely körülveszi. Sőt, utóbbi talán másodlagos is. Ez remek drámai alapanyag volt a HBO-nak egy minisorozathoz, ahol ezt a műfajt nagyon magas színvonalon űzik.  A nagybetűs nő ebben a drámában a fiatal chicagói újságíró, Camille Preaker, aki épp végzett a néhány hónapos pszichiátriai kezelésével, amikor főszerkesztője visszaküldi szülővárosába, Missouri-beli Wind Gap nevű, mondjuk úgy, hogy zárt városkába, hogy az ott történt gyerekgyilkosságokról tudósítson. Csak, hát Camille fő problémája maga a gyermekkori környezet, amelynek traumatikus hatását csak az alkohol segítségével tudja túlélni. Ezt az expozíciót pedig igencsak mélyrehatóan ábrázolja Jan-Marc Vallée rendező: soha nem láttam ennyire kíméletlenül alapos ábrázolását az alkoholszenvedélynek. Camille-nek az élete nem mindig tudatos, vannak üresjáratok és kómában töltött időszakok, melynek következtében nem tudja mindig eldönteni mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Zavart lélekről van szó, akinek az esetében majd megtudjuk azt is miért vonzódik azokhoz a bizonyos éles tárgyakhoz. 
Amikor Camille visszaérkezik a családi környezetbe, megtudjuk, hogy évek óta alig beszélt neurotikus, hipochonder anyjával; tizenhárom éves, gyönyörű féltestvérét, a poros kisváros lakóit valamiképp a markában tartó Ammát pedig utoljára óvodásként látta, miközben a rejtélyes módon meghalt másik lánytervér folyamatosan kísérti. A kísérteties viktoriánus házban Camille-t megrohanják boldogtalan gyerekkor emlékei, és akaratlanul is azonosulni kezd a meggyilkolt kislányokkal. Miközben egyre mélyebbre rántják sötét múltjának démonai, és felszakadnak soha be nem gyógyult sebei, versenyfutásba kezd az idővel, hogy kiderítse, ki lehet a tettes. Ezt a sorozat nagyon komótosan teszi meg, nem rohan sehova, bőven időzik a kamera a részleteken, ezzel az atmoszferikusságot erősítve. Ami abszurd, hogy a tévés feldolgozás gálánsabb és gazdagabb, mint az irodalmi alapanyag, mintha csak minden oldalt adaptálni akartak volna, méghozzá úgy, hozzá is tesznek itt-ott. Ahol dramaturgiailag fontos és érdemes. Ennek következtében lett igazán nyomasztó és zaklató alkotás az Éles tárgyak, mert folyamatosan azt érezzük, hogy valami borzalmas fog történni, és szoríthatunk, hogy ekkor Camille legalább valamilyen szinten józan legyen. A forgatókönyv és a rendezés tehát példás és átgondolt, de ide sorolnám még a kitűnő színészvezetést. A Camille-t alakító Amy Adams esetében ugyan nem kell nagyon meglepődni, hogy patent alakítást nyújt, de egészen hatásos a jelenléte Patricia Clarksonnak, aki Camille anyját alakítja. Nincs rossz alakítás a produkcióban. Egyetlen egy veszélyforrást látok – ez viszont magából a koncepcióból fakad. Azok, akik a gyors nyomozós thrillert vártak, lehet, hogy csalódni fognak, mert itt bizony mélyre kell mennünk a katarzishoz.

Infó

Az Éles tárgyak feliratos verziója július 9-én indult az HBO GO-n és az HBO-n. A szinkronos változat sugárzására két héttel később, július 22-én kerül sor.  

Témák
sorozatHBO
2018.07.17 16:15